Jenő

Újra hazajön a fiad

2011.08.17. 17:55

Programkereső

Szerzőnk a Broadway-n jár, átruccan Washingtonba, megnézi Cate Blanchettet, és a magyar színészek nagyszerűségét méltatja.

2011. augusztus  16-a, a különleges és izgalmas színházi körutam lassan a végéhez ér. Épp a New York-Budapest járaton utazom hazafelé a 13H jelzésű ülőhelyen, turistaosztályon, és a Don Giovannit hallgatom, hogy megfűszerezze a visszaemlékezést és az összefoglalást. Legutóbb arról írtam, hogy nem volt olyan New York-i kulturális fórum, ami ne számolt volna be a Fischer Iván rendezte Don Giovanniról mint színházi és zenei csodáról.

(Elindult a nyitány.)

Az előadások után néhányan maradtunk New Yorkban, és kinek-kinek egy-két egyéb színházi élményben is volt része: az egész osztály megnézte az Anything Goes (Mi jöhet még?) című Broadway-musicalt, majd harmadmagammal eljutottunk Washingtonba, ahol az Ascher Tamás által rendezett és Cate Blanchett főszereplésével játszott Ványa bácsit néztük meg.

Anything Goes
Anything Goes

Érdekes, Amerikában sokkal többen veszik ki a zsebükből, táskájukból a magas frekvencián csörgő-zörgő, celofánba, fóliákba csomagolt cukorkájukat, mint itthon, többen fújnak orrot előadás alatt, és lényegesen többet beszélgetnek a szomszédaikkal. Viszont olyan férfit, aki partnernője mellett percenként pillant az órájára, egyet sem vettem észre.

Egészen megnyugtató volt látni egy Broadway-musicalt: sosem gondoltam volna, hogy többé-kevésbé az amerikai musicaljátszás is ugyanolyan katasztrofális, mint az otthoni. Ennek ellenére mégis miért jobb, mint az otthoni?

Eleve egy társulás egyszerre csak egy darabban játszik, ráadásul majdnem minden nap, és így legrosszabb esetben is körülbelül ezer előadást él meg egy produkció. Ez jóval nagyobb biztonságot, nagyobb begyakorlottságot jelent az egyes csapatoknak.

Természetesen az, amiről otthon annyiszor hallani lehet, hogy a koreográfiák milyen izgalmasak és pontosak, igaz. Minden táncos mosolyog, és teljes energiával adja át magát a feladatának. Ez önmagában olyan fantasztikus dolog, ami elkápráztatja az embert. Aki tud énekelni - bár ebben az előadásban a férfi főhős szép szál legény volt, megfelelő mosollyal, de énekhang nem sok jött ki a torkán -, könnyedén énekel bármilyen szituációban, és egy húszperces táncbetét után is zihálás, kis nesz nélkül, kristálytisztán énekel tovább. Ez is kiemelkedő dolog. Díszlet, jelmez tekintetében izgalmastól a változékonyig terjed a skála, ebben nálunk sincs hiba. Már ha a készítők tudnak elég pénzt szánni rá.

És hogy ennek ellenére mégis miért nem tetszik a Broadway? Mert számomra a színház nem egy show, ahova beültetem a nézőt, és civil módon, olcsó gatyaletolós poénokkal örvendeztetem meg, félpercenként kikacsintok a nézőre, hogy milyen laza vagyok, bármit megcsinálok előtted, miközben a színház érdemi feladatával, emberek, szituációk megfogalmazásával, ábrázolásával nem foglalkozom.

Természetesen sokaknak jelent mást a színház, és mindenki mondhatja, hogy egy musical nem mély dráma, nem Sztanyiszlavszkij. Csak ha kikerüljük a drámát, az embert, a valódi konfliktust - általában nincs bennük nagy konfliktus, de ember mindegyikben van, néhol egész pontos személyiségrajzzal -, nem kapunk mást, mint egy ügyes technikával, jó ritmussal felmondott szöveget, sok mosolyt, indokolt helyen szomorú arcot, majd teljes fogsoros mosolyt, ütős koreográfiát és szerencsés esetben kiváló éneklést. Szerintem ez kevés.

És ami mindennél fontosabb: erős, izgalmas személyiségű színész nélkül nincs jó színház. A Broadway-n látott előadásban még ez is megvolt - néhány fontosabb szereplő esetében -, de a dráma, az ízléses történetmesélés elmaradt. Egy perc szünet sincs, az előadás pörög ezerrel, még a hatást is gyorsan akarja elérni. Nem húzza a végletekig, nem játszik a befogadó lelkével, odadobja, és már megy is tovább. Körülbelül olyan az egész, mint egy gyorsétterem: bemegyek, csillog-villog minden, hamar megkapom a választott ételt, szépen becsomagolva, gyorsan megeszem, aztán megyek tovább a dolgomra. Csak hát a gyorsétterem eltelít, és hamar elkezd fájni az ember gyomra.

