Kelemen, Klementina

Gimesi Dóra és a szakma csodái

2011.08.03. 08:32

Programkereső

Az emberszínházban nem túl gyakran jegyzik meg a nézők a dramaturg nevét, a bábszínházban pedig még ritkább, hogy a szülők és a pedagógusok végigböngészik a színlapot. Pedig ha megtennék, arra lennének figyelmesek, hogy Gimesi Dóra neve Budapest, Győr, Szombathely, Debrecen, Kecskemét fontos bábelőadásainál vissza-visszatér.

- Gyerekkorodban milyen meséket szerettél?

- Mindenevő voltam. Amikor még nem tudtam olvasni, a nagypapám és nagymamám meséltek nekem, és az operák szinopszisától a Lear királyig - mert azt a nagymamám szerette, és én is - elég széles volt a műfaji skála. Aztán egy idő után a nagypapám átváltott komoly nagyregényekre, és azokat szintén nagyon szerettem, így hétéves koromra a Verne-művek, az indiánkönyvek mellett tulajdonképpen megvolt a Jókai-összes. Persze ha valamit nem értettem, akkor megmagyarázták. Mivel ezek elég vaskos kötetek, amikorra megtanultam olvasni, az lett a rendszer, hogy hazaértem az iskolából, leültem rajzolni, a nagypapám pedig felolvasta azt, amit ő épp akkor olvasott. És bár én is faltam a könyveket, de kiskamasz koromig jórészt a nagyszüleim által találkoztam az irodalommal.

Gimesi Dóra
Gimesi Dóra

- Egy ilyen indítás után hogyan választottad magadnak az olvasnivalót? Mit vesz le a polcról egy olyan kislány, aki tízévesen ismeri a világirodalom legfontosabb műveit?

Mint mindenki, én is meseregényekkel kezdtem a saját olvasást. A Tündér Lalát nagyon szerettem, faltam a pöttyös és csíkos könyveket, Lucy Maud Montgomery Anne-történeteit, aztán 11-12 évesen bővült a lista Janikovszky Évával, Rejtő Jenővel, később pedig már tényleg számolatlanul jöttek az újabb szerzők és az újabb művek.

- Ezeknek a könyveknek a nagy része tévés-filmes feldolgozásban is elérhető. Megnézted azokat, vagy csak olvastál?

- A Váratlan utazást szenvedélyesen néztük, a Grant kapitány gyermekei pedig egy szovjet tévésorozatban egészen csodálatos volt, de inkább olvastam. Igazi könyvmoly kisgyerek voltam.

- Az első írásaid mikorra datálódnak?

- Először újságot szerkesztettem. Épp csak megtanultunk írni, és egy barátnőmmel csináltunk egy Kutya-macska Magazint. Előírás szerint minden volt benne: ajánlók, kulturális hírek, interjú, apróhirdetés. Viszonylag hamar kezdtem verseket írni, azok néha sikerültek, és nyertem velük pályázatokat. Prózával a gimiben kezdtem foglalkozni, és néha képregényeket is rajzoltam. Mesélni viszont folyamatosan meséltem, mert hazudozós kislányként sokkal érdekesebb történeteket találtam ki annál, ami igazából megtörtént.

- A színház mikor jött ezekhez?

- Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy grafikus vagy valami íróféle legyek-e. Otthon, Szegeden rendszeresen jártunk színházba. Apukám az operakórusban énekelt, így óvodás koromtól végignéztem az operarepertoárt. Az első nagy színházi élményeim között szerepel Kovalik Balázs Mefistofeléje és Turandotja.  Aztán 14 évesen láttam a Zsótér Sándor rendezte Az ügynök halálát Fejének belseje címmel, Király Leventével a főszerepben. Akkor éreztem azt, hogy atyaúristen, nekem ezzel kell foglalkoznom. Fölálltam a taps után, hazamentem, és közöltem anyukámmal, színházi rendező leszek. Igazából ott ért össze bennem a vizualitás, az irodalom, a színpad.

