Jácint

Weiner Leó pedagógiai munkássága egy volt növendék visszatekintése alapján

2011.03.01. 15:47

Programkereső

Beszélgetés Deák Ágnes hegedűművész-tanárral.

- Hét és fél éves koromban kerültem a Zeneakadémiára Gábriel Ferenc növendékeként, és 13-14 éves koromtól Weinernél kezdtem kamarazenei tanulmányaimat. Akkoriban ő tanította a zongorás és fúvós kamarazenét, Waldbauer Imre a vonósnégyest. A háború után, amikor Rados Dezső művészképzős növendéke voltam, folytattam a tanulást Weinernél 5-6 évig, és diploma után még tovább.

- Milyen kamarazenei formációban tanult nála?

- Hegedű-zongora szonátával és hegedű, zongora, cselló trióval jártunk hozzá.

- Ki osztotta be a kamaracsoportokat és ki tett javaslatot a tanulandó művekre? Választhattak-e tanárt?

- Bizonyos osztályba lépve kötelező volt a kamarazene tárgy. Abban az időben kevesebb növendéket vettek fel a Zeneakadémiára, nem voltak még külföldi hallgatók sem. Weiner volt az egyik kamarazenetanár és megtiszteltetésnek éreztük, hogy tőle tanulhatunk. Nem szólt hozzá, hogy ki-kivel játszik, mint ahogy arra sem tett javaslatot, hogy mit játsszunk. Együtt jelentkeztünk nála a zongoristámmal, Fülep Tamással, akivel a leghosszabb ideig kamaráztunk. Ő sajnos már nincs köztünk. Mozart, Beethoven, Brahms szonátáit, Schubert szonatináit vittük órára, erre tisztán emlékszem.
Az akkori Magyarországon a hangversenyek játékidejének meghatározott százalékát szovjet művel kellett kitölteni. Egyik alkalommal a Filharmónia által szervezett Fiatal Művészek Matinéján játszottunk. Elvittük Weinerhez az előadásra kerülő szovjet művet. Megnézte a kottáját, nem szólt semmit, de az arckifejezése mindent elárult. Majd naivan megkérdezte: „Ezt maguk miért játsszák?"

- Milyen jellemző vonását emelné ki a tanár úrnak? Milyen volt a kapcsolatuk vele? A fotókon szigorúnak tűnik.

- Weiner egy „intézmény" volt. Nem tudom elképzelni, hogy valaki félt volna tőle. Mindenki mérhetetlenül szerette, tisztelte, csodálta. „Meg kell tanulni kettősfogást játszani!"- mondta - akár diplomahangversenyre készülő művészképzősnek is - például a Beethoven Kreutzer- szonáta első hangjainál. A tanár úr mindig, mindenben, mindenkivel nagyon igényes volt, nem számított, hogy ki hányadikos. Megjegyzései soha nem a növendék személyét illették, hanem a zene érdekét szolgálták. Nem tudom, melyik együttes állt közel hozzá, mert mindenkivel egyformán bánt.

- Milyen rendszerességgel és hol tanított?

- Minden nap tanított, hivatalosan délután 5-től este 7 óráig, hétfőtől szombatig a Zeneakadémia XXIII-as termében. Az órák vége sokszor elhúzódott. A szombat még munkanapnak számított. A terme nagyobb volt, mint most. Nem mindig került ránk sor az órán, de egymást hallgattuk, és abból is sokat tanultunk.

- Hogyan zajlott le egy-egy kamaraóra?

