István, Vajk

Crossover a tornateremben

2011.03.16. 09:32

Programkereső

Nem tudom, a kedves Olvasó gondolkodott-e már azon, vajon hogyan lehet egymástól 320 évnyi időbeli távolságban született műveket egybeolvasztani, vagy hogy miként lehet karaoke-showt csinálni egy barokk operából, és főleg: hogyan illik egymáshoz egy csapat kisgyerek meg két leszbikus katonanő – én a magam részéről soha az életben nem vetemedtem ilyen eszmefuttatásra, egészen 2011. január 30-ig.
Avatar Dido&Aeneas
Avatar Dido&Aeneas

Az oka annak, hogy azóta viszont nem csak az eszmefuttatásra vetemedem, hanem még klaviatúrát is ragadok, az, hogy egy jeles személyiség, nevezett Philipp György - karöltve ragyogó társulatával, az À LA cARTe-tal - igenis vetemedett ilyen gondolatokra a fenti dátum előtt. Sőt, nem csak gondolatokra, hanem azok gyakorlati megvalósítására is, így született meg egy rendkívül eredeti és a maga nemében lenyűgözően hatásos, cserébe kellően furcsa és az első pillanatban talán meghökkentő vagy épp megbotránkoztató öszvér-produkció, az Avatar Dido&Æneas.

Már talán az első bekezdés is jól illusztrálja, hogy az előadás nem mindennapi élmény volt. Hogy jól értsük: Henry Purcell eredeti zenéje (azaz, az opera maga teljesen, és kiegészítésként néhány részlet a Funeral sentencesből, valamint a Pox On You, azaz a „Böfögő-kánon) hangzik fel felvételről a Deák Diák Iskola tornatermében (a zenekari anyagot a Lux Æterna Budapest Bach Consort játszotta fel). A színpad hátterében vetítővászon, amelyen az - ugyanazon tornateremben felvett - avatarosított Dido-történet látható, pontosabban azon részei, amelyek Dido/Neytiri udvarában játszódnak, s a színpad előterében a Boszorkányok/USA-tisztek élőben szövik-szövögetik a dreadful practice-t. Végezetül, Didónak és kíséretének a közönség első sorában helyet foglaló énekes művészek kölcsönzik karaoke-technikával a hangjukat. Villogó fények, Na'aviknak és amerikai katonáknak maszkírozott kisgyerekek, és egy profi hidegvérével fellépő bemondónő teszik teljessé a házilag barkácsolt 4D-élményt, amely így a filmtechnika-fejlesztők legvadabb álmait is messze túlszárnyalja.

Avatar Dido&Aeneas
Avatar Dido&Aeneas

A produkció még azzal együtt is elképesztően hatásos, hogy újszerűségénél fogva és a létrehozók korlátozott lehetőségei miatt szükségszerűen akad néhány kiforratlan momentuma. Az egyik a felvétel „szcenikájából" adódik: bár komikumnak sem utolsó, némileg zavarja az Avatar-élmény teljességét a tornatermi háttér és eszköztár, nem is beszélve néhány jelenetről, amely egyenesen pofán csap minden várakozást és ezáltal megzavarja a nézőt. A másik zavaró tényező a különböző médiumokon (vászon és színpad, visszhangosított mikrofon és erősítés nélküli éneklés) érkező, darabolt és rétegelt cselekmény: noha az alapötlet kiváló, a megvalósítás technikai szintje néha nehézkessé teszi a látottak egységes és koherens rendszerben való értését, és ezért nagyon sok energia megy el erre - a műélvezet kárára. Végül némi zavart okoz az is, hogy a szereplők három különböző életkori sávból „érkeztek", így - bár külön-külön szemlélve mindegyikük alakítása erőteljes és kifejező - szükségképpen „szétszól" a színészi játék, és ezért ismét nehéz ugyanolyan alapokon szemlélni és ugyanúgy átérezni az aranyos kisgyerekek, a meghökkentően jól játszó kamaszok és a felnőtt, huszon- és harmincéves fiatal nők és férfiak által megformált karaktereket.

Idéznem kell azonban a közhelyet, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Nagyon fontos kérdéseket vet föl ugyanis egy ilyen produkció, amelyekre adekvát választ kell találni mindazoknak, akik ma a klasszikusnak számító műalkotások újraélesztésén fáradoznak. Vajon lehet-e és kell-e népszerű köntösbe öltöztetni a mára már szinte anakronisztikussá váló, de mindenképpen polconporosodásra ítéltetett műveket, annak reményében, hogy ez által megnézik, meghallgatják, és újra megszeretik őket? Mi minden kreativitást tesz lehetővé a modern technika, és hogyan lehet ezt maximálisan kiaknázni egy művészeti produkcióban? Mennyire szent és sérthetetlen a műalkotás, és milyen a jó fúzió? Hol van a keskeny határmezsgye, ahol találkozhat a közönség és a művész igénye, és hogyan lehet azon hosszú ideig sikeresen egyensúlyozni? Ha általánosan igazat nem is, egy estére és egy darabra érvényes, rendkívül szórakoztató választ ezekre a kérdésekre mindenképpen kapunk az À LA cARTe-tól.

Avatar Dido&Aeneas
Avatar Dido&Aeneas

Mindezen pozitív és negatív szakmai megállapítások azonban - hála Istennek - csak a szerencsétlen, analitikától megszabadulni képtelen kritikaíró tudatszélén okoznak enyhe reflexív disszonanciát. Az előadás ugyanis friss, eleven, újszerű nyelvezettel és kifejezőerővel tárja elénk és valósítja meg mind az ókori történet, mind a kora-újkori opera, mind pedig a legújabb-kori mozicsoda drámai ívét és tragikumát. Fölényesen vezeti végig Philipp György és társulata a megbotránkozott-megbabonázott-lenyűgözött, és mindezek mellett jól elszórakoztatott nézőt a legelső percektől az utolsó pillanatig, a katarzisig, amely - az einsteini szellemiség alapján - mindezen sufni-tuningos barkácsolás mellett sem tűnik el, hanem csak átalakul egy egész picit: ősidőkben gyökeredzővé, ráismerhetetlenné, mégis félelmetesen ismerőssé és mindenképpen nagyon szívhez szólóvá válik.

(Az illusztrációk a háttérfilmből származnak - a szerk.) 

„Avatar Dido&Æneas" 2011. január 30., Deák Diák Iskola

Km.: Dezső Sára, Tóth Kitti, Mikecz Kornél, Szilvay Máté, Murányi Márta, Gergely Zsóka, Bubnó Márk, Molnár Anna, Nagy Ida, Fórika Eszter, Lux Æterna Budapest Bach Consort, À LA cARTe. Rendezte: Philipp György