Jenő

Nehogy ezt tedd be, kisfiam!

2010.12.22. 09:09

Programkereső

Édesanyám negyven évig volt óvónő, sokféle zenét hallgatott és hallgattatott gyerekekkel, sokszor járt Halász Judit-koncerten. Már egyetemista voltam, amikor kitaláltam, hogy beviszek az óvodába egy kis Glenn Gouldot és megnézem, mit reagálnak rá a kicsik. A hatás a vártnál sokkal nagyobb volt. Anyukám is mélyen megdöbbent.

A Goldberg-variációk legendás felvételének áriáját az óvodások szájtátva, szinte sírva hallgatták végig, majd a variációkra ugrálni kezdtek, néhányan vadul zongorálást imitáltak, és volt, aki csak helyben pörgött. Ki mondta, mondtam akkor anyukámnak, hogy az óvodásnak gyerekeknek szóló zenét kell hallgatnia? Meg lebutított népdalokat? Meg Pap Ritát? Egy-két akkordra feltett dalokat, pentaton dallamokat? Belenéztünk az 1971-ben kiadott óvodai nevelési elvekről szóló rendeletbe, ott nem volt ellenvetés, és anyukám elkezdett komolyzenét hallgattatni a gyerekekkel. Figyeltük, minek milyen hatása van, melyik zene vált ki belőlük olyan rohamokat, mint Bach. Bevontunk a kísérletbe a barokk és a reneszánsz zenén túl egyéb zenéket is.

Emlékszem, egy vezető óvónővel vitatkoztam is arról, mit kell hallgatni a négyéveseknek. Szerinte fontos, hogy a gyerek megtanulja a dallamot, nem lehet tehát olyan komplex és bonyolult darabokkal zaklatni őket, mint egy Chopin-prelűd. Nem akartam neki mondani, hogy Chopinen már bőven túlvagyunk, és van olyan kisfiú, aki már jobban ismeri Gluckot, mint egy átlag egyetemista, de azt azért megkérdeztem tőle, mégis miért gondolja azt, hogy primitív dallamvonalak sulykolása nevelési szempontból elengedhetetlen. Elmentem egészen addig, hogy szerintem nem egy dalt azért énekelnek a gyerekek, mert az zavarja őket, mert belemanipulálták azt a fülükbe, és az énekléssel akarnak a dallamtól szabadulni; és szerintem az a tény, hogy egy dallam könnyen rögzül, nem jelenti azt, hogy a dallam szép. De az óvónő csak a fejét csóválta. Nem tört meg érveim alatt, vitette tovább a kicsiket a sportcsarnokba meg a művelődési házakba, buta zenéket játszó felnőttek koncertjeire.

Azóta kicsit finomítottam az álláspontomat, és fontosnak tartom, hogy a gyerekek megismerjék hazájuk népzenéjét, azokat a dalokat, melyek később, ha zongorázásba fognak, Bartók Mikrokozmoszából köszönnek vissza. De a mai napig vallom, hogy a gyerekeknek szolgáltatott zene ne legyen popzene alapú, ne legyen - egyszerűen leírva - primitív. Mert ezzel legalább annyit árthatunk, mint azzal, hogy a gyerekkel tévét nézetünk. Hatéves kor előtt azért nem nézhet a gyerek tévét, mert a tévézés agresszívvé teszi. A tévé leköti, nem tudja magából az élményeket kimozogni, számos elemét a látottaknak nem tudja értelmezni. A popzene, a tévéhez hasonlóan, magához akar láncolni, meg akar szerezni, míg a komolyzene szabadon enged, asszociációkat teremt. Lázba hoz és extázisba ejt. Mint Bach.

Ezért nagyon körültekintően kell eljárni, ha a gyereknek lemezt keresünk. Ma már nagyon sok a jó gyerekkönyv, sok a jó kiadó, sok a jó illusztrátor. (Személyes kedvencem Takács Mari, de Paulovkin Boglárka illusztrációi is nagyon sokrétűek, izgalmasak.) Jó gyereklemezből azonban sokkal kevesebb van. Minden jó gyereklemez - tehát az olyan lemezek, amik nem teszik a gyereket agresszívvé, nem megfogni akarják, hanem a zene ügyének megnyerni - ma Magyarországon vagy népzenészek felvétele vagy olyanoké, akiknek a zenéje nagyon közel van a népzenéhez.

Népzenén alapul az is, amit a ma nagyon népszerű Alma együttes művel, de zenéjükkel az a legnagyobb bajom, ami egyik legfontosabb partnerük, Bartos Erika meséivel: ahogy Bartos lényeinek, úgy az Alma zenéjének sincs karakterük. Bartos Erika szépen rajzol épületeket, utcákat, de képtelen megfogni a gyermeki jellem lényegét. Az Alma együttes is mintha nem tudná megtölteni a szép felépítményeket: akkordmeneteik, dalaiknak felépítése egyébként is erősen egysíkúvá teszi zenéjüket, és dalszövegekben is mélyen a nagyok - a mondjuk így: három meghatározó banda - alatt maradnak. Az Alma egyetlen lemeze, amit szeretni tudtam, a Balaton volt eddig. Ez egy kisbéka Balaton körüli kalandjairól regél. (Bár Buda Gábor lefojtott éneklése, fejhangja e lemezen is eléggé zavaró.)

