Olga, Liliána

Gulyás Márta: "Háromszáz év sem lenne elegendő"

2011.04.12. 15:27

Programkereső

Gulyás Márta szerint a kamarazene igazi kooperatív játszma, azon kevés dolgok egyike, amivel a világ és minden ember csak nyer.

Volt-e korábban muzsikus a családban?

Kaskötő Marietta:

Gulyás Márta: Édesapám, Gulyás György a Kodály Kórus vezetője volt. Békéstarhoson alapított zeneiskolát, ahová tehetséges parasztgyerekek is bekerülhettek. Bár édesanyám matematikát tanított itt, hamarosan megtanult szolmizálni is, így tulajdonképpen az anyatejjel kaptam a Kodály-módszert és a szolmizációt.

KM: Hol találkozott először komolyzenével?

GM: Gyerekként Gyulán éltem, és ott egy fantasztikus magántanárnőm volt. A zeneiskolába nem vettek fel 5 éves koromban, mert még csak nagy betűkkel tudtam írni és olvasni. Így szerencsémre egy olyan tanárnőhöz kerültem, aki nemcsak a zongoratanulás alapjait rakta le, hanem szolfézsból is ő tanított és mondhatom, hogy az egész zeneiskola alatt, sőt a konzi alatt már mindent tudtam, ami új anyag volt. Mindig kérdezték, hogy hol tanult maga, melyik iskolában, hogy már erről is hallott? Az indíttatásom tehát nagyon jó volt, sőt a tanáraimmal a későbbiek során is szerencsém volt.

Gulyás Márta
Gulyás Márta

KM:

Kinek a hatására kezdett el zenét tanulni, zenével foglalkozni?

GM: Volt otthon zongoránk. Úgy derült ki, hogy abszolút hallásom van, hogy a zongora alatt ülve kértem édesanyámat, hogy üssön le hangokat, és én megmondtam, hogy melyik két fekete billentyű között található.

KM: Hogyan esett választása a kamarazenére?

GM: Rögös volt az út a diplomáig. Fölkerültünk Pestre, igen jó tanáraim voltak, velük nem volt baj, csak én nem nagyon szerettem gyakorolni. Mint minden gyereket, nagyon sok minden érdekelt, és elég élénk gyerek is voltam - azt hiszem, tanárként is ilyen vagyok -, magyarán rosszcsont, így aztán kicsit lemaradtam zongoratechnikailag, mert mások többet gyakoroltak nálam. Mindig is szerettem a társaszenét. A kamarazene-irodalom gyönyörű bősége olyan hatalmas, hogy 300 év sem lenne elegendő, hogy a legfontosabb darabokat az ember végigjátssza, pedig nekem azért már van repertoárom 30 év után. Magát a társas létet is nagyon szeretem óvodás korom óta. Azt hiszem, hogy ez egyéniségfüggő is.

KM: Ön szerint kamarazenésznek születni kell?

GM: Valamilyen szintig igen, ez a kommunikációs képesség, a szocializálódás. Azt szoktam mondani a növendékeknek, hogy aki jó kamarazenész, az jól vezet autót. Látja, előre érzi, hogy körülötte ki mit fog csinálni. Tapasztalatom szerint ebben sok igazság van, mert kamarazenében ülve is, ha egyet gondolunk a zenéről, akkor ki tudom találni előre, sőt, már érzem és hallom, hogy a partnerem melyik irányba mozdul el.

KM: Fejleszthető, tanítható-e ez a képesség?

GM: Természetesen fejleszthető. Nem vagyok benne biztos, hogy tanítható. Tulajdonképpen ez egy közös kutatás, egy olyan kapcsolat a zenével, a növendékekkel, ahol közösen próbálunk valamit kitalálni. 

KM: A Zeneakadémia ifjú muzsikusainak körében jelenleg mekkora hangsúlyt kap a kamarazenélés?

GM: Semmiképp sem eleget, hiszen a növendékek nagy része mégsem szólista lesz -,  de a szólistáknak is ugyanolyan szüksége van kamarázásra egy zenekar előtt állva. A hangszertudáson kívül legalább annyira fontos, hogy megtanulják az osztott figyelmet, hogy a többiekre is tudjanak figyelni, sőt reagálni arra, hogy mi történik körülöttük. A művészi előadás folyamatában elképzelek valamit, megszólaltatom, ellenőrzöm és korrigálom a következőt, amit szintén kamaraórán lehet a leginkább gyakorolni. A kamarazene a legkomplexebb zenei képzés és zenei gyakorlat, ami nem kap elég hangsúlyt. Sőt, mióta vannak bizonyos szűkítések is, nagy problémának tartom, hogy pont a legrátermettebb gyerekek, akiknek kapacitása, tehetsége, figyelme lenne arra, hogy többet kamarázzon, egy diploma megszerzéséig csak két szemeszterre választhatják a kamarazenét a választható kreditek közül. Én azt gondolom, hogy ezen változtatni kell minél hamarabb.

KM: Mivel lehetne még közelebb hozni a fiatal zenészeket a kamarazene világához?

