Orsolya

Saját élménnyé tenni a gyereknek

2010.11.16. 13:42

Programkereső

A Budapest első és Magyarország egyik legnagyobb színházi nevelési társulataként ismert Káva Kulturális Műhely programjairól, belső munkájáról és nemzetközi projektjeiről beszélgettünk a Marczibányi téren Gyombolai Gábor és Romankovics Edit színész-drámatanárokkal és Mikó Krisztinával, a Káva kommunikációs vezetőjével.

- Kik voltak a Káva életre hívói, és honnan jött a motiváció, hogy egy 1996-ban még viszonylag ismeretlen pedagógiai módszer egyik úttörői legyetek?

Mikó Krisztina: Az alapító tagok, Gyombolai Gábor, Romankovics Edit, Scholtz Anna, Sereglei András és Takács Gábor mind egy csapatból jöttek Gödöllőről, még az akkori Kerekasztal Színházi Nevelési Központból Kaposi László vezetésével. Kaposi volt az, aki angliai tanulmányai után elkezdte ennek a módszernek a magyar viszonyokra való átültetését. 1996-ban, a Káva megalapítása előtt az első tagok tulajdonképpen csak egy-egy foglalkozást akartak létrehozni, ez egyfajta szárnypróbálgatás volt itt a Marczibányi téren. Majd rájöttek, hogy ezt ők is képesek önállóan csinálni. A csapat egyre bővült az évek során, nagyjából mostanra állandósult.

- Hogyan értelmezitek a művészetpedagógiai koncepciótokban szereplő "konstruktív pedagógiát", amivel a drámapedagógia módszerét rokonítjátok?

Mikó Krisztina: Mi azt látjuk és valljuk, hogy magát a pedagógiát színházi és dramatikus eszközök nélkül sikeresen alkalmazni nem igazán lehet. A drámapedagógia és a konstruktív pedagógia esetében tehát olyan határterületről van szó, mely egyszerre színház és nevelés, mégis elsősorban pedagógia, amihez a színház eszközként járul. Az az attitűdbeli változás, amit a komplex színházi nevelési programok (TIE - Theatre in Education) vagy bármilyen nevelés során el akarunk érni, az átérzés nélkül sokkal gyorsabban, könnyebben kimosódik a gyerekből, mint ha bevonjuk a tanítási drámát vagy a színházi nevelést, és saját élménnyé tesszük számára.

- Hogy zajlik egy 180 perces foglalkozás a gyerekekkel? Mennyire nehéz bevonni az osztályokat?

Gyombolai Gábor: Eleinte valóban három-négy órásak voltak a foglalkozások, amikben egy hosszabb, negyven-ötven perces színházi rész után következett a feldolgozás. Majd később ez kisebb, egymást váltó részekkel variálódott, az utóbbi időben pedig abba az irányba tartunk - és ez látszik izgalmasnak -, hogy a kettő erősen egymásba csúszik és rövidül, tömörebbé válik. Az Apalabirintussal, melyben Kárpáti Péter dramaturgként vett részt, épp az ötödik előadáson vagyunk túl a mai napon, és ebben a "bevonás" a többi előadáshoz képest egy kicsit máshogy történik. Itt nagyon természetesen mozdul át a foglalkozás abba, hogy elkezdünk hozzájuk beszélni, mivel eleve nagyon közel, szinte mellettünk ülnek a színházi jeleneteknél. A technikát már az elejétől fogva úgy vezetjük fel, hogy viszonylag természetes legyen az, hogy én megszólítom, ő pedig idővel válaszol. Én azt látom, hogy ez működik náluk.

- Mi van akkor, ha valaki avatatlanul jön ide, és nem sikerül bevonni?

Romankovics Edit: Természetesen nincs erőszak. A kivárás azonban fontos technika, mivel a korábbi tapasztalatok alapján nem gondoljuk azt, hogy aki a leghangosabb, aki a legjobban előtérbe tolja magát, azt sikerült a legjobban bevonni. Könnyen lehet, hogy az, aki végig hallgatott a foglalkozáson és csak figyelt, abban gyakran mélyebb vagy komolyabb dolgok, változások történnek, és csak a foglalkozás végére nyílik ki. Egyik gyerekbe sem láthatunk bele, de attól ő még sok dolgot átél.

- Mi az a módszer, amivel az egyes problémakörök feldolgozásának nekiálltok?

Romankovics Edit: Próbálunk olyan témát keresni, ami az adott korosztálynak aktuális és érdekes lehet, ugyanakkor egy fontos szempont, hogy minket is érdekeljen, legyenek hozzá igazi kérdéseink. Mert ez a műfaj nem arról szól, hogy mi tudunk valamit, és azt átadjuk. Olyan kérdéseket keresünk, amik számunkra is feszítő érzéseket keltenek, és annak az adott korosztálynak is az lehet. Tapasztaltuk, hogy ha mi könnyen megválaszoljuk az adott kérdéseket, vagy túl egyszerű válaszaink vannak rá, akkor abból valószínűleg nem lesz jó alapanyag. Akkor működik, ha nekem is valóban kérdés és kín például egy társadalmi probléma.

- A drámatanári képzés itthon még komoly akadályokkal küzd. Doktori iskola nincs, de az alapképzéshez szükséges tudás megszerzése is csak "továbbképzés" formájában létezik. Ti hogyan fejlesztitek magatokat?

Mikó Krisztina: A Magyar Drámapedagógiai Társaság által tartott 120 órás drámapedagógiai képzésen itt mindenki részt vett, de a továbbképzés valóban problémát jelent. A Kávánál ezt a hiányt pályázatok segítségével javítjuk. Ilyen pályázásoknak köszönhetően látogatott el hozzánk Uta Platte, aki a színházi nevelés világszerte elismert szakembere, valamint Dorothy Heathcote, a tanítási dráma "istenanyja", aki képzést tartott a Marczibányi Téri Művelődési Központban nemcsak nekünk, hanem a hazai drámás szakmának. Szintén pályázatok segítségével jártunk az angliai Big Brum csapatnál, illetve a vezetőjük, Cris Cooper többször ellátogatott hozzánk. Valamint fontos megemlíteni a DICE-t (Drama Improves Lisbon Key Competences in Education - A dráma fejleszti a lisszaboni kulcskompetenciákat az oktatásban - a szerk.), ami egy Európai Unió által központilag támogatott, tizenkét ország szervezeteit átfogó, nemzetközi kutatási program. A projekt kezdeményezője és vezetője a Káva. Ezt október 25-én Brüsszelben, az Európai Parlamentben szervezett konferencia indította el, majd a kutatáshoz készült két kötet, és az eredmények bemutatására december 10-én a Nemzeti Színházban kerül sor egy magyar konferencia keretein belül. Mindez a Káva eddigi történetének legnagyobb szakmai projektje, ami fontos változásokat idézhet elő Európa-szerte.