Kelemen, Klementina

A sellő nadrágja

2010.12.04. 10:06

Programkereső

A Thália Színház és a Kecskeméti Katona József Színház koprodukciójában játszott új magyar gyerekmusicalben kritikusunk látja a lehetőséget. Meg azt is, hogyan rontották el azt.

"A képregény az egy ronda rajzokkal, bugyuta mesékkel és gatyás fickókkal telezsúfolt csicsás képes újság" - írja Scott McCloud amerikai képregényrajzoló (nem kevés iróniával persze) a műfajról, amit nemcsak művelt, de amelynek teoretikusa is volt. Vélekedése azért is lehetett ilyen érdes, mert a képregényt nem tartották túlzottan nagy becsben hazájában: alantas műfaj volt, a napilapok nem a néhány képkockányi szkeccsekkel akartak népszerűbbek lenni, de mégis úgy esett, hogy ezek a szkeccsek tettek lapokat kelendőbbé. A három vagy legfeljebb kettővel több kockából álló sorozatok közül emelkedett ki a Thimble Theater sorozat, melyben 1929-ben először tűnik fel az akkor még igen lepusztult, Piszkos Fred közeli rokonának mutatkozó, öregecske naplopó tengerész, Popeye, akinek - kor ide, kor oda - alkarja már ekkor is erőtől duzzad. És ott díszeleg karján a horgonyt ábrázoló tetoválás is. Oly karakteresre sikeredett Elzie Crisler Segar figurája, hogy az olvasók a szívükbe zárták, és kikövetelt saját történeteket is. Fiatalodott, kihúzta magát, igazi hőssé vált.

Popeye, ez a minden nehéz helyzetből könnyedén kimászó, állhatatos és keményöklű, érző szívű kalandor a nagy világválság idején lett igazán népszerű; és már a képregényben is a legnagyobb ellenfele a spenótzabálónak Blútó, a hamburgeren élő kalóz. A harmincas években egyébként bizonyíthatóan Popeye-nek köszönhetően harminc százalékkal megugrott a spenótfogyasztás. Népszerűségét annak is köszönhette, hogy Dave Fleischer és testvére, Max 1933-ban elkészítette - az azonnal nagy közkedveltségnek örvendő - első Popeye-rajzfilmeket. A harmincas évek elejére a rajongók megismerkedhettek a tengerész egész családjával, Cukorborsóval - a kisbabával - és Popeye egyéb unokaöccseivel (Pipeye, Pupeye, Poopeye és Peepeye), kiket rendre csőbe húzott az ármánykodó Blútó. Segar '38-ban bekövetkezett halála után a képregényt a magyar származású Bela Zaboly rajzolta tovább, némi jogalapunk tehát volt arra, hogy a népszerű amerikai hősből mi, magyarok készítsünk musicalt.

A Thália Színházban látható produkció kardinális hibája, ami a darab nézhetőségét, élvezeti értékét is erősen rontja, hogy fő-fő-karaktere, Popeye, jelentéktelen figura. Messze nem olyan, mint amilyennek átformálója, Darvasi László látni szeretné: "furcsa kisember, aki bármennyi pofont, ütleget és bántalmat szenved is el, valahogy mindig talpra áll, és végül győz". Darvasinak bár baltával formált, de kész és teljes karakterekkel kellett dolgoznia, a dramaturgiai fordulatokat is készen kapta. A karakterek mégis suták lettek: nem elég érdekesek, nem elég izgalmasak, nem eléggé furcsák. Túl sok - ráadásul bizonytalan - vonással megrajzolt karikatúrák lettek mindenkiből.

A történet nem a történetmozgató karakterek összecsapásában csúcsosodik ki. Blútó és Popeye nem is esik egymásnak. Darvasi büszkén vállalta is, hogy nem írt bele bunyót a műbe. Holott egy Popeye-történet anélkül keveset ér. Ugyanis hiába a sok mitológia, sőt politikai utalás, egy Popeye-történet lényege a bunyó, az öklözés. A pipogyának, hebehurgyának megismert Popeye - aki a spenótja nélkül igazi balfék, még udvarolni sem tud, a szorult helyzetéből nem tudja kirántani magát - nem emelkedik a többiek felé, nem mutatja meg igazi erejét. S ha nem üt, a történet sem ütős.

Ha James Bondból csak az öltöny marad és a Martini, akkor unalmas figura. Még beszélgetőtársnak se jó. Ha Popeyeből csak a horgonytetkó látszik, akkor csak egy vidéki átlagos fickó. Egy nyámnyila tengerész. Ha a spenótfogyasztással járó felpörgött állapotban sem kaszabol le minden neki ellenálló galád kalózt, akkor a története számunkra nem érdekes. Az amerikai forgatókönyv-iskolákban azt tanítják: ha egy főhősnek jól körülírt "ability"-je (képessége) van, és azt rendesen be is mutatják, ám ha azzal nem él, akkor a néző csalódott lesz.

