Cecília

Déli/Bábok

2011.01.07. 03:00

Programkereső

Nincs rá szabály, hogy a gyerekelőadásoknak a függönnyel kell kezdődni és végződni (az ellenkezőjére sem), ám a tapasztalatok azt mutatják, nem árt már a küszöbön bevonni őket a játékba.

A kecskeméti Ciróka Bábszínház előterében várakozunk a Malom mese kezdetére, vasárnap lévén sok a szülő, de a kicsikkel amúgy sincs baj, mert rajzolhatnak és hajtogathatnak egy asztalnál. Magam a bábos alkotók jól sikerült fotóit nézegetem a falon, amikor egyszer csak hegedűszót és "égzengést" hallani a hátunk mögül, s az ott termett szereplők a vihar elől "fedél alá", vagyis a kamaraterembe terelik a népet.

Bent, a "kakasdombi Öregmalom fogadóban" egy lenyűgöző, hatalmas, malmot mintázó fa-alkotmánnyal találjuk magunkat szemben, amiről a játék során derül ki, hogy milyen sokoldalú konstrukció, például látványosan körbeforgatható, de a kint és bent, a lent és a fent, sőt - rásegítő világítással - a pokol és a mennyország képzetét is tökéletesen megteremti. Ez utóbbi különösen fontos, mert a bonyodalmak fő forrása maga az ördög, aki pimaszul szemet vetett a takaros malomra. A fogadósék persze jóval furfangosabbak nála, így sikeresen fordítják visszájára az ármányos támadásokat, s az előadás végére a nagy, kerek kenyér is kisül.

Malom mese
Malom mese

A fogadósné szerepében Aracs Eszter - aki a XV. Nemzetközi Bábfesztivál zsűrijének különdíját kapta ezért az alakításáért - az első pillanatban megfogja a közönséget (a felnőtteket is), s nem is ereszti a darab végéig. Pontosabban a darabszerűség végéig, mert ez itt inkább dramatizált mesemondás, amely bizonyos pontokon cselekményszerűen megelevenedik. (Ezek a pontok a darab harmadától sűrűsödnek, így feledtetik a kissé hosszadalmas bevezetőt.) Hagyományos értelemben vett bábok nincsenek az előadásban, ám van helyette dagasztott tészta, amelyből némi nyomkodás és tekergetés által kitűnően formázható figura válik, van átlényegülésre képes szita és teknő, továbbá egy bádog kannából kreált ijesztő és gonosz ördög. A nézők figyelme nem lankad, mert a megejtő természetességgel játszó Tímár Zoltán (a fogadós szerepében) és a rendezést is jegyző, élvezettel komédiázó (és hegedülő) Szabó Balázs a történet előrehaladtával egyre aktívabban vonja be az apróságokat a közös játékba, s a végén, a frissen sült kenyér falatkáit rágcsálva, alig akar a nézőtér kiürülni.

Maga az épület is csak lassan csendesedik, a pénztárnál újra sor kerekedik az elővételi jegyekért, a kövezett udvaron pedig némi utójáték zajlik a hatalmas, labdanyelő térjáték sárkánnyal. Ez itt bent varázslatosabb világ, mint a kinti, ezt sugallják a hangulatos építészeti megoldások is, pedig a színház kívülről ugyanolyan régifajta sorház, mint utcabeli szomszédjai. Illetve csak majdnem, mert a bejáratát körbetekergő színes dekoráció már messziről hirdeti, hogy ez a ház a mesék birodalma.

A szegedi bábszínháznak nemcsak a neve komolyabb - az alapító után: Kövér Béla Bábszínház -, de föltehetően az épülete is a legtekintélyesebbek közül való. Csakhogy a huszonnégy évvel ezelőtti kialakítás óta - az idő vasfogát leszámítva - semmi lényegi változás nem történt a színház küllemén, így ami valaha elegánsnak hatott, az mára megkopott. A sötéten tátongó, fakóbarna utcai vitrinek, az oxidálódott, szigorú homlokzatfelirat, a rideg, üveg csapóajtó a legkevésbé sem hívogató, s az összhatás a nézőtéren sem barátságosabb.

Ki tudja, milyen tudatalatti párhuzamok motiváltak abban, hogy itt egy örökzöldet, Jancsi és Juliska történetét válasszam... A hétköznapi, kora délutáni előadásra több óvodás csoport és négy-öt kisgyermekes család érkezett, kik közül kettőt az előadás már félidőben menekülésre késztetett. Adela Moldovan aradi rendezőnő ugyanis úgy gondolta, hogy elég, ha szájbarágósan sulykolja a mese didaktikus mondanivalóját (Ne állj szóba idegenekkel!), ha a szereplőket nyafogósan beszélteti, ha nem tágít a lassú tempójú prózától, és korántsem mellékesen elfogadja a hatvanas-hetvenes évek ízlését tükröző díszlettervet. Hogy mindez mennyire elavult, arra az óvodások is villámgyorsan rájöttek: unalmuk egyértelmű jeleként folyamatosan izegtek-mozogtak, trécseltek, s a mobiltelefonok fényei is egyre többször felvillantak.

Jancsi és Juliska
Jancsi és Juliska

Hátha csak testvérvárosi baki - reménykedtem -, így másodjára egy hazai előállítású mai darab, az Ilyenek az állatok című verses előadás mellett döntöttem. Bíztam Tandori Dezső verseinek ihlető hatásában - akinek a neve sem a színlapon, sem a bábszínházi honlap stáblistáján nem olvasható -, de azok megzenésített változata csak mint hangulatfestő zenei betétek kaptak szerepet az előadásban. Nagy kár értük, mert a rímbe szedett, szellemes állatportrék helyett így nagyrészt (újra) egy közhelyektől hemzsegő bugyuta tanmesét kellett végighallgatnunk Csizmadia Gertrúd tollából az oktalan félénkség legyőzéséről, amelyet megint csak rosszul értelmezett, a kiskorúak felfogó képességét messze alulértékelő artikulációval prezentáltak a játszók. Akik testi mivoltukban aránytalanul nagy súlyt kaptak a rendezésben, így fizikailag is indokolatlanul előtérbe kerültek, kínosan szorosan betöltve az apró színpadot. A nívótlan szöveget persze se a bosszantóan naturalista öltözékek, sem a felesleges túlmozgások nem hitelesíthették, viszont szinte elszívták a teret a Tandori-versek megszólaltatásától. Ennek az előadásnak mindennek ellenére volt egy pozitívuma, ami nem más, mint az állatok világát hatásosan illuzionáló színpadi látványterv. Így kizárólag Hadházi Kata és Tóth Andrea vizuális ötleteinek volt köszönhető, hogy olykor mégiscsak megteremtődött a nézőtéri figyelem.