Eufrozina, Kende

Kovács Judit - Bánky Eszter: Az odafigyelés varázslata

2013.04.02. 07:09

Programkereső

A Budapest Bábszínház két színésze ezúttal saját produkcióval, Bábrándozók Társulatként lép közönség elé: a Fésűs Éva meséjéből készült Icinke-picinke tündér című bábjátékukat mutatják be az idén negyedik alkalommal, a Bóbita magazin támogatásával megrendezésre kerülő BÁBU Fesztiválon, amire határon innenről és túlról érkeznek kamara-bábelőadások.

- Miből indult egy önálló, közös munka ötlete?

- Kovács Judit: Közösen még nem rendeztünk darabot, de korábban már mindkettőnk fejében megfogalmazódott a gondolat, hogy kellene csinálni egy óvodás korosztálynak szóló előadást. Azt az általános problémát érzékeltük, hogy elsősorban csak nagyobb gyerekeknek készülnek darabok. Az egészen piciknek, akik közben meg szomjaznak erre a fajta szórakozásra, azoknak kevés bábelőadás születik. Sokszor fiatalabb korosztályt hoznak el az iskolásoknak szánt előadásra, ez pedig probléma. Ez se a gyerekeknek nem jó, se nekünk, mert az óvodások nem ugyanúgy fogadják be a darabot, mint idősebb társaik, így mi sem kapjuk azokat az értő visszajelzéseket, amire számítunk.

Bánky Eszter, Kovács Judit - Icinke-picinke tündér - Budapest Bábszínház
Bánky Eszter, Kovács Judit - Icinke-picinke tündér - Budapest Bábszínház

- A színpadról ez miként érzékelhető?

- KJ: Észre lehet venni, hogy elfáradnak, mivel az óvodás gyerek negyvenöt percnél többet nem bír el, lankad a figyelme, elkezd beszélni, haza akar már menni, mert nem az ő korosztályára van kitalálva az, amire elhozták. A hat-hét éveseknek már teljesen más a befogadói attitűdje, ők már olvasnak, emiatt jobban tudnak absztrahálni is. A kicsiknek még azért jó, ha lineáris a történet, ha egyszerűbb a mese.

- Miért Fésűs Éva írásait választották irodalmi alapanyagnak?

- KJ: Fésűs Éva aranyos állatmeséket ír, a gyerekek pedig sokszor jobban tudnak az állatfigurákkal azonosulni, ők nem feltétlenül királylányokra, királyfikra vágynak, ezért gondoltunk Fésűs szövegeire. Először több meséből akartuk összefűzni, de végül egy szöveget választottunk, és azt dolgoztuk ki jobban, kicsit bonyolultabbra, izgalmasabbra szőve a történetet úgy, hogy a bábszínpadon valóban megéljen.

- Az előadás leírásában azt olvasható, igyekeztetek eltávolodni a mesei didaktikusságtól. Mit tettetek ennek érdekében?

- KJ: Amellett, hogy fordulatosabbá, átélhetőbbé tettük a cselekményt, a  történetet olyan képzőművészeti világba helyeztük, ami ismerős a gyerekek számára - egyszerű építőkockákból indultunk ki - s ezt a világot  hús-vér karakterekkel népesítettük be, olyan szereplőkkel, akikkel találkozhatnak nap mint nap. A szereplők köré egész élettörténeteket szőttünk. Mackó bácsi például egy olyan medve, aki egyedül él, nincs kivel megosztania a mindennapjait, rettenetesen magányos, így nem csoda, hogy időközben morcos öregemberré vált. A kis tündér akaratosságában pedig esetleg magukra ismerhetnek a gyerekek. És fontos, hogy próbálunk nem általánosságban játszani, nem gügyögni, ahogy ez néha gyerekszínházban előfordul.

- A varázslat hétköznapokban való megmutatására is törekedtek az előadással. Milyen elemekben, helyzetekben ragadható ez meg?

- Bánky Eszter: A leghétköznapibb varázslat az egymásra való odafigyelés, az, hogy ne csak kizárólag a saját kis lényükkel foglalkozzanak, hanem azzal is, hogy vannak körülöttük mások. Idős emberek, apa, anya, testvér, akiknek gyakran csak egy pici segítség kell, ez az odafordulás pedig már kész varázslat.

- KJ: A mai világra erősen jellemző az énközpontúság. Én mostanában kétféle gyereknevelést látok: vagy nem foglalkoznak a gyerekkel eleget és beültetik a tévé elé, vagy a másik, hogy a gyerek a világ közepe és mindent megengedünk neki, így pedig sok gyerek nem tanulja meg, hogyan is lehet a társadalomban létezni.  Nem árt körbejárni mit is jelent a figyelem, vagy az elfogadás.

- Hogy látjátok, milyen műfaji sajátosságain keresztül tudja ma a bábszínház felvenni a versenyt például a mozival és az internettel?

- BE: Elsősorban azzal, hogy a bábszínházban a gyerekek szeme láttára egy élettelen tárgy elevenedik meg. Egy baba egyszer csak elkezd mozogni, járni, érezni, gesztusai lesznek, meg is szólal. Azzal, hogy a mozdulatait látja a bábunak, azzal a gyerek valóban hozzáképzeli a hallottakat. Látjuk rajtuk, hogy élmény nekik, ha élőben nézhetik, előadás után közelebb jöhetnek, megtapinthatják, megsimogathatják a bábokat. Itt nem akadályozza meg a vászon vagy a képernyő abban, hogy részt vegyen a látványban. Ezzel egy picit ők is részeseivé válnak a játéknak, ez a döntő különbség a többi vizuális szórakozáshoz képest.