Rózsa

Tisza Bea: "Nem térhetünk ki a valóság elől"

2013.02.21. 07:07

Programkereső

A Kolibri Színházban decemberben bemutatott, Ljudmila Ulickaja szövegéből készült előadás rendezőjével, Tisza Bea bábszínész-bábrendezővel a színház alapításáról, a bábszínházi műfaj megújulásáról is beszélgettünk.

- A kisiskolásoknak szóló Százlábúak láb alatt című előadás nem mentes a társadalmi problémáktól.

- Nem. Engem régóta érdekel, hogyan lehet gyerekeknek mesélni úgymond felnőtt történeteket befogadható módon.

- A Kolibri Színházban már felnőtt egy nemzedék sok ehhez hasonló előadáson. Mondhatjuk, hogy ezt a színházat éppen valami ilyesmiért alapítottátok?

- Akkor, húsz évvel ezelőtt, amikor fiatalon mást szerettünk volna csinálni, mint ami akkoriban a hagyományos eszközökkel dolgozó Bábszínházban volt - ahol persze nagyon szép előadások is születtek -, Novák János koncepciójában éreztük azt a mást. Komplexebb színházat akartunk, és izgalmas volt a paraván mögül kiszabadulni, hiszen az animációnak annyi formája van - többek közt a báb mellett a színészi létezésben is.

Tisza Bea - Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház
Tisza Bea - Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház

- És most már nem is olyan különleges helyzet, ha a bábszínész kijön a paraván mögül.

- Amióta megindult az egyetemi képzés, valóban fellendült az egész műfaj. Bár annak idején a bábos képzés mellett mi is tanultunk színészmesterséget Simon Zsuzsától, beszédet Montágh Imrétől, illetve a tanáraink többsége az egyetemről - akkoriban főiskoláról - járt át. Más kérdés azonban, hol tanulja meg az ember a szakmát, illetve mit gyakorol mindabból, amit megtanult. Amint egy színész jó rendezőktől jó feladatokat kap, idővel kibontakozhat a tehetsége.

- Nehéz volt kilépni a húsz-harminc éve még gyakran látható rosszféle gyerekszínházból?

- Nem azt mondom, hogy itt minden előadásunk tökéletesen sikerült, de nálunk már soha nem volt olyanfajta gügyögős, a gyerekeket némiképp lekezelő színház, ami évtizedekkel ezelőtt tényleg uralta a szakmát. Akkoriban a bábszínészek jellemző módon a tudásuk, képességiek egy kis részét használták. Mi már a megalakulásunkkor igyekeztünk magunk mögött hagyni mindezt: az első munkáktól fogva másféle gyerekszínházat csináltunk.

- Valóban egyre több bábszínészt látunk helytállni színészként, sőt, legtöbbjüknek van egy észrevehető ügyessége is.

- Bár örömmel hallom ezt, ezen az alapon nem tennék senkit mérlegre, ugyanis vannak színészek, akiknek külön képzés nélkül is fantasztikus animációs készségük van. Láttam már színészt, aki fenntartásokkal fogott bábos feladatokba, aztán némi segítséggel nagyszerűen boldogult szinte nehézségek nélkül. Például amikor együtt dolgoztunk Bagossy László rendezésében a Völgyhíd című előadásban, ahol a főszereplők nem bábszínészek voltak - és még azt sem tartom kizártnak, hogy néhányan közülük meg is szerették ezt. Azt pedig örömmel vesszük észre, hogy egyre több színház használ animációt. A Kolibri ilyen értelemben anyaintézmény is: szinte minden fiatal megfordul nálunk, akit ez foglalkoztat.

- Milyen a közönségetek? Változtak a gyerekek, amióta gyerekszínházat csinálsz?

- Egyrészt érettebbek, értelmesebbek, hiszen - akikkel mi találkozunk - olyan ingergazdag környezetben vannak, mint korábban talán soha. Másrészt a gyerekek mindig őszintébbek, mint a felnőttek. Húsz évvel ezelőtt sem volt másként. Ha úgy alakul, előadás közben is megbeszélik, amit muszáj, adott esetben felszólnak a színpadra is - ezt sem a pedagógusnak, sem a szülőnek nem kell gátolni. Rendszeresen meg is történik, hogy a gyerekek kórusban kiabálnak, hogy például "nem ő volt" - ami nekünk rendkívül inspiráló.

- Ezt el tudom képzelni. Szoktak a színészek kezdeni valamit ezekkel a reakciókkal?

- Ha az adott előadás úgy épül fel, hogy azon a ponton nincs nyitva az interakciókra, hanem eldöntött, merre megy tovább, akkor direkt módon nem reagálunk. Nyilván lehet ezt jól kezelni, és akkor a gyerekek ezt nem élik meg zökkenésként.

- Hogyan lehet az ilyesmit jól kezelni?

