Fodor Tamás: "Történetek, de nem általában"

A színházak legtöbbje általában irodalmi alapanyagból dolgozik, azaz egy kész darabot visznek színre. A Stúdió K együttműködése Zalán Tiborral azonban egészen más irányból indul. A munkamódszert új előadásuk, a Szamár a torony tetején példáján magyarázza a darab rendezője, Fodor Tamás.

Mi nem kész szöveget kapunk, hanem bennünk, a társulatban vetődik föl egy téma, és készül annak alapján egy gyerekeknek is szóló színházi alapanyag. Én ugyanis nem szeretem azt a distinkciót, hogy gyerekszínház vagy felnőttszínház: hitem szerint színház van, olyan színház, amit gyerekek is láthatnak.

Az ilyen előadások két és fél hónapos intenzív próbaidőszakát megelőzi egy három hónapos előkészületi fázis. A gyerekeknek is szóló színházi előadásaink azért igényelnek sokkal komolyabb felkészülést, mint a csak felnőtteknek szólók, mert a gyerekek előtt nem lehet általában szomorúnak, viccesnek, érdekesnek lenni, hanem minden egyes mozdulatnak, mondatnak olyan értelemmel kell bírni, ami következik az előzőekből, ugyanakkor a meglepetés erejével hatnak. A próbán azokat a pillanatokat kell megragadnunk, amelyek nekünk is meglepetést okoznak, azaz olyan pontosan kell ismernünk az emberi természetet, hogy ne az általánosat, hanem a helyzetből következőt mutassunk a gyerekeknek.

A Stúdió K-nak van egy képzőművészeti vonatkozása. A színházban hét közben, szakkör jelleggel Németh Ilona foglalkozik a gyerekekkel, és hosszan nézegetnek, elemeznek festményeket, s ezt követőek kezdenek önálló alkotáshoz. Gyakori téma ezeken a foglalkozásokon Chagall, mert van a képeiben valami, ami nagyon hasonlít a gyermeki alkotáshoz, ami öntörvényűségében is mindig meghagyta gyereknek: artisták, szerelmesek, zenélő állatok úsznak a városok felett, nála az Eiffel-torony is olyan, mint József Attila egyik versében, a Párizsi anzixban, hogy az éjjel eldől. Az előadást ezekre a motívumokra építettük fel.

A társulattal nézegettük a képeket, és igyekeztünk közülük olyanokat válogatni, amelyek sűrített tartalmakat hordoznak. Ezekből több Chagall egykori saját iskolájával, falujával kapcsolatos, és innen indult az ötletelés, majd összeállt egy mese színészileg érdekes helyzeteket kínáló mozzanatokkal.

Ebben a mesében egy kisfiú keresi eltűnt anyját. A tetőn ülő, hegedülő nagypapa - aki valójában ott ült, Chagall erről ír Életem című kötetében is - pedig nem akar erről beszélni, mert fél, hogy unokája tényleg elindul. A gyerek viszont tűzön-vízen át, akadályt nem ismerve vág neki a világnak segítőjével, egy szamárral. Ez a Zebulond - akit mindenki bolondnak és szamárnak tart, de ugyanígy vélekednek az emberek a nagypapáról és a kisfiúról, Boldizsárról is - annyira hűséges barátja a gyereknek, hogy amikor eljutnak Párizsba, még az Eiffel-toronyba is felmászik. A mese végén, ahol elhagyjuk őket, ez a szamár ott marad a torony tetején a hűségnek azzal a képével, hogy kövesse-e a gazdáját az abszurditásba, föl a Holdba, ahol az ígéret szerint megtalálhatja az édesanyját, vagy a realitás világában maradva hazamenjen.

Ez a gyerek Don Quijote és ez a szamár Sancho Panza számunkra nagyon szimpatikus hősök, még akkor is, ha makrancoskodnak, csökönyösködnek, ha szeretnivaló butaságokat mondanak vagy csinálnak időnként, mert állhatatosan, meggyőződéssel ragaszkodnak a céljukhoz.

A szövegkönyv a próbák alatt is változik. Az anyag nagyon sűrű, asszociációkat keltő jambikus szöveg, nem édeleg, nem gügyög, ugyanakkor a gyerekek megértik, ennek oka pedig az, hogy rendkívül gesztikus. Ezek nem kijelentő mondatok, hanem meglepetést okozóak. E szövegeket sajátjává tenni a színésznek komoly munka, mert nem lehet kiegyenesíteni a sorokat, cserébe viszont tartalmazza azt az érzelmi, gondolati, fizikai állapotot, amit el kell érnie a karakter hitelesítéséhez. De senki ne ijedjen meg, mert már hatévesek is jöhetnek az előadásra, hiszen annyi fordulat van a történetben, annyi vizuális és zenei elem segíti őket, hogy a mese élvezetes és követhető lesz a gyerekek számára.