Kelemen, Klementina

Egy húron innen és túl

2012.03.11. 09:07

Programkereső

A Budapest Bábszínház A Hétfejű Tündér című előadása Lázár Ervin csodás mesevilágába visz, amiről a végére kiderül, hogy itt van, most, és mi is benne vagyunk, egész életünkkel tevőleg.

Az előadás kezdeti sötétjéből derengve bontakozik ki a földkerekség, a csillagos ég alatti világ rajzolata egy szép ívben. A tér egyik zugában fekete ruhás színész (mindinkább a térbe belesimuló a megvilágítása, a testtartása is, mint ahogy a társaié is) játszik fel rögzítésre egy kis finom dallamot, amit viszonthallunk, aztán erre kopogja fel a következőt, s így tovább még két körben teljesedik ki a zene, Sáry László szerzeménye.

Hétfejű Tündér
Hétfejű Tündér

A japánkert hangulatú hangzáshoz az egyszerű faidomokkal - amelyeket egy-egy határozott mozdulattal áttéve, átfordítva hoznak játékba - berendezett térben követjük végig a mesét, amelynek bábjai (tervező: Mátravölgyi Ákos) ugyancsak illenek ebbe a térbe, és egymáshoz is rendszerszerűen.

Az előadás az Alsórácegresen gyerekeskedett Lázár Ervin meséjére épül, amelyet Gimesi Dóra dramaturg alkalmazott színpadra, A hétfejű tündér történetéhez igazítva a Virágszemű, illetve a Rácegresi és Pácegresi című kis meséket is. Erről az összeigazításról az embernek nem is az előadás-készítés praktikuma jut eszébe, hanem Lázár Ervin, ahogy azt veszi észre mesélés közben, hogy áttévedt egy másik mesébe. Az előadás odaadóan bontja ki Lázár Ervin játékos nyelvéből a már-már szakrálissá váló ritmusjátékokat, csúfolódókat (vagy éppen Varga Julcsit dicsérő férfikórus hangjátékát). Hogy a három színész - Hoffer Károly, Tatai Zsolt, Teszárek Csaba - bunraku technikát használó bábok mozgatásában a helyüket, a mozgatott testrészeket folyamatosan cseréli, a bábokkal, sőt egymással is állandóan változtatva a viszonyt, az itt nem egy kitaláció, hanem a maga mese - és bár hangozzék ez túl patetikusan -, és a mesélő egész életművére reflektáló forma.

Hétfejű tündér
Hétfejű tündér

A színészek hol "csak" mozgatják a bábokat, hol pedig többféle kölcsönös viszonyba kerülnek velük, egymással is. Ilyen például az, amikor a csúnya fiúnak (a főszereplő bábnak) beleszorul a lába egy lukba: hárman húzgálják, feszegetik, a bábfiú lábbal kitámasztva igyekszik szabadítani magát, és a nagy közös igyekezetben egyszercsak az egyik színész is kitámaszt a másik lábán, követve a báb mozdulatát. Vagy amikor az éppen muzsikálni nekikezdő báb összebólint a színésszel - mint ahogy egy igazi duett -, aki hangszerrel a kezében arra készül, hogy a báb "helyett" zenéljen. Ezek az apró játékok bájosan humorosak, de értjük, hogy ezek által be is emeljük a mesét a valóságunkba, hogy úgy mondjam, komolyan vesszük. Ez a varázslat: amikor a szakralitás nem valami hittétel szabálykövetésére épül, hanem egy azonosság, egy életigazság játékos felmutatására, aztán a játékban való részvételre - ami itt azt jelenti, benne vagyunk nézőként, és nem számolgatjuk, hat vagy hét feje van a tündérnek...

Kuthy Ágnes rendező alighanem azzal is eljátszott, hogy bár a színészek szándékosan nem a megkülönböztethetőségre, bármilyen szakmai erényekkel való kitűnésre igyekeznek, de itt mégiscsak három férfi mesél a fiúi csúnyaságról és a lányszépségről. Emiatt természetesen változnak a reflexiók, de ettől véletlenül sem kell megriadnia a szülőknek - már aki arra téved, hogy kritikából tájékozódjon- , nincsen ebben semmiféle nemi identitásnevelés, de még érezhető hangsúly sem arról, hogy most akkor fiú vagyok-e nézőként vagy lány, hiszen ez is csupán egy kedves játék, a célkorosztály tudatosan ezt észre sem veszi.

Nem mondom el a sztorit, a vonatkozó könyvben megtalálható, mert például az, hogy a csúcsfegyverrel, a péklapáttal hogyan készül harcra a szamuráj eltökéltségű fiú, azt érdemes élőben megnézni. A jó bábelőadásoknak legnagyobb problémája a gyerekközönség szokott lenni: a már elrontott, jólértesült, koravén óvodások, kisiskolások értetlen megszólalásai, reakciói. Az igazán jó bábelőadások azonban még a gyerekeket is elvarázsolják. Épp úgy, mint ez A Hétfejű Tündér.