- Mindenki mást használ az eszköztárából, akár alkalmanként is: mondjuk, egy kicsit kivár vagy visszavesz az erőből, és arra pedig lehet bazírozni, hogy a gyerekek egy ilyen pillanat után is akarják hallani, mi történik, tehát nem olyan ördöngös dolog ilyesmit kezelni.

- Azt mondod, egyrészt érettebbek is a mai gyerekek. Mi jelent ez a ti praxisotokban?

- Több mindent képesek befogadni - lévén több minden a látókörükben van már. Például harmadik-negyedik osztályosok is képesek együtt menni Bonnie és Clyde barátságról szóló történetével, ami nem egy klasszikus mese - közben ugyanők a hagyományos mesékre is kíváncsiak még.

- Foglalkoztok a munkátokkal határos területekkel is - pedagógiával, gyermeklélektannal és egyebekkel?

- Enélkül nem is lehetne gyerekszínházat csinálni. Például mielőtt csecsemőszínházi előadásokat hoztunk volna létre, óhatatlanul elő kellett vennünk a tankönyveket, aztán gyakorló pszichológusokat, agykutatókat hallgattunk - igyekeztünk olyan használható tudásbázist összerakni magunknak, hogy kompetensen dolgozhassunk aztán.

- Jópofa, mint a csecsemőúszás - bár amióta láttam igazán jó előadást, meg vagyok győzve.

- Annak idején Norvégiában azért találták ki, hogy valami közösségi fórumot teremtsenek a fiatal szülőknek diskurzusra. Fel lehet nőni csecsemőszínház nélkül, nem kérdés, de sok mindent tudatosíthat, mintát adhat egy ilyen előadás azokban a szülőknek is, akik egyébként nem szakemberek. Mi is kérdésekkel kezdtük az ezzel való foglalkozást - persze nyitottak voltunk -, és az első dolog, ami meggyőzött minket, az volt, amikor kiutaztunk és láttunk egy norvég csecsemőszínházi előadást.

Török Ági, Bodnár Zoltán, Szívós Károly, Ruszina Szabolcs
Török Ági, Bodnár Zoltán, Szívós Károly, Ruszina Szabolcs

- Meg tudod mondani egy csecsemőszínházi előadásról, hogy az mitől jó, mitől rossz esetleg.

- Persze. Láttam olyan előadást, amiben remek színészek dolgoznak jól, csak éppen nem a célkorosztálynak - ami azonnal probléma, ugye. Konkrétan sok sötéttel, erős hangeffektusokkal dolgoztak: hiába volt nekem például élvezetes a gyönyörűen áriázó énekesnő is, ha a kismamák menekültek kifelé a síró gyerekkel.

- Nyilván mindenkire visszahat, amit csinál. Gyerekszínházzal foglalkozva, hogy látod, merre tartasz?

- Kacsintgattam én is az "élő" színházművészet felé, de lehet, hogyha az sikerül, egy megkeseredett színésznő lennék valami periférikus helyzetben - ezzel szemben itt számos szép élményt kaptam, rengeteg olyan dologgal, helyzettel találkoztam így, ami máshol közel sem biztos, hogy megadatott volna. Az pedig személyes dolog, hogy a saját - immár felnőtt - gyerekemmel a munkámból kifolyólag másképp is kapcsolatba kerültem: minden életkorában inspirált engem, s én a munkáim által is foglalkozhattam vele, gondolkodhattam rajta. Nyilván ilyesmit más szakma is kínál, másként, de nekem ez ideális.

- Inkább mi, felnőttek fogadjuk nehezebben a mai probléma-feldolgozó előadásokat, ugye?

- Sok pedagógus és szülő nyitott erre, de előfordul időnként, hogy elutasítják, mondván, ez még nem a gyerekeknek való. Pedig azt ők sem kérdőjelezik meg, hogy a gyerekeknek is át kell élniük időnként tragédiákat. A szakemberek azonban azt tartják, hasznos minderről befogadható módon beszélni - nemcsak annak, aki valamiért rettentő nehéz helyzetbe kerül, hanem a gyerek környezetének is.

- Ahogy az általad nemrég színre vitt előadásban, a Százlábúak láb alattban is gyakran foglalkoztok aktuális társadalmi problémákkal. Amiről, felteszem, ugyancsak azt gondolják néhányan, hogy nem gyereknek való.

- Persze, nem mindenki fogadta jól azt, hogyha egy előadás a hajléktalanságról is szólt, mert erről még sok felnőtt sem akar beszélni. Nem titkolt célunk, hogy szeretnénk, ha minél többen egyre inkább elfogadóak, részvétre képesek lennének, hiszen csak ettől fog jobb irányba menni a világ. Ezeknek a problémáknak is muszáj árnyaltan megjelenni egy mesében, nem térhetünk ki a valóság elől - az egyik legfontosabb feladatunk, hogy befogadhatóan beszéljünk erről is.