Kelemen, Klementina

Karádi Borbála: „Nem akarom rutinból csinálni”

2011.02.14. 08:09

Programkereső

Karádi Borbála, a Budapest Bábszínház tagja, a tanítóképző után felvételizett a Színművészeti Egyetemre. Talán nem botorság azt állítani, hogy a tanítói és a színészi hivatás egy tőről fakad: amellett, hogy ki kell állni a közönség elé, amelyet nevel, ugyanolyan formában szinte soha nem ismétlődő helyzeteivel állandó megújulást követel.

- Hogyan kerültél a bábszínész szakra?

- A színházszerelem nagyon régen elkezdődött: az általános iskolában a színjátszó csoport tagja voltam, az évzárókon mindig szerepeltem, mesemondóversenyekre jártam. Drámatagozat helyett azonban a Szilágyit (a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnázium - a szerk.) választottam, mert úgy gondoltuk, onnan többfelé nyílhatnak utak. Persze, a színművészeti volt az álom, ehelyett azonban Zsámbékra felvételiztem a tanítóképzőbe. Ott volt egy speciális kollégium, ahol bábkészítéssel foglalkoztunk, és a szakdolgozatom témájának is bábos dolgot választottam, a negyedik év végén pedig a Kolibri Színház stúdiójába vettek fel. Amikor annak vége lett, akkor indult a bábos osztály. Gondoltam, adok még egy esélyt, de már csak erre az egy szakra adtam be a jelentkezési lapot.

Karádi Borbála
Karádi Borbála

- Az egyetemen kik voltak rád a legnagyobb hatással?

 - Az osztálytársaimmal nagyon jól egymásra találtunk, igazi közösségként tudtunk dolgozni, és ez azért hatalmas élmény, mert a bábozás csoportmunka. A tanárok közül Molnár Piroska elejtette a felvételi harmadik rostáján, hogy "nem baj, majd ezt később kijavítjuk". Ő volt egyébként az a tanár, aki a sírást kihozta belőlem: egy monológ nem ment, teljesen kétségbeesetten, a sírás határán állva még egyszer elmondatta velem. Én pedig dühből, potyogó könnyekkel elmondtam. Akkor elégedett volt... Ez ritkán adatik meg egy színésznek, de ha megkapja, akkor az akár egy életre szól. Meczner Jánosnak, aki az osztályfőnököm volt, szintén nagyon sokat köszönhetek, többek között azt, hogy a Budapest Bábszínház tagja lehetek. Kezdetben féltem az énekléstől, Vámossy Éva tanárnő énekóráin azonban felszabadultam, mert meggyőzött arról, hogy tudok énekelni. A Csipkerózsa próbafolyamatát Decsi Ágival csináltam végig, aki kinyitotta a hangomat, és olyan csodát tett, amire nem gondoltam volna, hogy képes vagyok, mert bár örültem neki, megijedtem a szereptől, hiszen tapasztalatként nagyszerű, ám nagy feladat hirtelen zenés színésszé avanzsálódni. De akit a mesteremnek tekintek, az Lénárt András, tőle sokat tanultam-tanulok.

- A volt osztályfőnököd az igazgatód, nyilván nem véletlen az, ahogyan terhel. Te hogyan éled meg, a szerepeid akár színész-, akár bábtechnikailag mennyire épülnek egymásra?

- Erősíti az embert, ha új feladatokat kap, és azokat meg tudja csinálni. Nemcsak azért, mert szakmailag önbizalmat ad, hanem mert rájössz, mennyi mindent kell és lehet megkeresni magadban. Az állandó megújulás és tapasztalás ebben a szakmában pláne igaz: hiába tudod a technikát, minden új bábot meg kell ismerned. A Mackó és az állatok, a Szentivánéji álom szerepátvételek voltak Semjén Nóritól, azokba igazán nem tudtam magam belevinni. Az első igazi premierem, a Bábpuccs nem volt sikeres előadás, de akkor jött össze a társulat, megtaláltuk egymással a hangot, és megszületett egy jó csapat. A Lénárt Andrással és Kovács Judittal létrehozott Mogyoró és Mandulában csak egyszerű mozgatásokat csináltunk, de a kétszereplősség és András miatt jelentett mást, többet. Aztán jött a Faust és abban Balázs Zoli világa, majd az asztali bábos Líra és Epika.

- Ami az utóbbi idők legsikeresebb előadása a Budapest Bábszínházban, és nem csupán itthon, hanem külföldön is hat, pedig a szöveg verses, sok poén igazán csak magyarul vicces.

 - Azt hiszem, egyfajta áldott állapotban készült a Líra és Epika. Kellett ehhez a szöveg, a csapat, és persze a rendező, Mácsai Pál, aki annak ellenére, hogy először dolgozott bábbal, nagyon nyitottan, jó érzékkel állt a műfajhoz, és pontosan megtalálta az arányokat.

Karádi Borbála
Karádi Borbála

- Utána következett a Rozi az égen.

- Nem, előbb játszottam még egy királylányt a Csizmás kandúrban, amit azért ne felejtsünk ki, ha a szakmai lépcsőkről beszélünk, mert ez paravános játék, és vajang- vagy pálcás technikát használunk. A Rozi fizikailag, szellemileg, "kapcsolatilag" - mivel nem egyedül, hanem Kovács Katival mozgatom a bábot, ő az untermannom - egy teljes előadást betöltő szerep. Nagy kihívás, előtte időben le kell feküdnöm, át kell néznem a szöveget, be kell jól melegítenem, mert fáradtan nem játszhatom. A színházat egyébként sem lehet és nem is akarom rutinból csinálni! Azt szeretem, hogy belevihetem magam és a hangulatom az előadásokba, hogy lehet játszani. Persze, nem könnyű a bábszínházban "élőszínészként" debütálni, bábozni, énekelni és táncolni egyszerre a Csipkerózsában, és igen, megijedek, amikor megnézek egy tízperces mesefilmet, miközben tudom, hogy az abból készülő előadásnak 35 percesnek kell lennie...

- Ez a Tehén a Holdon, ami a horvát gyerekeknek alapmese, nekünk viszont ismeretlen.

- Ez az előadás csak technika, szöveg alig van benne, bár a zágrábi előadásokban ezt a keveset horvátul kell mondanom. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogyan reagálnak majd az előadásra a horvát gyerekek, és nem is azért, mert ők ismerik a történetet, hanem a kulturális különbségek miatt. A próbák alatt volt, amit én soknak vagy hosszúnak éreztem, a rendező, Ivan Kristijan Majic és a horvát kollégám, Petar Konkoj pedig egyáltalán nem.

- A zágrábi kalandon túl kipróbálnád magad hosszabb ideig külföldön?

- Szeretem a változatosságot. Negyedéves egyetemistaként ösztöndíjjal Vesztl Zsófival és Lendváczky Zolival Berlinben töltöttünk három hónapot. Nyelvgyakorlásnak, szakmai tapasztalatszerzésnek nagyon jó volt. Rengeteget jártunk színházba, figyeltük a színészeket. Érdekes, mert ott is gyakran éreztük, hogy szerintünk más „sok" belőlünk, tanárunk pedig arra kért, tegyünk még rá. Talán azért, mert jobban színésznek képzik a bábosokat, nyíltabban kezelik az ember és a báb együttműködését. Azt persze el tudom képzelni, hogy egy ideig más országban, más kultúrában dolgozzak, csak hát én itt vagyok itthon... És jó lenne még tanulni is. A nagy vágyam különben egy kosztümös film, ami lehet, hogy megmosolyogtató, de hiszek abban, hogy megtalálják az embert a szerepek.