- Óra elején jelentkezett az a csoport, amely elkészült valamilyen darabbal. Leó csípőre tett kézzel járkált fel-alá a teremben, majd elkiáltotta magát: „Kérem, ez plásztikátlan!" Tiszta és félreérthetetlen zenei vonalrajz lett volna kívánatos. Ha a zongorista félre ütött és más harmónia szólt, megkérdezte az osztálytól, hogy mit játszott, és mi helyett? Ez gyakran előfordult. A harmóniai precizitás érdekében nagyon kényes volt a pedálhasználatra. „Ejnye, de csúnyán muzsikálnak!"- dünnyögte, ám nem haragudott, inkább szomorú volt. Előfordult, hogy leseperte a zongorista bal kezét, amikor az ott felejtette. Ne szóljon más harmónia, ne lógjon bele a szünetbe se a kísérő szólam, se a pedál! Irtotta a szólamvezetési, harmóniai, dinamikai pontatlanságokat, a hibás pedálhasználatot ugyancsak. Jelenjen meg, amit a zeneszerző beírt! A kiadást nem kérte számon, hiszen nem voltak még urtextek. Többen idézik még tőle, amit sokszor mondott, ha már elkészült a darab: „és most tegye hozzá a magáét!" Tehát mindenki adja hozzá az egyéniségét, valami plusz többletet!

- Kiváló növendékek sora járt hozzá. A kevésbé tehetségesekből is kihozta a maximumot?

- Aki egy picit is akart nála fejlődni, abból mindent kihozott. Semmiféle pongyolaságot nem tűrt, sosem juthatott eszébe, amit sokan könnyedén kimondanak, hogy „Jó lesz az úgy is!". Mindenki igyekezett nála a saját képességeihez mérten a maximumot nyújtani.

- Kamarazenészként is fellépett Weiner tanár úr a pódiumon? Játszott az órákon a növendékekkel együtt?

- Pódiumon tudtommal soha nem játszott. Órákon gyakran odaült a zongorához és megmutatta a hibás rész megoldását: „dőljön bele, ráomló csuklóval játssza!", de nem játszhattunk vele együtt. Felállt a zongorától és partneremmel megpróbáltuk teljesíteni a kívánságát. Zenén kívüli dolgokat, hasonlatokat, egy verssort vagy természeti képet ő sosem használt. Néha dúdolt, dobolt a zongorán, vezényelt.

- Milyen általános érvényű zenei igazságokra hívta fel a növendékek figyelmét?

- Kérlelhetetlen volt. Megkövetelte, hogy a zene tisztán, érthetően, artikuláltan szóljon. A ritmikai pontosságra, a plaszticitásra fordított nagy figyelmet. Például egy makacsul ismétlődő ritmusképlet előadásaink során könnyen pontatlanná vált. Ha ez előfordult, a növendékkel külön eljátszatta az adott részletet, egy-két taktuson keresztül, utána pedig az egész 8 illetve 16 taktust. Ha a növendék ritmusa közben megint bizonytalanná vált, akkor lekopogta, és körülnézve mondta a többieknek: „eddig bírta". A kamarazene demokráciájában mindig az vezet, akinél a vezető szólam van. Szonátában néha a hegedű dallama, néha a zongora bal- vagy jobb kezének zenei anyaga a kiemelendő. Természetesen a teljes zenei textura (a többi szólam) ismerete elengedhetetlen igény volt a kamarazenészeknél. „Ki vele, ki vele!" - mondta gesztikulálva, ha színtelen, sápadt volt egy belső szólam. Intonációs szempontból sem volt mindegy, hogy a megszólaló akkordban vezető hangként vagy szeptimként szólalt meg egy hang. Egymásra figyeljünk, egymásnak adjuk át a szólamokat, ezt hangsúlyozta.

- Meghallgatta a növendékek hangversenyeit?

- Híres volt arról, hogy nem szeretett koncertre járni. Pontos és alapos elképzelése volt a művekről és lehet, hogy bosszantotta volna, ha nem egészen azt hallja, amit megkövetelt. Szász Józsefék (a későbbi Weiner vonósnégyes primáriusa és az együttes tagjai) személyes, közeli kapcsolatba kerültek vele, sokat játszottak neki, vonósnégyesük fel is vette Weiner nevét. Talán őket meghallgatta koncertjeiken.

- A zene és a tanítás volt az élete. Kodály, Bartók, Dohnányi kortársaként élt és dolgozott némi elszigeteltségben.