Mára odáig eljutottunk, hogy Amerikában az emberek kezdenek leszokni a gyorsétteremről, és helyette tápláló, egészséges ételeket fogyasztanak. Táplálékra nemcsak a testnek, de a léleknek és a szellemnek is szüksége van. Remélem, egyszer eljön az idő, amikor a kulturális gyorsétteremről is elkezdünk leszokni. Jelentem, én már nem eszem!

(Vége lett az első felvonásnak, beteszem a másodikat.)

Washington.

A magyar kulturális életben most azért különleges hely az Egyesült Államok fővárosa, mert Ascher Tamás rendezésében Csehov: Ványa bácsi című drámája került színpadra a Sydney Theatre Company előadásában, nem kisebb világsztárokkal, mint Cate Blanchett, Hugo Weaving és Richard Roxburgh. És nem kisebb sikerrel, mint az amerikai közönség és színikritikusok nagy lelkesedésével, elégedettségével.

Ványa bácsi - Sydney Theatre Company
Ványa bácsi - Sydney Theatre Company

Mivel az előadást augusztus negyedikétől huszonhetedikéig folyamatosan játsszák, úgy gondoltuk két osztálytársammal, ha már New Yorkban vagyunk, néhány óra utazással Washingtont és ezt az előadást is megnézzük. Ezt még jó előre, még otthon megbeszéltük Ascher Tamással, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorával.

Augusztus 9-én, délután ötkor megérkeztünk a The Kennedy Centerbe, ahol a rektor úr már várt minket. Megkaptuk az előadáskezdésig megnézhető helyek listáját, egy Washington-térképet, majd negyedórával az előadás kezdése előtt a jegyeinket is átvettük. Több, mint ezer fő befogadására alkalmas az Eisenhower Színház, hihetetlen nagy a nézőtere. Mivel a darabot egy kurzus erejéig elkezdtük elemezni a rektor úrral, ezért aszerint kezdtem el figyelni az előadást, hogy mennyiben hasonlít ahhoz, ahogyan márciusban közösen elemeztük. 

Nagyon izgalmas volt ezeket az eltéréseket és hasonlóságokat látni, bár az első felvonást a karzatról néztük végig, ahonnan a színészek lelkéből vagy közlésvágyaikból csak keveset lehetett érzékelni, viszont a pontosság, a precizitás és a jó ritmus onnan is egyértelműen látszott. (Különben az amerikai közönség teljesen mást tart viccesnek, mint amin mi nevettünk). A második felvonásban leültünk a zsöllye üres helyeire. Innen már egészen más színházat láttam: a színészek bekerültek abba a közlési zónába, ahol már azt is észrevettem, mikor, hogyan vesznek levegőt, vagy épp hova pillantanak.

Számomra a legizgalmasabbnak a Ványa bácsit alakító Richard Roxburgh tűnt, akit a magyar közönség a Mission Impossible II (Hugh Stamp) és a Moulin Rouge! (The Duke) filmekből ismerheti. Cate Blanchett Jelena Andrejevnát alakítja. Nála többször váltakozott a kitett színészi magatartás és a finom, érzékeny jelenlét.  Az előadás után egy merész következtetésre jutottam az eddig látott angol anyanyelvű színészek kapcsán. Mintha sokkal zárkózottabb, sokkal szárazabb színjátszásuk lenne, mint a miénk. Törekszenek a teljes lélekből való játékra, ugyanakkor látszólag "félnek" minden testi vagy lelki kontaktustól a színpadon. Ég bennünk a tűz, de nincsenek, igazi, nagy, viharos kirobbanásaik. Mintha az általános társadalmi jólét, a könnyebb körülmények sértetlenebb, kisebb skálájú megéltséget, tapasztalást adnának nekik, és így a színészi kifejezésük spektruma is kisebb lenne.

Tehát ha a magyar színészek jól beszélnének angolul, a világsiker számukra sem lenne távolabb, mint a világ bármely más pontján angol (anya)nyelvi környezetbe születő színészeknek. Sőt. (Aki különben szeretné megtudni, milyen hangulatú előadást rendezett Ascher Tamás, annak érdemes megnézni a budapesti Katona József Színházban az Ivanovot.)

Megkezdtük a leszállást, Budapest, Ferihegy 2/B-re. Ezzel ér véget a kaland és az én színházi beszámolóim sorozata. Amerikából hazatérve Petőfi Sándor egyik verse jár a fejemben, a címe: A magyar nemzet ("Járjatok be..."). Ha elolvassák, azt is fogják tudni, mire gondolok most.