Orsolya

Túl a Diótörőn

2007.12.28. 00:00

Programkereső

Hogyan működik egy gyerekelőadás, amely táncban (is) próbál mesélni az igazságról és az élet útjairól? Az Egyszer volt Budán kutyavásár című bemutatót Földi Béla koreográfussal, a Budapest Táncszínház művészeti vezetőjével jártuk körül.

– Kezdjük a közepén. Az Egyszer volt Budán kutyavásár – Mátyás király meséi beharangozója azt írja: "az előadás üzenete észrevétlenül épül be a gyerekek lelkébe". Mi az üzenet?


Hunyadi Mátyás

– Tudjuk, hogy mi a szerepe a magyar népmesékben és történelemben Mátyás királynak – rajta keresztül az örök igazságról, az élet örök érvényű dolgairól van szó. Mint a jin és jang esetében, csak más formában: a király és a nép, akit – ha jólelkű az uralkodó – ő szolgál és nem fordítva. Mátyásnak, ugye, az a mesebeli törekvése, hogy megpróbáljon igazságot teremteni bizonyos szituációkban. Ezen keresztül számtalan emberi tulajdonság jelenik meg a mesében a gyarlóságtól a szerénységig. A király leveti azt a helyzeti előnyt, hogy felülről máshogyan teremtsen igazságot: megpróbál ugyanabban a közegben, ugyanúgy megjelenni, és így keresni az igazságot. Az ember sokarcúsága van benne ezekben a mesékben: hogy mikor vagyunk igazán önmagunk, mikor használunk ki egy pozíciót, mikor nyilvánulunk meg igazán őszintén egymás között. Így aztán a Mátyás-mesék üzenetvilága is örök; azon keresztül, hogy hogyan viselkedik az, akinek lehetősége, joga és kötelessége van az élet útvesztőiben rendet rakni, azt mutatja meg, az igazság mennyire fontos – avagy nem fontos. Persze eközben gyerekekről, meséről beszélünk.

– Milyen korosztályt céloz a darab?

– Ez az ötödik gyerekdarab, amit csinálunk, és én úgy láttam, hogy négy-öt éves kortól már megfogja őket a zene, az esztétika, a mozgás, a karakterek. És ha a darab úgy van megkoreografálva, olyan a mondanivaló, elmehetünk egészen tíz-tizenkét éves korig. Valahol félúton van az, hogy már az összetett mondanivaló is hatással van rájuk, a kisebbeket pedig a színkavalkád, a zene, a látvány, a dinamika ragadja magával. De örök aktualitás, gyerekeknél különösen, hogy megéri az egyenes utat járni, és ezt komolyan is gondolom. Nagyon régóta, harminc éve tanítok táncot, és mindig azt mondom a gyerekeknek, hogy olvassanak népmeséket, mert hiszek abban, hogy végül tényleg a kicsi királyfi éri el a célt. Hogyha valakinek célja van az életben, és azért a nehézségek árán is küzd, dolgozik érte, abból lesz igazán valaki és valami – és hogy amit tényleg szeret, az a körülötte lévő embereknek is hasznára válik. Az első két királyfiban pedig, akik mindig arra törnek ki, amerre látják, hogy épp egy kicsit több lehetőség van, nem hiszek. A Mátyás-mesék mind tele vannak ilyen dolgokkal, mi az Egyszer volt Budán kutyavásárt csináljuk, mert sok szempontból nagyon alkalmas arra, hogy színpadra vigyük.

– Hogy néz ki az előadás gerince? Fogtátok az Egyszer volt Budánt és egy az egyben színpadra állítottátok, vagy más, a korról szóló mesékből is beleszőttetek darabokat?

– Nem, noha eleinte abban gondolkoztam, hogy több mese legyen benne, később aztán kiderült, hogy vannak olyan gyakorlati szabályok, amiket érdemes betartani. Mennyit bír körülbelül egy gyerek egy helyben, egy popsin? Mennyi ideig tud koncentrálni? Az utóbbi időben kiderült, hogy körülbelül egy órácskát – ha nagyon jól van megcsinálva a darab, akkor is egy órát, és nem többet. Az is gyakorlati kérdés, hogy nem jó szünetet tartani, szétszedni a mesét, mint egy rendes színházi előadásban, mert a gyerek nem fogja tudni követni a dramaturgiát. Először úgy gondoltam, hogy két mesét fogok csinálni, a kettőt középen összekötöm szünet nélkül, és átviszem őket egymásba. De ahogy az Egyszer volt Budánt elkezdtem feldolgozni, rájöttem, hogy annyi a szín, annyi a szereplő, hogy örülök, ha ezt az egyet be tudom sűríteni egy órába. De ha minden jól alakul, és úgy sikerül az előadás, ahogy szeretnénk, akkor ennek lehet folytatása is. És azon is gondolkozunk, hogy kiadjuk DVD-n: egyrészt hogy archiválva legyen, másrészt hogy több gyerekhez tudjuk eljuttatni.

– És hogy fog kinézni az előadás? Hol vannak a hangsúlyok a dráma, a zeneiség, illetve a tánc között? Mennyire tud elsősorban a tánccal operálni egy gyerekeknek szánt darab, és mi az a többlet, amit ez egy szokványos zenés gyerekelőadáshoz képest adhat?

