Vendel

Kovács Sándor: „Az ismeretterjesztés mindig vonzott”

2010.11.21. 18:42

Programkereső

Kovács Sándort sok helyről ismerhetjük. Évekkel ezelőtt hallhattuk őt az MR3 Bartók Muzsikáló reggelében, a mai napig az Új Zenei Újságban, olvashattuk már kritikáit a fidelio.hu-n vagy a Muzsikában, láthattuk őt koncerten műsort vezetni. De legtöbbünknek (és ez a zeneakadémisták igen nagy százaléka) zenetörténet órái jelentik/jelentették az első számú kapcsolódási pontot és egy kis színfoltot unalmasabb napjainkon.

- Korán kiderült, hogy zenével kíván foglalkozni?

- Nyolcéves koromban kezdtem el zongorázni, egy évre rá pedig már lehetett tudni, hogy abszolút hallásom van. Ekkor kezdtem el a zene felé venni az irányt. Ez különösen érdekesnek bizonyult, mivel 6-7 évesen nemhogy abszolút hallásom nem volt, hanem inkább abszolút nem volt hallásom. Szegény anyám teljesen kétségbe volt esve, mert szerette a zenét. Egy darabig hegedültem is, de a zongorahangra lett érzékeny a fülem. Ez az abszolút hallás sajnos az utóbbi három-négy évben romlott el, részben a magas vérnyomás miatt, részben állítólag a korral is jár. Ráadásul a historikus mozgalom is megtette a magáét. A zenei pályámon a nehézségek egyébként a konziban kezdődtek, ahol szépen kezdtem elzülleni. Nagyon rossz gyerek voltam, aztán végül politikai okok miatt rúgtak ki.

- Mik voltak a politikai okok?

- A trolibuszon szidtam Brezsnyevet. Ott lekapcsolt egy néhai elvtárs, aki később szélsőjobboldali újságíró lett. Ezek után mentem Pécsre, ahol a rémülettől elkezdtem gyakorolni, mert ha nem csinálok semmit, akkor elvisznek katonának. Három év múlva még a priusszal együtt is felvettek a Zeneakadémiára.

- Hogyhogy nem lett végül zongorista vagy zongoratanár? Mi irányította a zenetudomány felé?

- Olyan pályatársak mellett, mint amilyen Ránki Dezső is volt, nem igazán termett sok babér. Meg amúgy is egyszerre végeztem a zenetudománnyal és inkább arra álltam rá. De megvan a zongoradiplomám is. A katonaságtól való félelem miatt három helyre is beadtam a felvételit: zongorára, zeneszerzésre és zenetudományi szakra. Gondoltam, valahová csak felvesznek. A zeneszerzést végül kihagytam, mivel egy darabom sem volt. Elsősorban a katonaságtól való félelem irányított a zenetudományi szakra, valamint konzis osztálytársam, Wilheim András akkor már a tanszakon volt. Ő mesélt a szakról. Az akadémián elég hamar kiderült, hogy a zenetudomány megy jobban.

Kovács Sándor
Kovács Sándor

- Mely zeneszerzőkkel, korszakokkal foglalkozik a legszívesebben?

 - Általában huszadik századot szoktam tanítani, annak is inkább az első felét, Sosztakovics, Stravinsky, Messiaen haláláig szoktam elmenni. Ők nagyon közel állnak hozzám. A század második fele nagyon érdekelt egy időben, most már kevésbé. Az ember kiválasztja magának azt, ami jobban foglalkoztatja. Sokat foglalkoztam Bartókkal is, nagyon szeretem Wagnert. Mostanában pedig Brahms lett az egyik nagy kedvencem. A szimfóniáitól meg tudok veszni, annyira jók. Érdekes, hogy mennyit változik az ember. Sosztakovicsot például korábban utáltam.

- A zenetudományi szak elvégzése alatt vagy rögtön utána már nyilvánvaló volt, hogy érdekli Önt a tanítás?

- Miután megkérdezte tőlem Kroó tanár úr, hogy miért jövök a zenetudományi tanszakra, akkor már azt mondtam, hogy főleg azért, mert tanítani szeretnék. Pécsett tartottam előadásokat a diáktársaimnak, azt élveztem - meg ők is. Gondoltam, hogy ehhez van valami szunnyadó képességem. Az ismeretterjesztés mindig vonzott.

- Milyen tudással, ismeretanyaggal kell felvérteznie magát egy jó zenetörténésznek? Például egy laikusnak hogyan fogalmazná meg röviden a szak lényegét?

- Először is rengeteg zenét kell ismerni. Az nyilván nem várható el, hogy mindenki minden területen otthon legyen, tehát jó, hogyha korán kialakul egy-két szakterület, amihez az illető nagyon ért. Egyáltalán nem árt, ha tájékozott az ember az irodalomban, a képzőművészetben, és az íráskészségre is nagy szükség van. Persze ez attól is függ, hogy kritikus lesz-e az illető vagy ismeretterjesztő, mert lehet, hogy valakinek kutatói tehetsége van, de akkor is kell íráskészség, hogy logikusan el tudja rendezni a mondanivalóját. Nem árt korán elkezdeni a nyelvtanulást, hiszen nagyrészt németül vagy angolul lehet hozzáférni az igazán értékes irodalomhoz.

