Ilona

Nem csak mese

2009.05.15. 13:33

Programkereső

Klasszikus mesék újraértelmezése, szembesítés a megkerülhetetlen hétköznapi problémákkal, gügyögés nélküli, folyamatos és komoly kérdésfeltevés, no meg a fogmosás fontosságára való figyelmeztetés – ezek a Tengely Gábor rendezte bábszínházi előadások főbb ismérvei. Pedig ő sem nem ezen nőtt fel.

- Hanem min?

- Nyolcvanas évek, az Állami Bábszínház vidéki műsora. Csak annyira emlékszem, hogy volt benne cica, és üvöltöttem, hogy vigyenek ki a sor közepéről. Ez az érzés addig meg is maradt, amíg egy sikertelen színész szakos felvételi után 18 évesen a Kolibri Színház stúdiójában el nem kezdtem bábbal foglalkozni.

- Onnantól egyértelmű volt, hogy a bábszínház felé visz az út?

- Kesztyűsbábbal kezdtük, annak nem voltam nagyon híve, aztán a következő technikákba már beleszerettem. Azt vettem észre, hogy amikor színpadi helyzetek megoldásán gondolkodom, sokszor nem embert látok, hanem bábot. Ez a stilizált forma, ha adekvát, többet tud, mint egy színész, de a használatát mindig meg kell indokolni.·

- Mi indokolta első rendezésednél, az Én, Antigonénál?

- Az emberekben rejtőző különböző személyiségek, lehetőségek érdekeltek (egy báb - három mozgató). Abba az előadásba mindent beleraktam, amit akkor a színházról gondoltam: 60 percbe sűrítettem 48 órányi anyagot. Nyilván azért, mert az volt az első gyerekem, tökéletesnek akartam, de pont ettől szenvedett mindenféle gyerekbetegségtől. Azóta már megtanultam rendesen "szülni".

- Most tartasz a hatodiknál. Mit kell róla tudni?

- Amáliának hívják és egy furcsa boszorkány. Boldizsár Ildikó mesekutató-meseíró a „mamája". Mi Szombathelyen, a Mesebolt Bábszínházban Amália első szerelmét dolgozzuk fel, a győri Vaskakasban pedig a középkorú Amália útkeresésével folytatódik a történet, Csató Kata rendezésében. Vannak ismétlődő motívumok, a két előadás így egymás folytatásának tekinthető.·

- Milyen volt a próbaidőszak?

- Általában nagyon lassan szoktam dolgozni. Ennek ellenére az első olvasópróba után három nappal befejeztem a rendelkező próbákat, és végig azt éreztem, itt valami varázslatról, csodáról, boszorkányságról van szó, amit Boldizsár Ildikó felénk áramló energiáinak tudok be. És az Amáliának köszönhetően újragondoltam a gyerekelőadások hosszúságára vonatkozó elméletemet.

- Ami úgy hangzott, hogy...

- ...hogy a gyerekelőadások ne legyenek hosszabbak 45-50 percnél. Az Amália főpróbahetén lement az első nyilvános előadás, ami akkor még hetvenperces volt (azóta már csak 60), de az ovisok ott nevettek és ott voltak csöndben, ahol kell. Úgyhogy azt mondom: a gyerek bármennyit bír, ha a történet érdekes, a szöveg élő, a bábok és a tér képzőművészeti alkotások, a zene izgalmas és persze jók a színészek!

- De mennyit bír a felnőtt, aki elviszi a gyereket színházba?

 

- Az a gyerek, aki ma él, egészen másképp van szocializálva, mint én voltam, vagy a szülei, nagyszülei, és én neki akarok bábszínházat csinálni, hogy az ő sajátvilágát értse meg. Ne az enyémet, ne a szüleiét, ne az óvó néniét. Ha a gyerek azt látja a színpadon, hogy egy szimpatikus néni tolószékben ül, nem fogja megbámulni az utcán a tolószékest, vagy ha a kedves főszereplő külseje, alakja, bőrszíne eltér a megszokottól, akkor másképp áll megszokottól eltérő ovis társaihoz.

 

- Gyakran használod a tévét is.

- Mert tévét néznek a gyerekek - azon nőnek fel. Zenecsatornán és kibeszélő shown. A Farkas és Piroskában az amerikai jogrendszer szerint folyt a bírósági tárgyalás, mert ezt látják a sorozatokban, ezt ismerik. Mátrix, Harry Potter, A Gyűrűk Ura – nekik ez a referencia. Az egyik Csillagfiú után volt egy beszélgetés, amin a gyerekek kifogásolták, hogy sokat verekedtek az előadásban. Visszakérdeztem: nem ugyanezt csinálja Tom, amikor laposra veri Jerryt? De, de az a tévében van – válaszolták. Ott a lámpa a színpadon, bábot használok, erősítem a színháztudatot, mégis nekik a színház: valóság. Aztán amikor arról beszélgettünk, hogy vajon életszerű-e ez a „túl sok” verekedés, akkor azt mondták, hogy igen, de nem értenek vele egyet, mert nem szabad az állatokat vagy egymást bántani.

 

- És a pedagógusok vagy a szülők hogyan reagálnak?

- Van, hogy utálják az előadást, de olyan is történt, hogy egy beszélgetés után odajött a pedagógus, elmondta, hogy ugyan nem tetszett neki az, amit látott, de tapasztalja, hogy a gyerekekhez eljutott a lényeg, és van miről beszélni otthon. És ez jó. Mert szerintem az a jó színház, és főleg gyerekszínház, ami kérdéseket tesz fel, és nem válaszokat ad.