Katalin

Egy cseh New Yorkban

2011.02.15. 15:44

Programkereső

Antonín Dvořák „az újvilágban” komponált művei szerepeltek a Kocsis Zoltán irányította Nemzeti Filharmonikusok legutóbbi, január 12-i koncertjén. A 2011-es naptári év első NFZ-s koncertjén a h-moll csellóversenyt (op. 104) és a szünetet követően a közkedvelt IX., e-moll („Az Újvilágból”) szimfóniát hallhatta a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége.

Magyarország az utóbbi időben eléggé el van kényeztetve kiváló csellisták terén; talán elég, ha Várdai István vagy Fenyő László nevét említem. Mindkettővel volt már szerencsém Dvořák versenyművét élőben hallani, így számomra a kritika tárgyát képező produkciónak egy igen erős mezőnyben kellett helyt állnia. A vezérszólamot ezúttal egy külföldi, Natalia Gutman játszotta - ha közhellyel akarok élni: egy igazi, köztünk élő legenda. Talán ez a felfokozott várakozásom is közrejátszhatott abban, hogy a szünetre mégis csalódottan távoztam.

Natalia Gutman
Natalia Gutman

Általános érvényű megállapítás: hiába jó az elképzelés, ha a kivitelezés rossz. Gutman zenei felfogásával, elképzelésével semmi probléma nem lett volna, de sajnos a kivitelezés közel sem volt tökéletes. Nyilván szeretnék én is 69 évesen (vagy inkább valaha) hasonlóan jól játszani egy hangszeren, de szerintem ez nem szempont és nem is mentség. Hiába akar egy adott pontot amúgy jogosan vehemensen indítani, hogyha közben a csellóból kijövő hang kissé karcos; frazírozhatja akármilyen módon a futamokat, ha azok kásásan, lötyögősen szólnak. De legnagyobb problémának az ugyan kis mértékű, de állandó hamisságot éreztem. Újfent bebizonyosodott, hogy a permanensen pontatlan intonáció a legjobb előadást is (legyen az akár minden más szempontból tökéletes) tönkreteheti. Nagy kár érte.

Szerencse, hogy volt ráadás: Bach 1009-es C-dúr szvitjéből a két Bourrée. Itt már azt a Gutmant hallhattam, akit a koncert előtt lelkesen vártam. Talán ha a fizikailag (is) roppant megterhelő Dvořák-koncert helyett egy, a testet kevésbé fárasztó, de mondanivalóban hasonlóan gazdag kompozíciót játszik, akkor nem ezeket a sorokat kellett volna papírra vetnem.

Kocsis valószínűleg tudatosan nem választott nyitószámot a concerto elé, ezzel is hangsúlyozva a csellóverseny szimfonikus dimenzióit. A darab interpretálásában is vezérelvként jelen volt a „szimfónia gordonka szólóval" felfogás, ami persze egyfelől dicséretes. Másfelől viszont több óvatosságot kíván: fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy a zenekar egyszerűen elnyomja a gordonkát - ami közel sem szól át annyira a zenekaron, mint akár egy hegedű. Sajnos ebbe az amúgy jellemző előadói hibába ezen alkalommal is sikerült beleesni, bár érzésem szerint talán néha Gutman is lehetett volna több. Ezért (vagy ennek ellenére) viszont a zenekari közjátékok a megszokottól eltérően nem csak átvezető részekként, egyfajta pihenőkként funkcionáltak, hanem a mű szerves, a szólóanyaggal egyenrangú részévé léptek elő, igazi tartópillérekké.

Az „örökzöldeknek" (mint például a szünet után felhangzó szimfónia) megvannak a maguk buktatói. Egyik ilyen, hogy a műnek már van egyfajta interpretációs tradíciója, az „így szokás játszani", amitől sokszor nehéz elszakadniuk az előadóknak, viszont a hallgatónak is van egyfajta elvárása a darab megszólalásával kapcsolatban. Szerintem ezen a hangversenyen sikerült Kocsisnak egy középutat találnia: bár igazán új (vagy meglepő) megoldások nem voltak, de nem is az unalomig ismert frazeálási kliséket hallottuk. Kocsis a ritmikai karaktereket mint szervező elemeket a harmóniákkal és a hangszínekkel egy szintre emelte. A szimfóniában fellelhető vezérmotívumok így még könnyebben felismerhetőbbé és egymástól jól elkülöníthetővé váltak. Ezzel sikerült a mű narratívájára jobban rávilágítani: az első tétel feszes karakterű, csehes főtémája és az igen „lazára" vett amerikai melléktéma a mű végére, az utolsó tételben ezúttal nem csak a hangszerelést (vagyis a hangszínt), hanem a ritmikai karaktereket tekintve is egyesülni tudott - a melléktéma magára öltötte a főtéma giusto karakterét.

A szimfónia előadása többé-kevésbé hozta az NFZ-től elvárható magas technikai színvonalat. Ritkán hallani olyan jó angolkürt-szólót, mint ami a szimfónia második tételben volt - kár, hogy kontrasztként viszont az első oboa volt az egész koncert leggyengébb láncszeme. Ha hihetünk annak, hogy amilyen az évkezdés, olyan lesz az év további része, akkor viszont minden anyagi és egyéb nehézség ellenére a Nemzeti Filharmonikusokban várhatóan idén sem kell csalódnunk.