- És hogyan nem lett belőled színházi rendező?

- Úgy, hogy nem vettek fel, amit ezúton is köszönök a felvételi bizottságnak. 18 éves voltam, nagyon fiatal. Eljutottam a második fordulóig, azt gondoltam, büszke lehetek magamra, arra, hogy az olyan komoly emberek, mint Ascher Tamás, Babarczy László, Zsámbéki Gábor, Zsótér Sándor szóltak hozzám, hogy érdemben beszélgettek velem. Bár amit ők mondtak, annak nyilván a felét nem értettem, de jó élmény volt, hogy emberként, partnerként kezelnek. Az, hogy nem jutottam tovább, a lehető legjobb dolog volt, mert így kaptam egy évet, és átgondolhattam, merre tovább.

- És mire jutottál, merre tovább? Egyenesen a dramaturg szakra?

- A szegedi bölcsészkarra jártam magyar szakra, ami azért valljuk be, nem annyira megerőltető, így bekopogtam a színházba, hogy rendező szeretnék lenni, és tudnak-e ingyenmunkát adni, mert szeretném megtanulni, hogyan működik ez az egész belülről. Egy évig mindent csináltam, dolgoztam mint asszisztens, súgó, kellékes, kávéhordó lány, és ez nagyon jó iskola volt. Láttam, hogyan működik, hogyan él egy rendező, hogy folyamatosan döntéseket kell hoznia, és rájöttem, én ennél konfliktuskerülőbb vagyok, és nem tudok állandóan azonnal dönteni, mert nekem időre van szükségem. A magyar szak miatt is több irodalmi ambícióm lett, és a színházban is erősödött az, hogy valamit az írással kell kezdenem. A dramaturg pedig mit csinál? Írhat, minden művészi kérdésbe belebeszélhet, a rendezővel abszolút egyenrangúan dönthet, viszont ha nem akar, nem kell se beleszólni, se döntést hozni. A dramaturg a színházban az okos nő, akire mindenki felnéz. (Nevet.) Aki olyan, mint ha a rendező felesége lenne. Akinek ügyesen kell lavírozni, tudva, mit, mikor és mennyire becsomagolva kell mondani, hogyan kell elhitetni valamiről a rendezővel, hogy az bizony az ő saját ötlete, és miután jól megvalósítja, a dramaturg magában örülhet, hogy már megint átvitte az akaratát.

- Ki a te kedvenc férjed ebben a háremben?

- Hát a Tengely Gábor! (Nevet.)

- Hogyan találtatok egymásra? Egyáltalán: a báb hol került a képbe?

- Mázlista vagyok. Amikor elsős voltam a színművészetin, akkor negyedéves volt Tengelyék bábosztálya. Egy napon szembejött velem az utcán az akkor ötödéves Rácz Attila, és rákérdezett, hogy ugye, én már dolgoztam asszisztensként színházban, mert egy vizsgában kellene segíteni. Így csöppentem bele a Fodor Tamás rendezte A hazug munkálataiba. Ott láttam először felnőtteknek szóló bábszínházat.

- A gyerekeknek szóló bábszínházról milyen emlékeid vannak?

- Semmilyenek. Az utóbbi időben kérdeztem anyukámat, jártunk-e, és valószínűleg jártunk, de az a helyzet, hogy ő se nagyon emlékszik. Tehát olyan nagyon meghatározó előadások nem lehettek. A tévés bábsorozatokért például nem rajongtam. Az egyetemen azonban kinyílt egy egészen új világ, elkezdett izgatni a műfaj. A következő évben, amikor új bábosztály indult, Meczner János, aki osztályt vezette, megkérdezte, lenne-e kedvem ráállni a bábra, és valahogy evidens volt, hogy bejárok hozzájuk az órákra. A másik "bűnös" ebben egyébként az én osztályfőnököm, Kerényi Ferenc, aki szintén errefelé terelgetett.

