Cecília

A Weöres-bolygó

2014.01.11. 07:05

Programkereső

"Egy új magyar költőről akarunk itt beszélni, aki még csak tizenöt éves. Most van a tizenhatodikban. Úgy tűnt fel, egyszerre és tiszta fénnyel, áthatóan, ragyogva, a frisseség nagy magányával, mint amikor a derengő esti égen kitűzi fényes fejét az első csillag." MAGAZIN

A Pesti Hírlap olvasója aligha sejtette, hogy a század egyik legnagyobb zsenijét avatja költővé az 1929. április 14-i számban a korszak népszerű, ma már elfeledett szerzője. Az iskolákkal sajátos viszonyt ápoló, a tanulást teljes mértékben mellőző, éppen osztályismétlésre kötelezett, szenvedélyesen olvasó, saját megvallása szerint enyhe alkoholizmusban szenvedő kamasz zsengéiben meglátott tehetség mégis arra kötelezi az utókort, hogy megőrizze emlékezetében Bónyi Adorján nevét. Felhevült írása egy üstökösként felívelő pálya nyitánya lett: Weöres verseit ettől kezdve rendsze-resen közlik a lapok, a legfőbb mentorává lett Kosztolányival és Babitscsal levelezik, ekkortájt írt, Öregek (!) című költeménye Kodály nevezetes kórusművének ihletője lett. Legfőbb célja ez idő tájt az, hogy „épséggel és erővel" szabaduljon a különböző hatások járma alól, s kifejtse magát abból a "selyemhálóból", amiben vergődik a mai irodalom.

Weöres Sándor
Weöres Sándor

Mit mondhatnánk: elég jól sikerült... Weöres Sándor különálló, magányos égitest a magyar líra galaxisában. Életműve világirodalmi viszonylatban is a legnagyobbakéhoz fogható, noha erről - mint azt az elmaradt Nobel-díj mutatja - a magyar nyelvterületen kívül kevesen tudnak. Hogyan is tudná egy spanyol vagy orosz versolvasó fordításban dekódolni azt, hogy "Kutyatár, kutyatár / kutyafülű Aladár", hogy „szárnyat igéz a malacra", vagy hogy „Elöl úszik Mog király, / kétágú az orra, / feje fölött koronája / mint a habos torta." Még ha a mégoly remek fordítónak hála, az eszével érti is, hogy "Őszi éjjel / izzik a galagonya, / izzik a galagonya / ruhája", a ritmust és a nyelv zenéjét a maga mélységében megérezni csak az anyanyelvi olvasó képes. Kizárólag ő érti s hallja meg, ahogy a költő keze alatt egy cégtábla is színtiszta költészetté válik: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő." Annál is inkább, mert a Weöres-líra hatásának, nemzedékek során átívelő népszerűségének titkát nem a tartalom, a jelentés, a „mondanivaló" irányából, hanem a verszene, a ritmus által szuggerált asszociációk, képzettársítások, intuíciók páratlan gazdagsága és kifejezőereje felől közelíthetjük meg. "Nem fontos, értik-e - írja egy helyütt a verseiről -, de az idegek borzongjanak, mint kifeszített húr a szélben."

Így épül föl a legjelentősebb verseskötetek sorában (Elysium, 1946; A fogak tornáca, 1947; Bóbita 1955; A hallgatás tornya, 1956; Tűzkút, 1964; Merülő Saturnus 1968; Ének a határtalanról 1980) az az egyedülálló, nagyszabású lírai univerzum, melynek - a magyar költészeti hagyományban fölöttébb szokatlan módon - nem a versek mögött álló személyiség, a lírai én feltárulkozása, de mégcsak nem is valamiféle egységes értelem, egyfajta logikai láncon nyugvó jelentés létrehozása a célja, hanem olyan partitúraszerű versszerkezetek megalkotása, melyek középpontjában a költői-zenei elemek, alakzatok változékony, izgalmas, teljesen eredeti elrendezése áll. Ezért nem tudott Weöres Sándorral az aczéli kultúrpolitika mit kezdeni - nézte innen, nézte onnan, de nem sikerült megállapítania, hogy ez a költő most akkor velük van, vagy ellenük. Nem volt fogás rajta, minduntalan kicsúszott a cenzorok markából, miközben maga a költő mit sem sejtett az egészből: más szférákban mozgott, más törvények szerint élt, más szempontok szerint alkotott. Nem velük vagy ellenük volt, hanem kívülük. Nem értek fel hozzá efféle földi dolgok: azt se nagyon tudta, ki az az Aczél György, azt pedig végképp nem érzékelte, mi volna az elvárás vele szemben kultúrpolitikailag. Vagy ha időnként - 1956 után - érzékelte, akkor sem foglalkozott vele - nem érdekelte a tapasztalati valóság, se a fokozódó nemzetközi helyzet: Lao-Ce érdekelte, Ungvárnémeti Tóth László, a távol-keleti kultúrák, az antik eposzok, a régi magyar irodalom rejtett kincsei, furcsaságai (Három veréb hat szemmel, 1977). És a macskák, mindenek előtt.