- Bartókot nem fogadta el, nem értette. Ezért nem is vittünk neki műveket olyan szerzőktől, akiktől tudtuk, hogy elhatárolódott. A többiekkel nem tudom milyen volt a kapcsolata.
Agglegényként megrögzött szokásai voltak. Mikor megkérdezték, miért nem megy el az országból, azt mondta: „mert a Fészekben tudják, mit szeretek". Ehhez hasonló anekdoták seregestől vannak róla.

- Tud valamilyen hobbijáról?

- Az intellektuális sport híveként szenvedélyesen sakkozott. Rados Dezsővel naponta sakkoztak a Fészek Klubban, ahova ebédelni járt. Szerette a jó ételeket és a sört.

- Játszott-e Weiner-műveket?

- Sokszor játszottam a Peregi verbunkost, a Lakodalmast, a D-dúr szonátát, utóbbit a Rádióban is. Egyszer megkértem, hogy az I. Divertimentót szóló darabként játszhassam. Kedvesen meghívott a lakására, és adott egy Három népi tánc című darabot (II. Rókatánc, III. Marosszéki kerengős, V. Csürdöngölő). Ő maga írta át a művet szalonzenekarra és hozzájárult, hogy bármikor előadhatom hegedű- zongorával. Ezt a mű-változatot én játszottam így először, és sikerdarabom lett. Nagyon gyakran játszottam Kínában is. Később ez megjelent nyomtatásban, nem az én kiadásomban.

- Weiner közreadta Beethoven hegedű-zongora szonátáit (Zeneműkiadó Budapest, 1962). Kiadása a vonósok hangszertechnikai vonatkozásait is érintette? Zongoristaként tett javaslatot a vonások megoldására?

- A súlyos ütemrészeket mindig lefelé kérte. Én magam nem játszottam nála a Kreutzer szonátát, de tudom, hogy a II. tétel 2. variációjában a harminckettedek négyes csoportjában a két kötött hang utáni két külön hangot dobva, kétszer fölfelé kérte. Így minden harminckettedcsoport lefelé jött ki, a melléksúlyok is az ütemen belül. Gyors tempóban borzasztóan nehézzé tette ezt az amúgy is kényes helyet. Nem tudom, hogy elfogadta-e másképp, ha valaki ezt nem volt képes megvalósítani. Egyébként vonásnembe nem igazán szólt bele, inkább vonóhelyet állított be. Az évek során annyi növendékkel volt dolga, hogy pontosan hallotta előre, mi hogyan fog szólni, különösen, ha már a diákot is kiismerte. Ennek megfelelően mondta a kívánságait. Aztán, hogy az illető mit tudott megvalósítani a tanításából, az megint más kérdés. Tisztában volt a különböző húrok jellegzetességeivel, hangszíneivel, a vonós hangszerek adottságaival. „Mozgassa meg!"- mondta a futamokra és megmutatta. A futam élni kezdett - tempón belül. Tempóérzéke is csalhatatlan volt. „Itt fafúvók szólnak", és fafúvókat hallottunk, mikor megmutatta a zongorán (Beethoven: F-dúr szonáta hegedűre és zongorára, op. 24, I. tétel). Ez hangszínfantáziájára jellemző.

- Kamarazenén kívül szóló repertoárt lehetett-e neki játszani? Volt rá példa?

- 1950-ben a lipcsei Bach versenyre készültem, ekkor volt J. S. Bach halálának 200. évfordulója. Rados Ferenc kérésére Weiner meghallgatta előadásomban Bach g-moll szólószonátáját. Tanácsai közül egy dologra tisztán emlékszem hatvan év távlatából is: „Az utolsó, Presto tétel 3/8-os lüktetése hallhatóbb legyen." Itt is a pontosságra ment!

- Tartja-e a kapcsolatot a régi kamaratársakkal, osztálytársakkal?

- A diploma után Fülep Tamással folytattam a kamarazenélést, így férjemmel párszor meglátogattuk őt és családját a későbbiekben is. Nagyon szétszóródtunk a háború alatt és után. Egy-két kollégával néha beszélek, találkozunk.
1985 áprilisában tartottuk Budán a volt Weiner-növendékek találkozóját. Rengetegen eljöttek a világ minden tájáról. Megjelent erről egy könyv[1], amit mindenkivel aláírattam, aki ott volt, de ez valahogyan eltűnt a sok szép, értékes autogrammal.