- Kik azok, akik előtted bábdramaturgként működtek? Dobák Lívia...

- ... Lívia, igen, a következő dramaturg osztályból pedig Sőregi Melinda.

- Vége a sornak?

- Ha a kifejezetten és rendszeresen bábszínházban dolgozó dramaturgokról beszélünk: vége. Természetesen vannak még írók, akik bábszínházi darabokat is írnak, és vannak dramaturgok, akik néha belekóstolnak a műfajba.

- Miért ez az érdektelenség?

- Talán azért, mert sokan nem ismerik a műfajt, nem tudják, mennyi szabadságot ad. Vagy biztosan mindenki "nagy művészetet" akar csinálni. A bábszínházi dramaturgia nagy része alkalmazott művészet, kutya kemény szakma, aminek tudni kell a szabályait, és egészen más agyműködést igényel.

- Föl lehet állítani egy egzakt szabályrendszert amolyan "kezdő bábos dramaturgok tízparancsolata" módon?

- Az első szabály: a nullponttól együtt kell dolgozni a rendezővel. Nem az van, hogy leveszed a polcról a Három nővért, és elkezdesz beszélgetni a rendezővel, hogy mit akarsz a darabból kihozni, ugyanis a bábszínházban általában nincs darab. A beszélgetés tehát úgy kezdődik, hogy figyelj, engem érdekel a Hamupipőke, abból van öt adaptáció, de egyik sem tetszik, egyiket sem lehet úgy megvalósítani, ahogyan én szeretném, írjál nekem egy újat, vagy szerezz egy írót, aki megírja. A bábdarabok nagy része ősbemutató. És itt jön a második szabály: a nullponttól együtt kell dolgozni a tervezővel vagy a rendező vizuális elképzeléseivel, mert a bábszínházat meghatározza a technika. Mást mond egy kesztyűs báb, máshogy beszél egy marionett, másképp humoros egy pálcás báb. Mindegyik más rendszerben épül fel, más mennyiségű szöveget mond, tehát mindegyik technikával nagyon tisztában kell lenni. Azt is el kell fogadni, hogy hiába remek irodalmár valaki, a szöveg a bábszínházban harmadlagos fontosságú. Igaz, ha rossz, akkor nagyon látszik. Az első a helyzet, az abból fakadó tragikum vagy komikum, ami persze a technikában gyökerezik, aztán jön a látvány, és csak ezek után következik az, hogy mondanak-e valamit a bábok, s ha igen, mennyit beszélnek. Ha a szöveg erre rátelepszik, az elviselhetetlen. Kevés rettenetesebb dolog van annál, mint ha két báb áll szemben, és szellemeseket mondanak egymásnak, mert azt a fene nem érzi szellemesnek. Aki nem tudja megérteni, hogy a műfaj a művészet előtt áll, az itt nagyon rosszul fogja érezni magát. Ami viszont a csodája az egésznek, hogy nyugodtan leírhatod: a fürdővíz átváltozik tengerré, a főhős lemerül, majdnem megfullad, majd kopoltyúja nő - tehát íróként, művészként olyasmi is megvalósítható, ami jóval sokrétűbb az emberszínháznál. Ott valaki hátradől a fürdőkádban, elmondja, hogy azt képzeli, most a tengert látja, míg a bábszínházban szavak nélkül is látod. A vizuális gondolkodásban Kovács Gézának köszönhetek rengeteget. Kezdetben ragaszkodtam a szöveghez, ő viszont elmagyarázta, hogy a beszéd sokszor képileg egyáltalán nem érdekes. Hatalmas szerencse, hogy úgy írhatok darabokat, hogy kipróbálhatjuk a színpadon, működik-e, és ha nem, akkor van mód belejavítani, átírni.

