Menyhért, Mirjam

Wilheim András: „Iszonyú nagy felelősség művészetet tanítani”

2011.03.21. 20:50

Programkereső

Mi történik a kortárszene világában? Mi lesz a jövője? Hogyan tudnánk közelebb kerülni a mai zenékhez, művészetekhez? Ismerjük meg Wilheim András tanár úr véleményét!

- Zenész családban nevelkedett?

- Igen, apám csellista volt, a Rádiózenekar szólócsellistája több évtizeden keresztül, de tanított is, előbb zeneiskolában, majd a konziban. Zenész-család volt a miénk, bár az nem volt elvárás, hogy belőlem is zenész legyen. Olyannyira nem, hogy mikor anyám mindenféle kis dalocskákat próbált nekem megtanítani, és nagyon nem ment, apám azt mondta, nem szükségszerű, hogy egy zenésznek a gyereke is zenész legyen. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy abszolút hallásom van, hatéves koromban elkezdtem zongorázni, később csellózni - azaz belesodródni ebbe az egészbe. Ez mégsem azt jelenti, hogy mindig is zenész akartam lenni. Készültem én matematikusnak is, nagyon érdekelt s mindmáig érdekel a klasszika filológia, sokat foglalkoztam irodalommal.

- Milyen iskolákban tanult?

- Székesfehérváron éltünk tizenöt éves koromig. Ott jártam zenei általánosba, ott végeztem az első gimnáziumi osztályt is. Ez elég meghatározó volt, mert találkoztam ott egy irodalom-történelem tanárral, akinek a hatása végülis irányt szabott a gondolkodásomnak - az ő révén kezdtem el komolyan és rendszerezetten olvasni. Ehhez képest egyfajta törés volt, amikor fölkerültem Pestre, a konziba. Zeneszerzés szakra jártam Soproni Józsefhez - ez nagyszerű volt, ám a gimnázium mintha nem is létezett volna. Napi három órát vett igénybe az ember életéből. Csupán arra volt jó, hogy mellette rengeteg szabadidőm maradt, azzal foglalkozhattam, amivel csak akartam. Voltaképp a rossz iskola is lehet jó, ha békén hagyja az embert. Hát, ez békén hagyott. Ezután jött az Akadémia zenetudományi szaka.

Garas Kálmán: Cage, Kurtág, Wilheim (1986)
Garas Kálmán: Cage, Kurtág, Wilheim (1986)

- Kik voltak a mesterei?

- Érdekes, hogy az első komoly inspirációk nem az iskola felől jöttek. Nagy hatással volt rám az egyik osztálytársam papája, Demény János, Bartók-kutató: az ő személyisége, könyvtára, elkötelezettsége. Fontosnak bizonyult, hogy mikor felvételire gyorsan meg kellett tanulnom németül, egy másik jóbarátom, Vajda János közvetítésével Szentkuthy Miklós feleségéhez, járhattam németre, ami azzal a kivételes adománnyal is járt, hogy Szentkuthyval is találkoztam, az ő könyvtárával és az egész lényével. Ezek nagyon erős, szinte még kamaszkori impressziók voltak. Aztán jöttek a nagy találkozások. Akkortájt nem akárkik tanítottak ám az Akadémián: Szabolcsi Bence, Kroó György (akiről ma talán kevesebb szó esik, mint illenék) - Somfai első kurzusai szó szerinte letaglózóak voltak. S persze Dobszay László, akinek formatani óráira évekkel később is bejártam, meg Kurtág György - zenéje, zenészsége, embersége. És ott volt még egy óriás, akinek a hatása tényleg fölmérhetetlen: Simon Albert. Azt hiszem, ők hárman átalakították, újra alapozták, egyszer s mindenkorra meghatározták azt, ahogyan zenéről gondolkodom.

- Most jelent meg új esszékötete - mi található ebben a könyvben?

- Ez egy válogatás harminc év anyagából. Eleinte „nem akarom"-kötet volt. Sosem szándékoztam effélét csinálni, úgy gondoltam, hogy az ember írjon könyvet, de ne az évek során elhullajtott alkalmi termékeket szedje össze. Aztán Bacsó Béla barátom meg a kiadó szó szerint „kitaposták" belőlem. Nem én vagyok hivatott eldönteni, hogy ér-e valamit, egyáltalán, érdekes-e másnak is. Nekem végülis nagyon érdekes volt összerakni. Persze sok minden kimaradt, számomra fontos témák - főleg olyasfélék, amelyekre talán lesz még alkalmam visszatérni

- Ki a célközönség?