- Hogy jött a kritikaírás? Hiszen ezzel a területtel sem foglalkozik minden zenetörténész.

- A kritikaírás egyszerűen úgy jött, hogy volt egy ilyen órája Kroó tanár úrnak, itt nekünk kellett kritikákat írnunk, amelyeket utána közösen boncolgattunk. Ilyen kurzust már én is tartottam a növendékeknek Kroó György bevált módszerével. Úgy tűnt, hogy nekem ez jobban megy, és Kroó megkért, hogy bizonyos koncertekre menjek el, így kezdtem el kritikákat írni az Új Zenei Újságba. Persze Kroó vigyázott, hogy az ember ne mondjon hülyeségeket.

- Budapest és Miskolc között ingázik, ráadásul a rádiózás, kritikaírás is igen sok időt vehet el, s mindezek tetejében a Zenetudományi Tanszéket is vezeti. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni?

- Most már érzem, hogy sok. Egyre kevésbé érzem magam jól, de nehéz bármit is elhagyni. Miskolcra már elég régóta járok le, és tulajdonképpen fáraszt. Öt-hat órákat utazom a szerdai napokon és nyolc órát tartok. Ugyanakkor vannak lelkes arcok, akik miatt érdemes lemenni. Egy nagyobb osztálynak több mint a fele olyan, hogy csillog a szeme. A rádió a másik, amit nagyon régóta csinálok, 34 éve, ami borzasztó sok, és azt kell, hogy mondjam, hogy szerelmem lett. A többi dolog kevésbé. A tanszékvezetés nem vesz el olyan borzasztó sok időt, de persze az is egy plusz. Inkább az a baj, hogy az embernek fejben kell tartani dolgokat, és ez nem mindig megy. De azért van segítségem, ilyen például Belicza Júlia. Egyelőre úgy tűnik, hogy megy. Úgy érzem, hogy a tanszék sikeres, hiszen például sose voltunk még ennyien.

- Hogyan érintette a tanszéket a bolognai rendszer bevezetése?

- A bolognai rendszerért nem lelkesedem. Persze most már, hogy benne vagyunk, nem kellene visszacsinálni. Speciel pont a zenetudományi szakot nem forgatta fel annyira, mint például a tanárképzést. Annak idején már Kroó is gondolkodott abban, hogy a harmadik év után szűrővizsgát kell tenni, és ezt meg is csináltuk. Most egy felesleges plusz nagy dolgozatot kell írni. Inkább a kreditrendszer vágott minket tönkre, mert nagyon sok órát kell miatta hallgatni, borzasztóan sok a kötöttség. Annak idején Kroó kitalálta, hogy ki mit fog tanítani a következő évben, és az működött. Most nekem le kell írnom az órahálót, és attól nem lehet eltérni. Ha történetesen egy tanár elmegy külföldre, de ott van az órahálóban, akkor mit lehet csinálni? Egyre jobban merevedik be a rendszer, és ezt én szörnyűnek tartom. Ráadásul a mindent elárasztó pedagógiai tárgyak is tönkreverik a felsőoktatást.

- Minden bizonnyal a legtöbb hallgató tud két nagy „szerelméről": az elefántokról és a tömegközlekedésről. Mi volt az apropója a rajongásnak?

- A tömegközlekedés a gyerekkoromra vezethető vissza. Amikor kisgyerek voltam, tizennégy féle busz járt Pesten. Ma is elég sok jár, de nem ennyi. Kész izgalom volt, hogy melyik jön éppen a megállóba. Papírból megcsináltam a modelljüket is. A villamosok is érdekeltek, kicsit kevésbé, mint a buszok. Na és a vonatok! Micsoda gőzmozdonyok voltak annak idején. Ez egy gyerekkori dolog, ami úgy látszik, nem akar elmúlni. Az elefántok iránti rajongás később vált intenzívvé. Köze van ahhoz, hogy amikor a fiam kicsi volt, és mesélni kellett neki, akkor mindig az elefánt volt az egyik főszereplő. Mivel nagyon szimpatikus állat, könnyű főszereplővé tenni, és én egyre jobban beleéltem magam a mesékbe.

- Amire szintén igen sokan kíváncsiak: honnan jött a „Samu" becenév?

- Valahonnan a gimnáziumból ered. A vicclapokban volt a Samu bácsi, az Egyesült Államok jelképe. Az az igazság, hogy már én sem nagyon emlékszem, hogy miért ragadt rám. Néha a jóságos Samu bácsiként emlegettem magamat, aki bajkeverőként volt jelen mindenütt. Valahogy rajtam ragadt. Nem rajongok érte, bevallom őszintén. De persze nagyon mulatságos, amikor egy rézfúvós gyerek, aki nem jár órára, eljön vizsgázni és az indexébe be van írva, hogy Kovács Sámuel.