Katalin

Garbonciás Péter

2009.11.16. 13:56

Programkereső

Huzella Péter számára az idei a jubileumok éve: hatvan éve született, negyven éve van színpadon, és májusban ünnepelte Neil Young Sétány nevű formációjával fennállásuk ötödik évfordulóját. INTERJÚ

- Negyven éve vagy a pályán. Hogy és mikor kezdtél el zenélni?

- Édesapám a konzervatóriumban volt zenetanár és zeneszerző, és Nyerges Pali bácsi felhívta apámat, hogy adjon tanácsot: az ő fia szeretne mérnök lenni, és klasszikusgitár-tanulást sem akarja abbahagyni, most mi legyen vele, a konzervatóriumba menjen vagy a Műegyetemre. Apám erre azt mondta, hogy a konzervatórium középiskola, a Műegyetem meg felsőfokú iskola, a kettőt együtt simán lehet csinálni. És Nyerges András így is tett: beiratkozott a konziba, azzal párhuzamosan járt a Műegyetemre. Később ő hívott, hogy nincs-e kedvem gitározni és ő kezdett el tanítani engem tizenhét éves koromban. Zongorán elég jól játszottam, mehettem volna konziba, de nem éreztem fontosnak, hogy muzsikus legyek. Építész akartam lenni. Az egyetem mellett András barátommal csináltunk egy zenekart, fellépéseink is voltak, sokat gyakoroltunk, próbáltunk Shadows-számokat, Beatles-számokat, meg írtunk saját dalokat is. Aztán ez a zenekar abbamaradt, viszont akkor már egyedül is írtam versekhez zenét meg dalokat, és bekerültem egy körforgásba, ifjúsági klubokban játszottam.

- A '60-as évek zenéjéhez képest a Kaláka stílusváltás volt.

- Igen, mindenképpen. A Kaláka kiforrott stílussal rendelkezett. Nagyon erős egyéniségek alakították: Radványi Balázs, Gryllus Dani meg Mikó Pista. Domináns figurák voltak, zeneszerzésben is, előadásban is. Ők hívtak a zenekarba, de a barátság gyerekkori: egy általános iskolába, egy gimnáziumba jártunk, gyakorlatilag együtt nőttünk fel.

- A Kalákából húsz év együttzenélés után végül miért léptél ki?

- Régi kínai mondás, hogy a jobbnak a jó a legnagyobb ellensége. És én valami jobbat szerettem volna... Ha nem is jobbat, de valami olyat, ami inkább a sajátom, önmagamat szerettem volna egy kicsit markánsabban megfogalmazni a külvilág számára. Nagyon jó dolog egy jó csapatban lenni, de nekem nagyon hiányzott az a szembesülés, hogy elég vagyok-e én is a közönségnek, ami régen, szólóban megvolt. Zalán Tiborral '89-90-ben kezdtem el dolgozni és csak '95-ben léptem ki a Kalákából, addig párhuzamosan csináltam a kettőt, de rájöttem, hogy ez így nem megy. Az önállóság, az önmagam megfogalmazása megköveteli azt is, hogy én erre rátegyem az életemet, úgy döntöttem, hogy érdemes egy ilyen kockázatos lépést is megtenni.

- Zalánnal honnan ismertétek egymást?

- Én tudtam, hogy ő egy ismert költő, léptünk föl együtt irodalmi esteken még a Kalákával, és nekem nagyon imponált az a fajta öntörvényűség, ahogy ő az irodalmat is műveli. Amikor ő egy stílusban már-már elfogadottá vált, akkor azonnal váltott, mondván, hogy nem fog futószalagon dolgozni. Nagyon érdekes figura, nagyon férfias jelenség volt, ami nekem nagyon tetszett, és azt gondoltam, hogyha vállalja, legyen ő az én szerzőtársam. És elvállalta. Azt mondta, hogy ő zenére tud csak jól írni, kérte, hogy adjak neki zenei ötleteket, amikkel én tele voltam és amikhez verset úgy kellett volna keresni. És azt is mondta, hogy adjak témákat is, úgyhogy csomó szövege az én témámra született. Az egész közös munkánk a húszéves érettségi találkozóm nyomán indult, az inspirált: így született a Túloldalon.

- Zalánon kívül még rengeteg emberrel dolgoztál együtt, Rátonyi Róberttel, Mácsai Pállal, Udvaros Dorottyával, hogy csak néhány nevet mondjak a színészek, zenészek sorából...

