Móric

A bújócskázó királyfi

2010.07.28. 09:31

Programkereső

Bercsényi Péter bábos színésznek tartja magát. És bár kanyargós utakon jutott el eddig, utólag úgy tűnik, másfelé nem is mehetett volna. A Budapest Bábszínház tagjával az útkeresésről, szerepeiről, a szerepek kapcsán pedig az önmegismerésről beszélgettünk.

Bercsényi Péter
Bercsényi Péter

- Emlékszel arra, mi volt az első bábelőadás, amit láttál?

- Hú... (hosszú gondolkodás) Otthon, Fegyverneken a művelődési házban volt egy előadás, amire csak azért emlékszem, mert lerajzoltam belőle a bohócot. De abban nem báboztak. "Rendes" bábelőadást csak jóval érettségi után láttam, de hogy mi volt az, fogalmam sincs.

- És az első, amiben dolgoztál?

- Az hamarabb volt, mint hogy láttam volna bábelőadást! Még a Színművészeti előtt négyen alakítottunk egy csoportot. Bukfenc Bábszínháznak hívtak bennünket.

- Tanulás szempontjából mennyire hasznos ez a sorrend?

- Nagyon. A műfajhoz ugyanúgy álltam hozzá, mint az átlag: paraván, nyuszi, maci, gyerekekkel labdázunk. Sokáig keresgéltem, hogy hol a helyem. Drámatagozatra jártam, de úgy éreztem, a színház nem nekem való, abban nem érzem jól magam. Kilenc évig zeneiskolába jártam, hát elindultam a zene felé, oda viszont nem vettek fel. Elmentem szinkronizálni, amit szerettem, mert nem látszódtam, csak a hangomat kellett használni. Egyszer csak szólt egy barátom, hogy bábszínházat csinálnak, és hiányzik egy fiú. Akkor jöttem rá, hogy nekem ez nagyon fekszik, mert ugyanúgy lehet játszani, mint a "színházban", csak épp nem engem néznek, hanem a kezemen levő bábot. Ez felszabadított.

- És milyen előadásokat csináltatok?

- Azt a mintát folytattuk, amit láttunk. Egyébként most jut eszembe, hogy a Budapest bábszínházi Diótörő volt az első "rendes" előadás, amit láttam! Az egyik bukfences kollégánktól kaptuk rá a jegyet karácsonyra ajándékba. Játszottuk a Csipike, a gonosz törpét paraván mögött, kesztyűs bábokkal, volt egy Mikulás-előadásunk, az részben paravános, részben élőszereplős volt, és volt egy élőszereplős, burleszkszerű, A kiskakas gyémánt félkrajcárja, amiben a kakas egy szicíliai marionett volt. Nem újítottuk meg a magyar bábművészetet, az biztos. Technikailag, esztétikailag, rendezésileg egyik sem volt kifejezettem magas színvonalú, de csillogó szemmel csináltuk. És jót akartunk csinálni, áttörni a közönyt és az érdektelenséget. Csak hát ezt még a nagy bábszínházaknak se nagyon sikerül.

- Min múlik?

- Nem tudom. Az amatőr csapatok nagy része a pénzkereset miatt alakul, mert a gyerekdarabokat el lehet adni úgy is, ha abba nem fektetsz túl sok energiát. Mintha nem lenne igazán rangja a gyerekszínháznak. Nem feltételezem, hogy mindenki a számlatömb miatt csinálja, biztosan vannak olyanok is, mint mi voltunk, hogy a jó szándék vezérli őket, de az még nem jó bábszínház. Már felvettek a Színművészetire, amikor a Bukfenccel játszottunk a Művészetek Völgyében, és elhívtam néhány leendő osztálytársamat. Megnéztek bennünket, és utána olyan arcot vágtak... Nem vártam, hogy elájuljanak, de semmi pozitívumot nem tudtak mondani. Nem tudtam, mi nem stimmel, hogy epikusak a mesék, hogy az egész esztétikailag egy tákolmány, csak éreztem, hogy baj van. A bábszínház látvány, arra fordítani kell, és ezt sokan elfelejtik. Most van egyébként az a fázis, hogy kezdek ráébredni dolgokra, és sok minden kavarog bennem a szakmáról.

- Például?

- Hogy hogyan kell jó bábszínházat csinálni. Vagy a presztízs. Gyerekszínház kontra felnőtt bábszínház. Ilyenek. Úgy látom, hogy a vidéki kőszínházakban büntető funkciója van a gyerekelőadásoknak: rossz évadod volt, kiosztunk egy gyerekdarabba. Mert mindenki Hamletet akar játszani. Engem zavar ez az úgynevezett "nagy művészet". Nem tudom, azért-e, mert nem bízom magamban, vagy mert nem érdekel, de közelebb érzem magamhoz a mesevilágot, mint a felnőttek sötét sorsát. Biztos jó egy Három nővérben vagy egy "igazi" Shakespeare-ben játszani, csak hát annyira távol áll tőlem ez a fajta világ...

- És bábbal?

- Na, úgy már érdekel!

- Amikor báb nélkül létezel a színpadon, azt hogyan éled meg?