– Hosszú évtizedeken keresztül, ha mesetáncokban gondolkodtunk, szinte csak a Diótörő került szóba az Operában, mert táncból nem csináltak más gyerekdarabokat. Miközben a táncnál ugyanúgy érvényes, hogy a gyerekek fogékonyak az újra, és ha azt szeretnénk, hogy később több olyan felnőtt legyen, akik érzékenyek a mozgásra, akkor időben meg kell ezt mutatni nekik. Teljesen egyértelműnek tartjuk, hogy verbálisan kommunikálunk, miközben mindannyian tudjuk, hogy mennyire fontos a hétköznapi életben a testbeszéd, aminek a tánc a leggazdagabb változata. Ezért csinálunk táncos gyerekdarabokat, hogy értsék, hogyan használja az ember ezt a szimbólumrendszert, és minél előbb kezdjük ezt el, annál jobb. A déli országokban, ahol sokkal erősebb a gesztikuláció, sokkal egyértelműbben érzik az emberek, milyen mozdulat mit jelent – a testükkel is le tudják írni a lelküket. Ezért is érdekes, hogy ezt a mesét táncban adjuk elő, mert ezzel nevelni tudjuk a gyerekeket. És persze sok minden más is lesz benne. A meséinkben mindig törekszem például arra, hogy legyen valamilyen verbális támasz, valamilyen narráció éppen azért, hogy ne útmutatás nélkül bolyongjon a gyerek, ne értse félre a dolgokat, tehát meg-megcélozzuk egy-egy szóval. Itt valószínűleg a bohóc lesz a mesélő.

– Merthogy még formálódik a darab? (Az interjú 2007. november végén készült – a szerző.)

– Igen, még alakítjuk. Már tudjuk a szereplőket, a díszletet, de a zenét például még most íratjuk. Abban viszont biztos vagyok, hogy a bohóc lesz a mesélő, mert a gyerekek szeretik a figurát, közvetlen számukra, így a szájából akármilyen vicc vagy intelem jól hathat – ha szeretik, a tanácsát is megfogadják.

– Mire gondoljunk stílusok terén, főleg a táncnál? Sok minden adja magát, a Mátyás-mesék révén több műfaj találkozik össze, az egyetemes, európai reneszánsz udvari kultúrától a néptáncig és -zenéig.

– Ez nehéz ügy. A Budapest Táncszínház egy kortárs, modern táncszínház, a felnőtt darabjaiban is ezzel az általam európai modernnek hívott stílussal operál. Az együttes képzettsége komolyan építkezik a klasszikus balettre is, de alapvetően egy nagy mix az a szókincs, amit mi használunk. Valóban erősen kérdéses még, mennyire lesznek stilizáltak ezek a táncok. Nem szeretnék echte néptáncot a parasztnál és pontos reneszánsz táncokat az udvarban, engem mindkettőnél inkább a szereplők lelkülete érdekel. A parasztnál például inkább az elkeseredettséget, a nehéz helyzetet vagy az öröm és vidámság sugallatát keresem, mint a tradicionális szabályokat, vagy hogy hogyan kell csárdást táncolni. A zeneírásnál pedig sok minden meghatározó: a zenészektől azt kértem, jelenjen meg a reneszánsz zene, de éreznem kell azt is, hogy ez egy magyar mese, amely a magyar népzene gazdaságából építkezik. Eközben éreznem kell azt is, hogy 2008-at írunk, és mivel mesedarabról van szó, abban is gondolkoznunk kell, hogy legyen karaktere vagy akár egy slágerdallama az egésznek. Ha azt mondom, Vuk, egyből tudod a nótát, és ez jó. Szóval a végeredmény olyan zene lesz, amely szerethető a gyerekek számára, de közben nem csapjuk be, mivel a gyökerekből építkezünk, és kapcsolódunk a korhoz.

– Szóba került már, hogy nem ez az első gyerekelőadásotok. A korábbiakból milyen tapasztalatokat tudtok most felhasználni?

– Az első gyerekdarabunk a Holle anyó volt, ami azóta is sikeres és nagyon jól megy, de persze ahogy az ember egyre többet csinál valamit, annál valószínűbb, hogy egyre jobb lesz benne. Szerintem természetes, hogy a gyerekeknek más a fontos, máshogy látnak, mint mi. Számukra nem annyira fontos a technika, hogy egy passzé ott van-e. Emocionálisan kell őket megfognunk, őszintének kell lennünk, nem szabad bugyutának néznünk őket, és meg kell piszkálni őket kicsit, hogy gondolkozzanak a látottakon, benne éljenek a darabban! Hogy érezzék, hogy ez matéria, ez anyag, nem egy virtuális világ, hogy hús-vér embereket lát, akikkel ő abban a pillanatban tényleg őszinte kontaktust teremthet. Ez egyébként nem könnyű ügy a mai világban, miközben látjuk, hogy az elektromos média mennyit haladt előre, nemcsak gagyi, de irodalmi szempontból is; hogy a legértékesebb műveket, gondolatokat, történeteket úgy lehet már megmutatni, hogy az kegyetlenül megfogja az embereket, ráadásul ez ma már mindenkinek ott van a szobájában. Ezzel szemben kellene, ha nem is konkurálni, de olyat mutatni a gyerekeknek, ami több. Ez a része a legnehezebb: úgy hatni az emberi érzelmekre, úgy mutatni meg értékeket, tulajdonságokat, ahogy csak élőben lehet. De ez jó kihívás, nagyon jó.

(2008. február 27. 10:30 és 15:00 - Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest); Egyszer volt Budán kutyavásár – Mátyás király meséi: a Budapest Táncszínház gyermekelőadása (bemutató); kor.: Földi Béla)