Cecília

A király meztelen I. - Andersen operaszínpadon

2007.05.11. 00:00

Programkereső

Andersen örökzöldje Ránki zenéjének ruhájában egy sötét korszak sajátos vidámságát jelentette – bár a király ekkor is meztelen volt, a mese ellenben színes, tarka muzsikába öltözött.

Hans Christian Andersen

"A király meztelen" – Pomádé király történetét legbiztosabban a csattanóról lehet az emberek eszébe juttatni. Első pillantásra azt hihetnénk, a szemfüles takácsok és a mindenható uralkodó – akinek hiúságánál csak ostobasága nevetségesebb – mulatságos történetéhez csak jó adag szuicid hajlam birtokában nyúlhatott bárki a Rákosi-diktatúra éveiben. Hiszen elég lett volna, ha az ideológiailag magasan képzett Virág elvtársak valamelyike gondterhelten megcsóválja a fejét: "Tudja, Pelikán, a mindenütt meglapuló felforgató erők kezeiket dörzsölve csak arra várnak, hogy nevethessenek Pártunk minden áldozatra kész vezetőjén. Arról nem is beszélve, hogyan röhögne a markába az ellenség, ha látná, hogy dolgozó népünk szórakoztatásához kommunista szerzőink a dekadens nyugat meséihez fordulnak ötletért. Nem, Pelikán (határozott és súlyos fejrázás) –, a király legyen csak azoknak meztelen, odaát."

Ránki és az utókor szerencséjére azonban a témaválasztást a hatalom egyáltalán nem vette magára, olyannyira, hogy az 1953. június 6-án a Magyar Állami Operaházban bemutatott Pomádé király új ruhája a rákövetkező évben egyenesen Kossuth-díjat hozott a szerző számára. Igaz, nem minden előzmény nélkül: a darab rádiójáték változatát már 1951-ben műsorra tűzte a Magyar Rádió, így a Kossuth-díj idején már szinte az egész ország fütyörészte a Pomádé fülbemászó részleteit. A politikai áthallás mellett a műnek persze van egy sokkal valóságosabb és egyértelműbb arca is, amelyet Dalos Anna a Hungaroton legendás, 1968-as felvételének – amelyen Oberfrank Géza vezényel és Gregor József énekli a címszerepet – ezredfordulós újrakiadása kapcsán igen találóan így jellemzett: "Szokás a Pomádét rejtjelezett, meseoperába bújtatott politikai kritikaként értelmezni: a nép szeleburdi és eszes fiai becsapják a hatalom buta, képmutató és önkényes képviselőit. Ez az elképzelés azonban nem állja meg a helyét, Ránki operájának ugyanis egyértelműen Pomádé király a legszimpatikusabb szereplője. Nemcsak azért, mert Gregor úgy állítja elénk, hogy nem lehet nem szeretni, hanem dramaturgiai-zenei okokból is. A két csodatakács, Dani és Béni közönséges szélhámosok. Kíméletlenül bánnak el a kedvesen hóbortos Pomádéval, akit nemcsak népe, de közvetlen környezete is megaláz nap mint nap. A főszereplő valójában saját udvara képmutatásának áldozata, fetisizmusa pedig – tudniillik az, hogy irreális mértékben kötődik a ruhákhoz – szeretethiányból és kisebbségi komplexusokból fakad."

Ez a népzenei elemekben bővelkedő, igazi stíluskavalkádot felvonultató, groteszk 20. századi opera buffa aztán töretlen népszerűségnek örvendett évtizedeken át – s hogy e népszerűség ne korlátozódjon az operaszínpadokra, a szerző két zenekari szvitet is készített a Pomádé zenei anyagából. Ránki következő operája, Az ember tragédiája (1970) már közel sem volt ilyen sikeres: valószínűleg a kései utódok szemében sem lesz olyan emblematikus operája a hatvanas-hetvenes éveknek, mint Petrovics Emil C’est la guerre-je (1961), Szokolay Sándor Vérnásza (1964) vagy Durkó Zsolt Mózese (1977) – de a Madách-darab olyan örökérvényű zenébe ültetése sem, mint Bozay Attila hattyúdala, a Négy utolsó szín (1999). Ránki ezen kívül két ízben nyúlt az opera műfajához, mindkétszer a gyerekekhez szólva: A holdbéli csónakos Weöres Sándor meséjére készült, a Muzsikus Péter Hangszerországban pedig Chitz Klára ötvenes években írt népszerű ifjúsági regényén alapul, librettóját a felülmúlhatatlan rímgyáros, Romhányi József írta. S bár hangszeres és operaszerzőként Ránki sikerek mellett kudarcokat is elkönyvelhetett, a filmzenék terén egyértelműen – és hazai viszonylatban csak Farkas Ferenchez mérhetően – egyedülállóan gazdag és értékes életművet hagyott hátra. A lenyűgöző lista még Az arany emberrel (1936) kezdődik, a háború után a Körhintával (1956) és az Édes Annával (1958) folytatódik, a hatvanas években pedig olyan produkciókban éri el tetőpontját, mint az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Szinetár–Mészöly-féle Bánk Bán (1968) vagy a Beszélő köntös (1969). És persze a Jó estét nyár, jó estét szerelem 1972-ből. Ugye, már fel sem tűnik, hogy "kortárs zenéről" beszélünk?

(2007. május 13. 11:00, 15:00 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest); Ránki György: Pomádé király új ruhája (opera-keresztmetszet); km.: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szimfonikus Zenekara, valamint ének- és opera tanszakának hallgatói; A sorozat művészeti vezetője, vezényel és a műsorokat ismerteti: Pál Tamás)