Iván

"Nincs idő siránkozni"

2014.01.31. 10:01

Programkereső

A MU Színház a Káva Kulturális Műhely segítségével drámapedagógiai programot indított Roseto-projekt címmel. Célja a XI. kerületi civil társadalom és közösség fejlesztése, központi témája a kirekesztés. A kerület időseivel foglalkozó Sereglei Andrással az egyik próba után beszélgettünk. INTERJÚ

A program során a drámapedagógusok három kerületi közösséggel dolgoznak együtt: egy diák-, egy nyugdíjas közösséggel és egy kisgyermekes anyukákból álló csoporttal.

- Szeptembertől havonta egy alkalommal találkoztok a csoportokkal. Az anyukák foglalkozásait vezető kollégád említette, hogy a felnőtteknek több időre van szükségük ahhoz, hogy megnyíljanak, biztonságban érezzék magukat. A mai próbán azt láttam, hogy ebben az esetben nagyon aktív, kreatív társaságról van szó. A foglalkozások során, fokozatosan értétek el ezt a közvetlen hozzáállást, vagy eleve ilyen csoportot kaptál?

- A csoportot alkotó idősek ebből a szempontból valóban különlegesek. Nagy részük részt vett egy hasonló programban a Katona József Színház és a MU Színház koprodukciójában készült Hátra arc! című intergenerációs projektben, és többen kortárstánc foglalkozásra is járnak. Az önkifejezés, a nyitott, szabad gondolkodás, a kultúra iránti igény náluk természetes. Olyanok, amilyennek a hasonló korú embereknek lenniük kellene. Bátran merem állítani, hogy hasonló programban való részvételt követően egy passzívabb nyugdíjas is ugyanilyen lelkes lenne.

Sereglei András - Káva Kulturális Műhely
Sereglei András - Káva Kulturális Műhely

- A Roseto-projekt egyik fő témája a kirekesztés. Az ennyire aktív, lelkes időseket mennyire érinti az öregkori kirekesztés, haszontalanság-érzés problémája?

- A beilleszkedés mindig kétirányú dolog: egyrészt, hogy én akarok-e beilleszkedni, és hogy a másik oldalról hagyják-e, hogy beilleszkedjek. Az, hogy bennük van erre szándék, sok helyzetet megold, de nem mindent. A világ nem úgy van kitalálva, hogy az az idős embereknek adni tudjon. Persze ez az első lépés; hogy az illető legyen annyira nyitott, hogy kikövetelje a világtól a figyelmet, a törődést. Hamarosan eljutunk idáig az anyaggyűjtésben: hol, milyen szituációkban érzik magukat kirekesztve mint nyugdíjas.

- Hogyan épülnek fel a foglalkozások?

- Egyrészt a saját véleményformálásukat kell felszabadítani. Nyilván mindenkinek rengeteg dologról van véleménye; azt ők is megszokták, hogy a gondolataikat többnyire verbalizálják, beszélgetnek róla. Ez az előkészítő szakaszhoz elegendő. Hogy ezt miként tudják művészi elemekbe, jelenetbe, mozdulatba átfordítani, az egy út, amin én próbálom őket végigvezetni. 

Nincs túl nehéz dolgom, nagyon könnyen konvertálják a mondanivalójukat más számára érthetővé és élvezhetővé. Nagy félelmem volt, hogy nem tudom velük megértetni: minden ember élete fontos és érdekes. A dolog ott dől el, hogy megtalálja-e a megfelelő eszközt, amivel a történetét a világ felé közvetíteni tudja. Ha ez sikerül, és készség szinten használni tudja, létrejön az alkotás. A csoport tagjai hihetetlenül rugalmasak, biztos vagyok benne, hogy meg fogják találni. Mivel ez egy résztvevő színházi produkció, a következő lépés annak az eszköztárnak az elsajátítása, ami lehetővé teszi, hogy a nézők véleménye, gondolatai is bekerülhessenek az előadásba.

A mai próbán azt szerettem volna, ha megérzik, hogy amikor színházi munkát végzek, és valamiről nagyon akarok beszélni, fontos, hogy legyen egy hívószavam. Első körben arra kértem a csoportokat, egyezzenek meg egy számukra fontos dologban, hozzanak erről egy szöveges jelenetet, aztán pedig ezt egy semleges zenére színpadi mozgásba fordítsák át. Egyfajta tanulási és alkotási folyamat volt, ahogyan a mondanivaló, amelyben a csoport megegyezett, elkezdett utazni ezeken az eszközökön keresztül, de a legvégén is felismerhető maradt.

- Nagyon szimpatikus volt, hogy tudnak viccelődni a problémákon, humorosan fogják fel az öregedéshez kapcsolódó negatív jelenségeket. Az egyik résztvevő például nevetve mesélte, hogy most már ingyen utazhat a buszon.

- Nagyon jó bennük, hogy nem panaszkodnak. Ha megfigyeljük a hétköznapi társalgásokat, a kommunikáció nagy része panaszkodásból áll. És egyáltalán nem csak a nyugdíjasok körében... Ők viszont nagyon megbecsülik ezt a két órát. Tudják, hogy egy folyamatban vesznek részt, nincs idő siránkozni, inkább a feladatokra koncentrálnak. A projekt lényege ugyanis, hogy a kerületben élő három csoport egyszerre hozzon létre egy résztvevő színháza előadást, ami a kerületet érintő problémákkal foglalkozik.

- Hogyan lesz a három csoport közös problémáiból fórumszínházi előadás?

- Mindenképpen fontos pillanat lesz, amikor ezek az idős emberek találkoznak a kismamákkal és a gyerekekkel. Már csak azért is, mert az anyukákkal foglalkozó kollégám arról számolt be, a csoport tagjai rengeteg olyan konfliktust soroltak fel a nagymamákkal, amelyet a gyereknevelés robbant ki. A nagyszülők pedig arra hoztak példákat, milyen nehéz az anyukákkal, amikor a gyereknevelésről van szó. Mindkét csoportban megható jelenetek születtek arról, hogy tulajdonképpen mindenki szeret mindenkit, csak a dolog elcsúszik valahol.

Harmadik szegmense a problémának, hogy egy ötödikes hogyan kezeli ezt a helyzetet; amikor a nagymamától hazamegy a szüleihez. Bizonyos problémákat másképp lát egy hatvanéves, egy fiatal anyuka vagy egy kiskamasz, de valamiért mindannyian problémának érzik.

Ez a következő lépés: megtalálni a XI. kerületben azokat a helyzeteket, amelyek mindhárom korcsoportot érintik, aztán pedig megtalálni a módját, hogy a nézők is elmondhassák erről a véleményüket. Olyan lesz ez az előadás, mint egy lakossági fórum, amit megnéznek a kerület vezetői. Nem arról van szó, hogy hosszan, egy mikrofonba beszélve elsoroljuk a bajainkat, hanem mindezt egy nagy közös alkotói folyamatban hozzuk felszínre és közvetítjük a kerület vezetői felé.