Darvasi László Popeye egy kis Arisztophanésszel, sőt Euripidésszel kevert hőstörténet, melyet nem szerkesztett meg drámaian, vagyis - Arisztotelész Poétikáját idézve - „egy egységes és teljes cselekmény köré". Ugyanakkor Darvasi megszívlelte Arisztotelész mondatát: „a csodás elem élvezetet okoz...", bevezette tehát Popeye történetébe nemcsak Neptunuszt, hanem magát Pallasz Athénét is, aki ugyan nem erre a névre hallgat a jelen darabban, de az istennőhöz hasonlóan nagyhatalmú és szeszélyes. Tőle, szeszélyétől, érzelmeitől függ a hősök sorsa is: Blútó házasságot ajánlott neki, és Popeye tulajdonképpen nem is azért győz, mert erős lesz a spenóttól, hanem azért, mert leleplezi Blútó üzelmeit, hogy a vad kalóz éppen az ő csajára - a képregény-történelem első anorexiás figurájára -, Oliviára hajt.

Blútó ellopja Popeye spenótszállítmányát és a menyasszonyát is. Popeye-t -meg a becsületét - az isteni közbeavatkozás menti meg, Neptunusz hoz neki a tengerből egy pár doboz spenótot. Az istenek és emberek családi ügyei keverednek, bonyolódnak, Neptunusz nője korábban Popeye ügyefogyott rokonával kötötte össze az életét. A sellő hölgy egy ajándék nadrágtól nem tudván szabadulni, a parton vergődik.

Ha jobban meggondoljuk, fantáziadús és érdekes játék ez mitológiával, szerepekkel, sztereotípiákkal. Darvasi Trapitije, vagyis első és eleddig sajnos egyetlen meseregénye éppen azért érdemelt dicséretet, mert szembe ment az évtizedes magyar trenddel, hogy a meseregény szociálisan érzékeny író remekműve lehet csak, melyben a szegények megigazulnak. E mesejáték is tele van életképes jelenetötlettel, melyek a dialógusok vagy a színészek miatt véreznek el.

A főszerepet alakítók egyes-egyedül, akik tudnak valamit kezdeni a rájuk írt figurákkal: szélsőséges gesztusokkal a figurákat teljesen eltorzítják. Kiss Zoltán Popeye mindig a muszkliját mutogatja, idegesen rág egy pipacsurkát, szemöldökét rángatja. Ganxsta Döglény Zolee pedig hozza a megszokott formáját, nem magát igazgatja a szerephez, hanem éppen ellenkezőleg, a szerepet, Blútót - mintha készakarva ellenállna minden rendezői instrukciónak - igazítja magára. És cseppet sem zavarja, hogy az hol lóg rajta, hol szűk neki. Hiszen alapvetően jól áll neki.

A Ganxsta Zolee-nak is számos dalt író Pierrot kellemes, sablonos dalokat írt a Popeyehez; ha nem lenne olyan zavaró, hogy a hangzás műanyag, e dalokat lehetne akár méltatni is, hiszen kevés gyerekeknek szóló műnek van ilyen erős kezdése, mint a Kalózok dala, és a szerelmes dalok sem nagyon gejlek, de a playback agyonvágja a hatást és azt az érzést kelti, hogy milliomoscsemeték születésnapi zsúrján vagyunk, ahova kezdő színészeket rendeltek oda, és egy nagy sztárt hívtak (a gyerek celebnek mondja, de a szót a szülők a világért sem ejtenék ki a szájukon) Kalózt játszani. Elvégre maradt egy Neptunusz-jelmez még valami régi jelmezbálról. (A Steinék okoskodó Petikéje olvasta a Kerényi Mitológiáját, azért kellett a gönc.) Kalóz meg egyébként is volt, mert tavaly majdnem mindenki Jack Sparrow-nak öltözött... És elképzelhető, hogy a kőgazdag szülők kérése volt az is, legyen a műben egy gyurcsányos poén, meg egy utalás arra, hogy anyu azt hitte, jó lesz rá hat óra Pilates után a kihízott latex leggings, de miután felvette, nem tudta lehúzni.

2010. november 6. 11:00 - Thália Színház

Darvasi László-Ganxta Zolee-Pierrot: Popeye - a Kecskeméti Katona József Színház és a Thália Színház előadása

Rendező: Réczei Tamás

Koreográfus: Topolánszky Tamás

Jelmeztervező: Kiss Borbála

Díszlettervező: Mira János

Popeye: Kiss Zoltán

Olíve, akit a darabban Olíviának hívnak: Trokán Nóra

Hangemburg Blútó: Ganxsta Zolee / Ferencz Bálint

Kapitány - Donnervetter bácsi: Kiss Jenő

Kéttonna Manyika: Jablonkay Mária

Tengerész Joe: Béli Ádám

Tengerész Jack - Neptun, a tenger istene: Fazakas Géza

Rabló Jenő, Kalóz Aladár: Pál Attila

Rabló Benő, Kalóz Elemér: Farkas Ádám

Kalóz Barbara: Hajdú Melinda

Kalóz Dani: Vári János

Világtündér: Kéner Gabriella

Sellő-Kissirály hangja: Horváth Erika