Lukács

Vérfrissítés Szegeden

2012.05.09. 08:50

Programkereső

Rumi László szegedi Muzsikás Jankó-vendégrendezése nagy elvárásokra adott okot, mert remélhető volt, hogy a rá jellemző formabontó megoldásokkal és sziporkázó látványvilággal felrobbantja a szegedi bábszínház hagyománykövető rendjét.

A robbanás elmaradt, de legalább tanúi lehettünk egy billenésnek, a Szegeden ritkán látható árnyjátékos megjelenítésnek, amelynek újszerű élményét a kisiskolás közönség érzékelhetően tetszéssel nyugtázta.

Ettől függetlenül a siker viszonylagos, ami jelen esetben (is) a Kövér Béla Bábszínház színpadi adottságainak „köszönhető". Itt ugyanis egy szűk nyílású kukucskálószínpaddal kellett számolnia a tág fantáziájú alkotóknak, Rumi László össze-rendezőnek (miként nevezi magát a színlapon) és Mátravölgyi Ákos tervezőnek, akik így - mondhatni - gúzsba kötve táncoltak.

Muzsikás Jankó szerencséje, fotó: Révész Róbert
Muzsikás Jankó szerencséje, fotó: Révész Róbert

Mert ugyan a csodák a bábszínházban teremtődnek, azok sajnos, nem terjeszthetők ki a kötött építészeti környezetre, hiszen, ha a színpad kicsi (amit nyilván a kialakítás idején egyeduralkodó kesztyűbábokhoz méreteztek) és konvencionális lyuk mivolta miatt távolságtartó, akkor mindennek dacára olyan marad.

Bár az alkotók megkísértették a lehetetlent, s megpróbálták bővíteni a játékteret: mivel horizontálisan falba ütköztek, hát kinyúltak a térbe, ezért ablakot vágtak az árnyjáték vásznába, amihez még egy létrát is toldottak a harmadik dimenzió bejátszásának a reményében. Sajnos, ettől az összkép inkább nyomottá, mint sem többlépcsőssé vált, s lehet, hogy ettől a színészek mozgástere megnőtt, a mozgásszabadságuk azonban fikarcnyit sem, bár derekasan küzdöttek a nem emberléptékűre szabott négyzetcentiméterekkel. A látvány azonban sok mindenért kárpótolt, hatásosak voltak a vetített képek, s a karakteres sziluettek.

Muzsikás Jankó vászonra vetülő kalandjai egyébként epizódszerű felsorolásban zajlanak, amelyeket élőszereplős narráció tagol - többek között erre szolgál az ablak, melyen keresztül elhangzanak a versbe foglalt tanulságok. A komponálási mód tisztázó jellegű, egyszerre zárja le és köti össze az etűdöket, ugyanakkor keretet-szerkezetet szab az előadásnak.  Hogy még sem kellő ritmusban pörögnek az események, az egyrészt a szokásos dramaturghiánnyal magyarázható, arról nem is beszélve, hogy a szöveg eredetéről semmit sem tudunk meg, pedig az írói közreműködés eltüntethette volna a dialógusok és a versek között tátongó minőségi szakadékot.

Muzsikás Jankó szerencséje, fotó: Révész Róbert
Muzsikás Jankó szerencséje, fotó: Révész Róbert

Rumi László látvány- és eszközgazdag rendezéseiben általában elsődleges helyet foglal el a zene, amiről így nyilatkozott egy pár évvel ezelőtti interjúban: „az előadásnak fontos eleme ugyan a szöveg, de sokkal lényegesebb a látvány, a bábok kifejezőereje, a színészek intenzív játéka, és természetesen a zene, a zene, a zene." Nincs mivel vitatkozni, de ez most valahogy félrecsúszott, mert a tézist pont a muzsika kezdte ki, pontosabban annak megválasztott típusa.

Ugyanis Muzsikás Jankó a hegedűje hangjával szelídít és oszt igazságot, ami rendben is volna, az viszont, hogy az összes többi, a jelenetek alatt hangzó (egyébként ideillő) aláfestő dallamot is vonósok szólaltatják meg - Szvetnyik Margit és Dulics Tímea -, gyakran alig elkülöníthető, egynemű hangzást eredményez. Ami nem csak, hogy határozottan tompítja a hős kiemelt státuszát, s ezzel együtt a fordulópontok csattanóját, de a nem vájtfülűekben egy idő után monotóniát kelt, ami pedig veszélyes, hiszen óhatatlanul a közönség bágyadásához vezet.

Muzsikás Jankó szerencséje, fotó: Révész Róbert
Muzsikás Jankó szerencséje, fotó: Révész Róbert

A színészeknek jól megy az árnyjáték, többször rácsodálkoztam a megszabott testhelyzetet, és  szükségszerűen túlzó-stilizált mozgásformákat megkövetelő előadásmód perfektségére, az egyértelmű jellemzésre. (A vándorlást jelző, kissé maszatos betétek azonban nem tűntek túl kidolgozottnak, ám erről nem a játszók tehetnek.) Némelyeknek múltja is van ebben, Balasi Jolán és Nikodémusz Hajnalka már bizonyították mozgáskultúrájukat és humorérzéküket egy formabontó kisopera kapcsán (Livietta e Tracollo, rendező Kiss Ágnes), s bár itt nem tudtuk őket beazonosítani, ez a többiekre nézve hízelgő. A mérleg tehát minden kifogás ellenére pozitív, de az lenne a még jobb, ha a közönség tapsát biztatásnak tekintené a színház az újabb irányok felé való bátrabb, további nyitásra.