- Végezetül megkérem, foglalja össze a Weiner Leótól tanultakat!

- Alapos, igényes, soha nem lankadó részletmunka folyt nála - mindig az egész mű érdekében. Alázatra, mélységes tiszteletre, rajongó szeretetre nevelt minket a nagy mesterek és műveik iránt. Arra, hogy e művek érdekében igyekezzünk minél jobban fejleszteni belső hallásunkat. Pontos kottaolvasásra, stílusra, harmóniai-, formatani ismeretekre, rész és egész összefüggéseire, tempó, karakter, hangzásbeli egyensúly, ritmus, dinamika, árnyalatok észrevételére, minél hívebb megvalósítására tanított, arra, hogy egymásra figyeljünk, „szerények legyünk, mert a zene nagyobb, mint mi" - ahogy Szigeti József mondta. Aztán... ki-ki képességei szerint... „tegye hozzá a magáét...!"

- Köszönöm, hogy felelevenítette Weiner Leó kamarazene tanításával kapcsolatos emlékeit. További jó egészséget kívánok a Tanárnőnek!

--------------------------------------------------------------------------------

Zeneéletünk a jelen évben emlékezik meg Weiner Leó születésének 125., halálának 50. évfordulójáról[2]. A tiszteletadás alkalmával a Parlando a nagy zenepedagógus teljesítményére kíván reflektálni egy, még kiadatlan tanítványi emlékezés közreadásával. A Weiner-tanítványok utolsó nemzedékét képviselő hegedűművésznő, Deák Ágnes jelenlegi visszatekintése azonban nem választható el attól a zeneirodalmi kontextustól, amely az elmúlt évtizedek során Weiner zenepedagógiai tevékenységének feldolgozására irányult. Olvasóink tájékoztatásaképpen említést kell tennünk néhány kötetről és tanulmányról, amelyek a magyar zeneirodalomban Weiner életművének tudományos értékelését célozták. Tanári munkásságának történetével, továbbá zeneszerzői életművének meghatározó kérdéseivel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tudományos Közleményei című sorozat (szerk.: dr. Kárpáti János) 2. és 4. köteteiben közölt tanulmányok foglalkoztak. A nagy tanítómester portréját ötven egykori Weiner-tanítvány emlékanyagának gyűjteménye őrizte meg, amely 25 évvel ezelőtt, az 1985. évi Weiner-centenárium alkalmával vált közismertté Berlász Melinda gyűjtése és közreadása alapján, Emlékeink Weiner Leóról címen, a Zeneműkiadó kiadásában. A Weinerről szóló tanítványi emlékezések az akkoriban még köztünk élő Weiner-tanítványok elbeszéléseinek és írásműveinek legfontosabb forrásait tartalmazták, melyek a hazai és külföldi érdeklődés igényére 2003-ban egy második, bővített kiadásban jelentek meg ismét, a Rózsavölgyi kiadónál (Weiner Leó és tanítványai....Ötven emlékezés címen, Berlász Melinda gyűjtése és szerkesztése alapján.) A memoárok kiadásakor a mintegy ezres nagyságrendű Weiner-tanítvány valamennyi felgyűjtött visszatekintését természetesen nem közölhette a gyűjtemény, csupán egy több szempontú válogatást publikált. E kényszerű szelektáció következtében még napjainkban is lehetőség nyílik arra, hogy egy-két Weiner-tanítvány újabb, személyes emlékanyaggal járul hozzá a már publikált memoárárok összképének gazdagításához. Ez a rendeltetés ad aktualitást Deák Ágnes Weiner-emlékképének. (A közleményt Berlász Melinda szakmai gondozásában publikáljuk.)


[1] Emlékeink Weiner Leóról. Gyűjtötte és szerkesztette Berlász Melinda. Zeneműkiadó Budapest, 1985. 

[2] A cikk eredetileg a Parlando 2010/6. számában jelent meg.