GM: Úgy látom, hogy itt, a Zeneakadémia szintjén a gyerekekkel nincs baj, érdekli őket a kamarazenélés és szívesen művelik. Most alakult egy új kamarazenekar, vannak sikeres vonósnégyesek és a gyerekek minden formációban szívesen jönnek, csak győzzük őket ellátni. A világ neves fesztiváljain és koncerttermeiben soha nem látott konjunktúrája van a kamarazenének. Ez örvendetes, viszont nagy kár, hogy a „házi"- vagy  amatőr együttmuzsikálás kiment a divatból. Ha időm engedi, játszogatok orvos-, mérnök-, fizikus-, matematikus barátaimmal. Nyáron is, az osztrák Alpok egy varázslatos szegletében, hegymászás után este villámgyorsan előkerülnek a kották, és a helyi zeneiskola egy szál pianínóján mindenféle zenét végigjátszunk. Sajnos ennek a többnemzetiségű  társaságnak a jó része az idősebb generációból kerül ki. Manapság az embereknek nincs idejük, állandóan rohannak, de a fiatalokat meg kell próbálni bevonni. Most megy az Eötvös utcában a Zeneakadémia és a Tóth Aladár Zeneiskola egy közös sorozata, ahol minden hónap egy vasárnapján növendék kamarazene-koncertek vannak. Ezek a hangversenyek ingyenesek, így közönség is akad rá szép számmal. Szintén a Tóth Aladár Zeneiskolával közös rendezésben, minden hónap egy csütörtök délelőttjén általános iskolás gyerekeket látunk vendégül a kerületből az Eötvös 10-ben. Dobszay Ágnes tanárnő mesél nekik arról, amit meghallgatnak, és a legjobb növendékeink játszanak. A gyerekek nem tudják, mi szép, mi a jó - sokuk biztosan még sose volt koncerten -, csak azt tudják, hogy ez leköt engem, vagy unom. Nem tudják, milyen a kamarazene, de megtetszik nekik. Végül, ha figyeltek és válaszolnak egy kérdésre, kapnak egy szelet csokit. Elmondhatom, hogy a múltkori, harmadik előadáson már párna se jutott mindenkinek, az utolsónak érkező osztályt pedig haza kellett küldeni.

KM: 1992 óta a Madridi Királyi Zeneakadémián is tanít. Hogyan tudja összeegyeztetni Budapestet Madriddal és a koncertekkel?

GM: Állandó pótlásban vagyok majdnem minden vasárnap. Tanítani nagyon szeretek, az köztudomású, persze ez nem azt jelenti, hogy minden percben. Nagyon szeretem a gyerekek társaságát és szeretek velük együtt lenni, és sokszor én is sokat tanulok. Ami a legfájdalmasabb, hogy nem tudok eleget gyakorolni a koncertekre, amit azok néha bizony meg is sínylenek. De soha nem veszem el a tanulóktól az időt, hanem tanítok, amennyit csak bírok. Az az első, és aztán igyekszem valahogy tűzoltást végezni.

KM: Melyek a jó kamarazenész ismertetőjegyei?

GM: Fontos a jó hangszertudás, legyen szocializált, aki akar a másiknak is levegőt, életteret hagyni és kész. Minden mást gyakorlattal is meg lehet tanulni.

KM: Lehet-e a jó szólista egyúttal jó kamarazenész, és fordítva?

GM: Már érintettük, hogy - kevés zongorista  kivételtől eltekintve - minden jelentős szólista játszik kamarazenét is. Naná! Ki hagyná ki az életéből a kamara-irodalom e csodálatos remekműveit? A nagy elődök közül gondoljunk csak Heifetzre, Pjatigorszkijra, Rubinsteinre, Menuhinra, a híres vonósnégyesekre és a többiekre!  

Visszafelé már nem működik ilyen olajozottan a dolog. Nekem például már nehezemre esik szólistaként kiállni, ha nagy ritkán ráállok. Nem azért, mert az valami más. A zenével való kapcsolat ugyanaz. Akadnak technikailag elég nehéz kamaraművek is. De a repertoár és a rutin hiánya már nem tesz alkalmassá arra, hogy szólókoncerteket adjak.

Egy dolgot még szeretnék megemlíteni. A Neumann János által kigondolt, majd a Nobel-díjas Harsányi János által továbbfejlesztett „játékelmélet" igen népszerű manapság. Nem csoda, sok más tudományhoz - fizikához, matematikához, szociológiához, de még a biológiához  is - azaz a létezéshez  kapcsolódik. Az elmélet szerint van olyan játszma, amikor az egyik ember csak a másik kárára nyerhet, ez a zéró; a nem zéró, amikor ügyes stratégiát választva, a játszma során külső forrásból is nyerhetnek hozzá valamit. A harmadik, tényleg nyerő kategória a kooperatív játszma, ahol mindenki nyer. Erre, nagy örömömre, a kamarazenét hozzák fel példának: a zenemű felhangzik - a zeneszerző nyer -, a benne ülő és kooperáló művészek is nyernek, hiszen együttesen létrehoznak egy olyan nagy egészet, amit egyedül nem tudnának. A közönség pedig élvezi az életre kelt zenét, ezáltal szintén nyertes.

Ezt nagyon izgalmasnak és szépnek találom, és teljesen kifejezi véleményemet: a kamarazene igazi kooperatív játszma, azon kevés dolgok egyike, amivel a világ és minden ember csak nyer.