Gryllus Vilmosék lemezei nem unalmasak, szemben az Alma lemezeivel, és bár nem tartom sem a Kaláka, sem a Makám minden lemezét kifogástalannak, vitathatatlan mesterműnek, de minden albumon - mindegyiken, a legrosszabbon is - érződik, hogy akik készítették, tudják, mekkora felelősség gyerekeknek lemezt készíteni. Nem valami kiadói fondorlat vagy a megélhetési gondok tették őket gyerekeknek is játszó együttesekké, mert mindkét banda felnőttlemezei is fontosak.

A Makám lépett e pályára később. Ők nem hozott anyagból, vagyis gyerekversekből dolgoznak: a dalok szövegét is Krulik Zoltán jegyzi. Krulik jó szövegíró. Persze szövegei nem érik el a Tamkó Sirató Károly-versek színvonalát vagy pláne nem a Weöres Sándor-versekét, de nagyon illusztratívak. Nem egy igen vicces, kikacsint a népdalokra, de behoz számos elemet a nagyvárosi folklórból is - "ha Mai a Manó, sikerül a fotó, lekerül a kabát, csillog az aparát" -, ám ami a magasban tartja a némelykor nem igazán bonyolult dallamot, az a hangszerelés, különösen a Szindbád lemez dalai igen változatosak. Az idézet egyébként a legutóbbiról, a Csillagváróról van - amin hallható egy reflexió a Bëlga Jön a Gólem című opuszára; különben a Bëlga Zsolti a békája is elég jó lemez -; a Makámnak ez talán a legkevésbé sikerült albuma, de még az olyan sablonosabb dalokban, mint a Fújja a szél, is hallható legalább egy lehengerlő szaxofonkíséret, amelynek előadója sem akárki: Vázsonyi János. A Makám válogatta össze a legjobb énekeseket. Korzenszky Klára is tisztán, szépen énekel, Hornai Zóra is. Az előbbi az, akinek a hangja a harmadik-nagy-gyereklemezes-sztár hangjához hasonló.

Szalóki Ági két lemezzel van jelen a piacon, a második lemezen ráadásul elég jelentős helyet foglal egy mese Cserhalmi György előadásában. De kétségtelen, a Gingalló az utóbbi évek egyik legjobb gyereklemeze. Erről nem egy vers ismerős lehet, hiszen Gryllusék is dolgoztak vele. Míg a Makám szép lemezborítói olyanok, mintha egy cseh mesefilm részletei lennének, a Gingallón az énekesnő domborít. Ez egy Szalóki-szólólemez, amit lehet nyugodt szívvel nem gyereklemezként is hallgatni.

Nagyon nem mindegy, mi szól az autóban, ha gyerekekkel kirándulni indulunk. A Sony lelkes és kedves sorozatán, a Mese Ovin gyerekek énekelnek gyerekeknek (csak a kíséret műanyag egy kicsit). Ez egy félórás út alatt is nyálcsorgató kábulatba taszíthatja a vezetőt, ami csúszós úton, karácsony tájékán különösen veszélyes lehet. A sorozat karácsonyi darabja, melyen van dal Gyrlluséktól is, Sebestyén Mártától is, a "legfelnőttbarátabb": ez egy szimpla válogatás, olyan kellemes meglepetésekkel, mint a Mennyből az angyal Balogh Kálmán-féle változata.

Ha valaki hallotta már a hupikék törpikés sorozatot - jónevű kiadó leleménye -, akkor az tudja, hogy néha nagyon nehéz lehet egy ötperces kiruccanás is. De őszintén szólva, nekem Halász Judit lemezei is fejfájást okoznak. A legnagyobb gyereklemezes sztár éneklése messze nem kifogástalan, a hangja forszírozott, nincs mélysége, mintha mindig egy kicsit rosszul transzponálna, mintha mindig kicsit a kelleténél feljebb énekelne. Ráadásul az ő előadásaira nagyon rányomja a bélyegét, hogy a popzene sötét középkorának idején, vagyis a nyolcvanas években bontakozott ki: sok a szintetizátor, sok a konzerv zenei alap.

A legötletesebb és legkomolyabb lemezeket kétségtelenül még mindig a Kaláka adja ki. Olyasmi, hogy egy dal megható is, jól hangszerelt is és szépen is adják elő, tulajdonképpen náluk fordul elő a leggyakrabban. A Madáretetőn van az egyik kedvencem, a Kovács András Ferenc, vagyis az egyik legnagyobb magyar költő, KAF versére íródott Kínai dallam.

A lemez számos verse egyébként a Friss tinta! kötetben is olvasható (ezt is Takács Mari illusztrálta). Az e kötetben olvasható versek és a Makám, meg Szalóki meg a Gryllus család lemezi adnak némi reményt: van és lehet egy generáció, amelynek tagjai nem a tévé emlőin felnőtt vadak, hanem a zenét értő és legfőképpen érző emberek lesznek. Nagyon fontos lenne, hogy a gyerekek felé ezeket az értékeinket közvetítsük, és ne hagyjuk, hogy az ellenük indított dalnaszádok le- és meggyőzzék őket. A gyerek ugyanis könnyű préda.

De ha valakinek van bátorsága, tegyen próbát! Szoktassa gyermekét Mozarthoz és Bachoz - a Millenáris gyerekeknek szóló koncertsorozatán hallottam csak a gyerekeknek játszó komolyzenészeket -, és próbálja ki azt, aki nekünk, annak idején - nem kis meglepetésre persze - az első helyre bejött: Stravinskyt - és tegye fel a Pulcinellát.