- Az utóbbi időben egyre több kortárs író készít eredeti darabot vagy adaptál mesét bábra. Velük is együttdolgoztok a nullponttól?

- Optimális helyzetben igen, ami Dobák Lívia munkásságának köszönhető. Ő volt az, aki igazi írókat vonzott a bábszínházhoz, előtte ugyanis többnyire a rendezők tollából származott a szöveg, ami - néhány kivételtől eltekintve - a jelenlegi harmadlagos fontossági szemponttal szemben nagyjából ötödlegesnek számított. Lívia mániája, hogy minőségi szöveg hangozzék el a bábszínpadon is, ugyanakkor azt is tudja, az írók mellé kell a bábhoz értő dramaturg. Az a tapasztalatom, hogy ezekből az együttműködésekből, már ahol bevállalják az írót az egyeztetés minden nehézségével együtt, nagyszerű előadások születnek.

- A bábszínházak sztárjai ezzel szemben még mindig Csipkerózsika, Hamupipőke, A brémai muzsikusok. Mennyire rizikós a kortárs gyerekirodalmat betenni bérletbe?

Azon vagyunk, hogy egyre kevésbé legyen, és ehhez a szülő, a pedagógus a kulcs. Az utóbbi években szerencsére elérte a magyar gyerekkönyvkiadást egy olyan fellendülés, amiből mi is profitálunk. Érzékelhető, hogy vannak szülők, akiknek Boldizsár Ildikó, Varró Dániel, Tasnádi István, Jeli Viktória, Tóth Krisztina, Lackfi János, Kovács András Ferenc és sorolhatnám a költőket-írókat igenis számít, húzónévnek tartják, és tudatosan a Rozi az égen-re, a Túl a Maszat-hegyen-re, a Friss tinta gyerekverskötetből készült medveszínházra (Hajnali csillag peremén - a szerző) vesznek jegyet. Sokszor egyébként fordítva működik az árukapcsolás: az előadást követően kérdezik meg a szülők, honnan vannak a versek, és utána mennek el a könyvesboltba.

- A medvevilág azonnal adta magát?

Nagyon csábító, hogy van Weöres Sándorunk, Nemes Nagy Ágnesünk, Tandori Dezsőnk, de itt az volt a határozott kiindulási alap, hogy kortárs gyerekverseket használunk. A mackók ötlete Gáspár Ilditől származik, aki eredetileg dolgozott volna az előadásban, ám valami közbejött, én pedig beugrottam. Az első körben Líviával és Gáborral elolvastunk rengeteg verset, elkészült egy százas lista, aztán együtt elkezdtünk a történeten gondolkodni. Miután kialakult, hogy egy óvodás napja köré épül a sztori, nagyjából a versek fele kiesett, a maradékból pedig fájó szívvel kihúztuk azt a húszat, amitől hosszú lett volna az előadás.

- A Meseutcába hogyan tértél be?

- A Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülésének Aranyvackor pályázatára küldtem egy mesét, amit két éve írtam.

- Ez így működik, hogy csak úgy előkapsz egy mesét?

- Nem, én rettenetes vagyok, mert félmeséket szoktam írni, ami azt jelenti, hogy elkezdem, félig megírom, mert van igényem a prózaírásra, ám aztán nem fejezem be, mert arra viszont nincs időm. Ez történt a Macskaherceggel is. A felhívás láttán gondoltam, kipróbálom, mit tudok kezdeni vele. Beküldtem, majd jött az értesítés, hogy a Meseutca portál különdíját megkaptam, ami szerintem a legszuperebb díj mind közül, ugyanis a két főhőst bábban megcsinálták, illetve elindult egy baráti együttműködés, megjelent náluk a mese, és elképzelhető, hogy több félmeséből lesz egész.

- A dramaturgból, az alkalmazott színpadi szerzőből mikor lesz "rendes" írónő?

- Egyszer majd. Talán. Remélem.