A Magyar Kultúra Napjára, egyszersmind a Mester halálának 25. évfordulójára időzített ünnepi est - a költő sokoldalúságára helyezve a hangsúlyt - szeretné emlékezetes módon, méltóképpen megkoronázni és lezárni a centenáriumi emlékév az egész országra kiterjedő, gazdag programsorozatát. A Művészetek Palotája reprezentatív tereiben ezen a napon minden Weöres Sándorról szól. Délelőtt a hatodik születésnapját ünneplő Kultúrpart erre az alkalomra létrehozott fergeteges, interaktív műsora arra a korosztályra fókuszál, amelyről általában megfeledkezik az irodalom: a Weöres Sándor Rockandroll a 9-14 évesek számára kívánja "fogyaszthatóvá" tenni ezt az életművet, a kamaszok nyelvén, sok zenével, mindenféle akadémikusságtól, rájuk erőltetett „kötelező olvasmányos" okoskodásoktól mentesen. Délután Bódy Gábor Weöres talán legkülönösebb művére, az 1972-ben megjelent Psychére épülő kultuszfilmjének digitalizált, vágatlan kópiáját tekinthetik meg, amit egy Réz András vezette beszélgetés követ a film forgatókönyvét író Csaplár Vilmossal, valamint Cserhalmi Györggyel.

Weöres Sándor-mozdony
Weöres Sándor-mozdony

Este pedig az Az ég-sapkájú ember címmel a magyar zenei élet - egy színpadon egyszerre ritkán látható - néhány jelese idézi meg a költő szellemét. Először a megzenésített versekből kapunk ízelítőt a legautentikusabb forrásból, a Kaláka és Sebő Ferenc együttese által, négy kiváló, igazi meglepetéssel készülő kortárs költő (Tóth Krisztina, Lackfi János, Kiss Judit Ágnes, Szabó T. Anna) jelenlétében. A második felvonás pedig Weöres 1945-ös, A teljesség felé című filozófiai művének színpadra állított, Gryllus Dániel és Gryllus Samu nevével fémjelzett zenei adaptációja - olyan eltérő zenei világú muzsikusok előadásában, mint Sebestyén Márta, Szalóki Ági, Balogh Kálmán, Borbély Mihály, Jávorka Ádám vagy Ferenczi György. S hogy az emlékév Harsányi Sulyom László által színpadra állított ünnepi záróeseménye Weöres művészetfelfogásának szellemében valóban teljes legyen, a költészet, a zene, a film és a filozófia mellett szerepet kap a kortárs tánc is. A Művészetek Palotája felkérésére ugyanis a zeneileg feldolgozott-interpretált filozófiai műre Horváth Csaba készített a Színház és Filmművészeti Egyetem fizikai színház-szakos hallgatóira szabott koreográfiát.

Így lesz ez az este - s az egész nap - nemzedékek, művészeti ágak, eltérő alkatú művész-egyéniségek kavalkádja, közös tisztelgése a magyar irodalomtörténet valaha élt egyik legnagyobb költője előtt. Aki tán azért is jutott el eddig, mert saját képességeivel akart összhangban lenni, és gyökeresen hiányzott belőle mindennemű vátesz-póz és küldetéstudat - de még önnön személyének, szubjektív énjének előtérbe állítása is: „Nem igyekszem megörökíteni személyem, életem, vágyaim, érzelmeim, gondolataim kis szamár¬fészkét, nagyjából ugyanolyan, mint bárkié. Inkább, ami bennem az alig-ismert mély-rétegekből fölfakad, kevéssé személyi, sokkal inkább általános-emberi, növényien-állatian vitális, kollektív-kozmikus, szellemi: ha formálódni akar, mennél hiánytalanabbul létrejöjjön" - fogalmazott egy 1964-es írásában. „Nem akarok nagyobb költő lenni senkinél" - vallja ugyanott. Talán ez az egyetlen, amit nem sikerült megvalósítania.


2014. január 22. - Művészetek Palotája - Fesztivál Színház

Weöres Sándor 100 -

A Weöres Centenáriumi év Zárónapja