- Nehéz megmondani. Meg nem is igazán tudom, mi az, hogy közönség. Bárkiről kiderülhet, hogy épp ilyesmi érdekli. A zenei problémák iránti fogékonyság mindenesetre nem árt. A kötet szándékosan nem csak és elsősorban szakcikkeket tartalmaz: picit mást szerettem volna, mint a mai zenetudomány. Nem személytelenül tudós dolgozatokat, hanem írásokat olyan művészeti problémákról, amelyeknek van egyfajta zenei vetülete, s az így fölvetődő kérdéseket a zene felől közelítve lehet, talán, megválaszolni.

- Milyen a kapcsolata a mai fiatalok zenéjével?

- Meglehetősen közeli: több éve találkozom már a legtöbbjükkel, hiszen tanítom őket. Az ember természetesen tudja, hogy ők még nem zeneszerzők, hanem egyszer majd talán azok lesznek. Nem zeneszerzést tanítok, de ők megtisztelnek azzal, hogy megmutatják a darabjaikat - amelyeket úgy tekintek, mint egy majdani életmű csíráit. Egyébként is azt gondolom, hogy harminc év alatt ma már nincs zeneszerző. Nem azért, mert nem elég tehetségesek, hogy nincs közöttük Pergolesi, Mozart vagy Purcell, hanem mert ez az életkor ma már nem alkalmas arra, hogy valaki érett zenét írjon. Talán más művészetekben: irodalomban, festészetben is így van ez; annyi mindent kell elsajátítani, hogy valaki végre megtalálja, mi az ő hozzátenni valója ehhez az egészhez. Az ember persze próbálja megérezni, hogy vajon ki lesz valóban zeneszerző egy évfolyamból, de várakoznunk kell, hogy ez kiderüljön. Az is lehet, hogy valaki beváltja a hozzá fűzött reményeket, de az is lehet, hogy valaki másról derülnek ki később új, fontos dolgok.

Wilheim András
Wilheim András

- Többek között kortárs zenét is tanít. Milyen nehézségek vannak ezzel kapcsolatban?

- A legfőbb talán az, hogy szinte senkinek sem fontos. Úgy értem, hogy sem az intézménynek és végképp nem az a hangszeres tanároknak - s így nyilván a növendékek körében is kevés lesz a becsülete. Erről korántsem csak az intézmény tehet, felelős érte az egész magyar zenei élet, a közgondolkodás. Nincs rá igény, nem vált divattá - elég megnézni a koncertműsort. Mivel ezeket a műveket nagyon nehéz elsajátítani és megtanulni, hacsak különösen nem elszánt az illető, valakinek a két szép szeméért aligha csinálja. Ez a zene nem épült be a zenei mindennapokba, bár a baj ennél sokkal nagyobb: lassan már semmi nem épül be a mindennapokba. Látjuk a repertoár beszűkülését, a koncertműsorokban is, meg abban is, hogy a hangszeres növendékek alapvetően milyen műveket tanulnak. Mintha a húszas években volnánk. Végzetesnek és szégyenletesnek tartom, hogy a budapesti Zeneakadémián például egy hangszeres elvégezhet öt évet úgy, hogy egyetlen komoly Bartók-művet sem játszott...

- Az elmúlt évek során milyen változásokat tapasztalt az intézményben?

- Nem korlátoznám a kérdést az intézményre: sajnos, egy alapvetően rosszabbodó tendenciát látok mindenben. Nem a növendékek, a tanárok, a vezetés hibáztatható, valahogy együtt az egész nincs ma szerencsés csillagzat alatt. Meggyőződésem, hogy a tehetség rátája egy generáción belül nagyjából állandó: ugyanannyi tehetséges ember van ma, mint tíz éve, húsz éve. Ugyanakkor az a borzalmas tapasztalatom, hogy az új évfolyamok többségének átlagos színvonala egyre-egyre alacsonyabb. Nem csupán a zenei ismereteiket nézve - sajnos, olykor azokat is -, hanem a kulturális ismereteiket, sőt a kultúrához való viszonyt. Lesújtó képet fest ez a hazai oktatás állapotáról. Az persze nem várható el egy tizennyolc-húsz éves embertől, hogy mindent ismerjen, de valamiféle minimum csak megkövetelhető?! Az ember néha már nem tudja, kire-mire hivatkozhat egy órán, mert teljesen értetlen arcok néznek vissza rá, legyen az író, festő, vagy bárki - zeneművekről nem is szólva.