- Rejtőzködöm. Legszívesebben a sarkokat keresném meg. Feszengek. Mintha hiányozna egy végtagom. Ha ott a báb, arra figyelek.

- Játszottad a Csillagfiú főszerepét, Líra herceget, Hárúnt, Taminót, akik mind hősök. Te egyébként is hőstípus vagy?

- Jó kérdés. Állítólag igen. Tengely Gábor bábszínész-rendező kollégám azt mondta rám, hogy csehszlovák királyfi. Nem tudom, az milyen, talán lírai hős. Érző szívű, holdvilágképű.

- Azt el kell játszanod?

- Egyrészt az a jó, hogy alapvetően ilyen vagyok, nem kell mást játszanom, másrészt pedig kihívás, hogy ne mindig ugyanolyan legyek, mert az unalmas nekem és a nézőnek is. Az egyetemen nem láttak belém a rendezők túl sokat, ami rajtam is múlott, mert valószínűleg nem éreztem, hogy érdekelnék bárkit. Aztán megkaptam a Csillagfiút, és bár egyszer-kétszer meginogtam, végig nagyobb volt az öröm bennem, mint a rettegés. Két szereposztás volt, és Jankovics Péter balesete miatt át kellett vennem az ő szereposztását. Két hét alatt tulajdonképpen egy másik bemutatót is meg kellett csinálnom, és lekötötte a figyelmemet az, hogy egy másik szerepet is építsek, félni nem volt időm.

- Korán jött a Csillagfiú?

- Korán, de jó, hogy jött, mert kaptam egy óriási fát, amit a fejszém nem nagyon vitt. Megoldottam a feladatot, ám maradt sok megoldatlan helyzet. Volt, hogy csak éreztem, mit kellene csinálni, ahelyett, hogy tudatosan csináltam volna. Van egy fiú, aki nem képes a szeretetre, ezért folyamatosan megaláz embereket, ugyanakkor bűntudatot is érez. Ezzel a folyamatos oda-vissza játszással színészileg nagyon megküzdöttem.

- Nem játszottátok sokáig az előadást. Miért?

- A gyerekek nagyon jól vették, hogy sötét a történet világa, hogy mozgássérült az anyuka, és agresszív a fiú, aki kínozza az állatokat, gyötri a szüleit, az úrnő meg egyszerre gonosz és ünnepelt popsztár, a pedagógusok és a szülők viszont nem értették, szinte egyöntetűen elutasították. Pedig lehet terhelni a gyereket, és partnerként kezelni, lehet nekik, velük halálról, nemiségről, bármiről beszélni. Persze, nem mindegy, hogyan.

- Hárún (A Hárún és a mesék tengere c. Budapest bábszínházi előadás főszerepe - a szerk.) jelleme mintha a hasonlítana a Csillagfiúra. Könnyebben próbáltál egy ilyen tapasztalattal a hátad mögött?

- Nagyon intenzív gyerekkorom volt. Befelé. Ebből a szempontból tehát stimmel a Hárún, úgyhogy tudtam, merre kell keresgélni magamban, az emlékeimben, de még így is nehéz volt. Valószínűleg azért, mert elolvastam a regényt, és bár remek színpadi adaptációt készített Góczán Judit, a regénybelihez képest megváltozott Hárún. Olvasol, elképzelsz egy kormos, fekete hajú, fekete szemű indiai kisfiút a köpenyében. Az imádnivaló rosszcsont helyett viszont egy vérszegény kisfiút kellett csinálni, akinek vannak energiái, mert hiszen kisfiú, csak épp más elemből táplálkozik. Én tüzet és földet képzeltem el, ehelyett Csató Kata, a rendező, tüzet és vizet vagy levegőt kért. Ezt, az előzetes saját elképzelést és a rendezői kérést nehéz volt összehangolnom magamban. Megküzdöttem a gyerekben rejlő felnőttenergiák megmutatásával. Hárúnt elhagyta az anyukája, így fokozottan rákényszerül arra, hogy figyelje magát, a körülötte levő világot, és megfejtse, mi hasznuk a történeteknek. Fura, most értem csak meg, most, ahogyan beszélek róla, miért mondta Kata és Gábor is, hogy ezek a mesék rólam szólnak. A Csillagfiúnál a bizonytalanságból fakadó, egyfajta minden iránti gyűlölet és az önmagam megkeresése volt a kulcs, Hárúnnál pedig a mindenáron való megérteni akarás.

- A két magát kereső, befelé élő kiskamasznak tökéletes ellentéte Líra herceg.

- Ha a próbán azt mondják, soha nem vagy sok, hogy előveheted az összes szinkronhangod, az roppant felszabadító! Mácsai Pál bábos tapasztalat nélkül rendezte a Líra és Epikát, de jó szeme volt, és megtalálta az arányokat. "Delegáld magad a bábba" - mondta. Előadás közben soha nem nézek ki a nézőkre, de egyszer véletlenül megtettem, és azt láttam, hogy a bábra figyelnek, nem a mozgatóra, és ez fantasztikus. Aki a színpadra felmegy, az egóját akarja mutogatni. Én azt szeretném, hogy azt szeressék, amit tudok, ne azt, aki vagyok.