Ábrahám

Axiómák az akarat homályos tükrén át

2011.03.27. 21:37

Programkereső

2011. január 30-án egy tűt alig lehetett volna elejteni a zsúfolásig megtelt Művészetek Palotája nézőterén, mivel a Concerto Budapest által meghívott vendégművész nem kisebb egyéniség volt, mint az „aranyfuvolás ember”, Sir James Galway.

Megszokhattuk, hogy évente néhány alkalommal Keller András zenekara előhozakodik egy-egy világsztárral, s ez alkalommal - Gidon Kremer, Gilles Apap és Borisz Berezovszkij után - az északír születésű James Galway lépett színpadra. A világ ma élő egyik legsikeresebb és legsokoldalúbb fuvolaművésze érthető módon nem kis érdeklődésre tartott számot, ráadásul két versenyművel is megörvendeztette a közönséget, valamint az egész estnek egyszersmind karmestere is volt, így dirigensi oldalát is megismerhettük.

Sir James Galway
Sir James Galway

Mindaz, amit olvashattunk a műsorfüzetben, vagy amit korábban hallhattunk Galway-ról, nem beszélve a lassan tíz éve a neve előtt álló, legmagasabb brit birodalmi kitüntetést jelentő három szerény betű egymásutánjáról, jócskán táplálhatott elvárásokat a közönségben. Hermann Hesse A lélekről írott tanulmányában így fogalmaz: „Homályos és torz az akarat pillantása. Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke, a szépség. [...] Az ember, akire félelemmel, reménnyel, vágyakozással, szándékokkal, elvárásokkal tekintünk, az nem ember, hanem csupán akaratom homályos tükre." Ezek a gondolatok a koncert alatt is felidéződtek bennem, s rá kellett jönnöm, hogy sajnos a művészi teljesítményt vizsgálva ezt vajmi ritkán vehetjük figyelembe.

A hangverseny első félidejében Wolfgang Amadeus Mozart K. 314-es D-dúr fuvolaversenye valamint Saverio Mercadante e-moll koncertje hangzott el. Galway személyisége pódiumra lépésekor azonnal magával ragadott, de ez az érzés csak az első megszólalásáig tartott. Játékában jól érvényesült a grazioso karakter, a mozarti báj és kecsesség, de emellett mindaz hiányzott, ami a bécsi klasszikus komponista műveinek előadásához szükséges. Hangszíne gyakran fakó és semmitmondó volt sok hallható levegővel és még zavaróbb vibratóval, a frazeálás szó mintha nem szerepelt volna a művész szótárában, mindezeket pedig hanghibák és apróbb pontatlanságok tarkították. Az az érzésem támadt, hogy különösebb gyakorlás nélkül, rutinból játssza a műveket... ráadásul kottából. Amikor épp nem fuvolázott, a zenekart próbálta irányítani, de helyenként szokványosnak és követhetőnek nem nevezhető mozdulatai leginkább a Concerto Budapest iránti elismerésemet váltották ki. Mind a Mozart, mind a Mercadante darabban élvezetes muzsikálást hallhattunk részükről, igyekeztek minél nagyobb összhangot kialakítani vendégművészükkel. A teljes élményt csak helyenként csorbította egy-két gikszer (természetesen a jó öreg kürt és néhány vonós félrehúzás). Reméljük, Mercadante darabja előfordul majd gyakrabban a hangversenytermekben, mivel a maga bel canto-világát tekintve egy remekbe szabott kis kompozíció, amelyen igencsak érződik, hogy szerzője elsősorban operákat írt.

Nem olyan rég egy koncerten elhangzott a viccesnek ható, de tulajdonképpen axiómának vehető mondat: „A ráadás nem siker, hanem elhatározás kérdése." Így Sir James már nagyjából az első, maximum a második visszatapsolás után a közönség felé fordult és humorosan felkonferálta a nagy ír zeneszerző, „Mr. Traditional" egyik darabját, majd „Mr. Anonymous" követte őt a sorban. A két híres ír népdalt - Brian Boru's March és Danny Boy - mintha egy másik fuvolista adta volna elő: lehengerelte közönségét Galway könnyed virtuozitása, precíz ritmusai; áradó dallamai semmiben sem emlékeztettek a Mozart és Mercadante concertókban hallottakra. Igazi, odaadó muzsikálás jellemezte az egyszerű, kis népdalok előadását. Az első félidőt a mobiltelefonok nagy slágere, Bach h-moll szvitjének Badinerie-je zárta, amelyet a hatalmas sikerre való tekintettel megismételt, szinte majdnem dupla tempóban, ami nem tett igazán jót a darabnak; szerencsére nagy baj nem történt. A tétel egyszeri előadása a szólista műsorának tökéletes befejezése lett volna, de azért így is ámulatba ejtett a virtuóz hangszerkezelés, a koncert fő műsorszámaira alig jellemző mesteri frazeálás.

A szünet után Schubert 8. „Befejezetlen" h-moll szimfóniája következett, amely itt is inkább a betanító karmester és a zenekar munkáját dicsérte elsősorban. Galway mozdulatai sok esetben nem tűntek relevánsnak az elhangzottakat tekintve. A zenekar előadásában szépen érződött a formai kohézió, igényesen megformált fúvós szólamokat és homogén vonós hangzást hallhattunk. Ezután ismét ráadás jött: Georges Bizet Az arles-i lány című művének második szvitjéből szólalt meg először a Menüett, amelynek elején hárfakíséret felett bontakozik ki a szólófuvola dallama. Itt ismét Galway nyúlt hangszeréhez, amelyet a Schubert-szimfónia alatt annyira melegen tartottak neki, hogy az elég csúnyán lehangolódott. A kritikus nem különben. Amikor unisono játszott a zenekari fuvolával, egy újabb ismert axiómához jutottunk: „Egy fuvolánál csak két fuvola hamisabb". Ez az „együttjáték" még kellemetlenebbé vált a szaxofonszólós szakasznál, de szerencsére hamarosan következett a feloldozást jelentő Farandole, a szvit sziporkázó zárótétele, amely precíz lendülete és energikussága feledtette kicsit a fülsértő hamisság okozta igen fájdalmas perceket. 

 

Sir James Galway és a Concerto Budapest hangversenye, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2011. január 30. Mozart, Mercadante, Schubert művei