- Vegyük külön a költőket! Zalán Tiborral mind a kettőnk életének része a közös munka. Ez egy dolog. Mellette még ott van Darvasi László, akinek a focis könyvéből, A titokzatos világválogatottból csináltam egy estet, Váradi Szabolcs, akinek megzenésítettem néhány versét, Rigó Béla, akivel egy gyerekmusicalt írtunk még '88-ban, aztán Nagy Gáspár versei. Kányádi Sándort én atyai barátomnak tekintem, ővele mindig nagy élmény akár csak öt percet is beszélni, de a verseivel foglalkozni is ugyanolyan. És vannak azok az előadóművészek meg zenészek, akikkel fellépni szoktam együtt vagy közösen dolgozunk a zenéken. Ilyen Rátonyi Róbert zongorista, aki az első két albumomnak a zenei vezetője volt, vagy például László Attila, aki vendég gitárosként játszott egy pár felvételen. Ezek a legjobb felvételeim, amiken ő játszik. Két meghatározó férfi színész van, akivel dolgozom együtt: Mácsai Pali, akivel a Villon-estet csináltuk és még mindig csináljuk, és Rátóti Zoli, akivel zenekarunk is van, a Neil Young Sétány, és van a Boldog szomorú című lemezünk, amivel gyakran lépünk fel.. De mostanában például Pápai Erikával is játszottam néhányszor. Óriási sikert arattunk, annak ellenére, hogy ő egészen más stílusban énekel, de az igényesség és az egymásra való odafigyelés miatt mégis összepasszol a dolog. Van még két olyan művész, akik sajnos nincsenek köztünk. Egyikük a nemrég elhunyt Kishonti Ildikó, a másik pedig Gregor József. Ők a Rigó Bélával írt Tündériskolában szerepeltek. Zseniálisak voltak mind a ketten, már csak ezért szeretném kiadni ezt a lemezt, mert egyébként már egy kicsit megmosolyognivaló az a zenei stílus, amit '88-ban csináltunk. Ennek ellenére ez a két ember úgy dolgozott, olyan szeretettel, olyan önzetlen alázattal énekelték annak a kis kezdő senkinek a dalait, aki '88-ban lehettem. Ők nagyon sokat adtak nekem emberileg.

- És a gyerekdalok, a gyerekműsorok? Honnan indult az egész?

- Teljesen véletlenül. Kaláka-tag voltam, szólóban csak a Zalán Tibor-balladákat akartam énekelni, a Kalákának nem akartam egyéb konkurenciát csinálni. Jártam színházról színházra, aztán elkeveredtem az Arany János Gyerekszínházba, és Meczner János igazgató azt mondta, hogy szomorú balladákat nem annyira, de gyerekműsorom, ha volna, azt nagyon szívesen bemutatná a stúdiószínpadon, és akkor én bátran a szemébe hazudtam, hogy „igen, van", és két hónap múlva kitűzte a bemutatót. Akkor én teljes pánikban, de az alkotás lázában felhívtam Zalán Tibort, hogy „öregem (nevet), én azt hazudtam a direktornak, hogy van gyerekprogramom", és így született meg a Garbonciás Péter. És ez azóta van, amit nagyon nem bánok, mert kifejezetten üdít a gyerekekkel való találkozás. Strapás dolog, de sose fáraszt el, mindig föltöltve jövök ki egy zajos gyerekműsor után, ha azt látom, hogy a gyerekek élvezik, szeretik, maguktól beszállnak a játékba, szolidárisak velem, ha valamit elfelejtek, maguktól kijavítanak. A lehető legnagyobb ajándék, ha valaki a gyerekekkel megtalálja a közös hangot!

- A Zenegérrel díjat is nyertél Japánban.

- Így van. '97-ben a Magyar Televízió kiírt egy pályázatot interaktív, tizenöt perces gyerekműsorra óvodás korosztálynak. Ahogy elolvastam, rögtön tudtam, hogy ez nekem van kitalálva. '98-ban, rögtön a Zenegér első fél évében Tokióban rendezték meg az oktatási és kulturális műsorok nemzetközi fesztiválját, amire csupa ötvenperces oktatási műsort küldtek be a világ televíziói, egyedül mi küldtünk egy ilyen tizenöt perces kis szösszenetet MusiMouse címmel, és ez úgy megfogta a japán televízió akkori elnökét, hogy egy különdíjjal jutalmazta a műsort, amire nagyon büszke vagyok, ott van a Kossuth-díj mellett, az ágyam fölött.