- Véleménye szerint mi a jövője a kortárs zenének?

- Nem választanám szét a kortárs zenét és a zenét általában. Ha az ember tudná a jövőt, akkor lehetséges, hogy most hagyná abba az egészet. Nem vagyok túlzottan derűlátó. Úgy érzem, vége van valaminek: mintha nem kellene az a kultúra, amit mi őrizni próbálunk - bár ez nyilván közhely: aligha volt korszak, amelyben ne így éreztek volna. A mai helyzet ugyanakkor persze minden korábbitól különbözik. Tény, hogy az emberek nem olvasnak, nem hallgatnak zenét. Megszűnt az a fajta kultúra, amelynek a mi zenei világunk is része volt. Eltűnt a közege. Biztosan van és lesz helyette más, de ehhez mi már nem tudunk hozzászólni. A kultúrafogyasztás más módjai alakulnak ki. Nem tudom, hogy ez rosszabb-e vagy jobb, ám mindenképpen más. Az én generációm ebbe már aligha szólhat bele s nem is neheztelhet miatta. Mondtam, a növendékek nagyon sok mindent nem tudnak. Ám lehet, hogy másról viszont nagyon is sokat tudnak, tehát egy más jellegű tudásuk van a zenéről. Kétségtelen, hogy nehéz így megtalálni a közös hangot. Megkockáztatom, hogy talán nem is lehet - ám akkor ez nagyon sok mindennek az újragondolására kényszerít. Akár még a képzésnek az újragondolásához is vezethet. Szemléletváltás történt, megváltoztak az értékekről vallott nézetek, a tájékozódás módjai, mélysége.

- Mit tudna tanácsolni egy mai zeneakadémistának?

- Prófétának kellene lenni ahhoz, hogy valaki merészelje megmondani, mi a teendő. Azt meg lehet és meg is kell tenni, hogy mindenki megkíséreljen elsajátítani valamit ebből az idejétmúlt értékrendből. Olvasni kell, zenét hallgatni, igazi filmeket nézni, képtárakat látogatni. Az elképesztő hiányosságokat nyilván nem lehet egyik napról a másikra pótolni. Ez egyéni döntés és szerepvállalás kérdése is: fölismerem a hiányosságaimat, szembenézek velük, majd nekiállok, és tényleg elolvasom, meghallgatom, megnézem, utánajárok. Tessék megismerni a zeneirodalmat - a gyakorlatban is, ha másként nem megy, órán kívül tessék rengeteg kamarazenét játszani, nem csak a bevett formációkban. Nem hiszek abban, hogy egy óra csak a tananyag „átadására" való. Sokkal inkább arra, hogy megtanuljuk, hogyan kell ezt majd egyedül csinálni. Iszonyú nagy felelősség művészetet tanítani, hiszen a művészethez való viszony nagyon érzékeny terület - akkor is, ha beszélünk róla, akkor is, ha csináljuk. Itt valakinek bele lehet gázolni a személyiségébe - sőt, olykor bele is kell. Nagyon óvatosnak kell lenni, hiszen ez nem megy személyes kontaktus nélkül. Nincsenek módszerek, teljesen személyre szabottan kell tanítani - de tanulni is: tudni kell elfogadni, alkalmazkodni, változtatni, s végül, talán változni. Visszatérve a kérdésére: a mi generációnk kötelessége, hogy segítsen valamit megőrizni, folytatni. De „kívülről" nem lehet megoldásokat felajánlani. Minden újabb generációnak az a dolga, hogy megtalálja ebben a saját szerepét, feladatait. Egy ötven-hatvan éves ember nem tud receptet adni egy húszéves embernek - jól is néznénk ki... Ha valamin változtatni kell, akkor az a mostani diákok dolga. Ez nem jelenti persze azt, hogy ne forduljanak az idősebb generációhoz: az idősebbje megpróbálhatja felidézni, hogy milyen problémái voltak hasonló életkorban, s ezt a tapasztalatát esetleg megoszthatja a fiatalabbakkal, akik még nem élhettek meg hasonlókat. De magát az irányt nem az idősebbeknek kell megmutatniuk, azt megtalálni, és az úton végighaladni már az önök feladata.