Lukács

Mesterművek közelében: Halotti ének

2011.09.08. 16:10

Programkereső

Emléklap egy gimnáziumi énekóráról.

 

Lent a völgyben mélyen                  Ott nyugszik ő csendben

Holló száll feketében.                      Fekete föld alatt lenn,

Lent a földben mélyen                     Nem mondja már nékem,

Fekszik az apám régen.                   Hogy vagy, te kis cselédem?

(Szlovák nyelvből fordította: Balázs Béla)

Komor mélységekbe aláhulló, súlyos és sötét - ismétléseiben baljós - basszus hangok motívumtöredéke fölött bontakozik ki az e alap tonalitású szelíd lá-pentaton dallam Bartók Béla: Gyermekeknek c. zongorasorozatának befejező darabjában. Csak az indításkor kvintre felkapaszkodó skálában, majd egy halk szavú díszítésként lelhetünk benne pienhangra (ti, fi). Régi stílusú magyar népdalainkhoz hasonlóan a sorzáró szó-mi-ré-mi (d-h-a-h) dallamra az alsó kvintváltó dó-lá-szó-lá (g-e-d-e) válaszol. Ez az egyszerűségében is méltóságteljes fájdalmat magában hordozó nóta szlovák. (A Gyermekeknek 4 füzete fele-fele arányban magyar és szlovák népdalfeldolgozás.) A zeneszerző hozzárendelt éjfekete környezetében mutatkozik be most. „Halotti ének", melyet a nem kevésbé keserű, panaszkodó „Siratóének" költői, ringató, félálomban megbúvó gyászhangvétele előz meg.

Illendő így búcsúzni a gyermekektől? Amennyiben az igazmondás illetlenség, úgy nem! Ám, ha komolyan vesszük őket - Bartók pedig így tett - akkor beláthatjuk, hogy az őszinte igazmondás, a gyermekekhez felmagasodó felnőtt kötelesség. A bajtól kell óvnunk őket, nem az igazságtól. Igazat kell beszélnünk a mi közös világunkról, amelyben vidámság és szomorúság, öröm és bánat ugyanúgy megtalálható, ahogyan a nevetés és sírás, a kezdet és a vég, a születés és az elmúlás. Akkor tudják megbecsülni az élet kínálta nagy kaland értékét, ha megértik, hogy az nem csak játékból és mosolyból áll. Így örülhetnek még inkább a jónak s fogadhatják el könnyebben a rosszat. Boldog ember az lehet csupán, aki tudja, hogy boldogtalanság is létezik. Az a bölcs gondolkodás, amely nem enged eltakarni semmit, mert éppen ez által védi felelősen a felcseperedő kisemberkék féltett jövőjét. Megbocsáthatatlan vétek becsapni őket még mielőtt végleg elengednénk a kezüket.

Ez a miniatűr zongoradarab amúgy önmagában is meghal. Közvetlenül a vége előtt - a már ismerős, félelmes basszus témával megszakítva - még kétszer köszön el a négy hangból álló zárómotívum, hogy azután harmadszor erőtlenebbül, immár nagyobb ritmusértékekben, lelassítva (nyolcadok helyébe lépő negyedek) befejezetlenségbe tűnjön, a dó-lá-szó már ne lépjen vissza a megnyugvást jelentő -ra, azaz a g-e-d az e-re. Az utolsó, pontozott negyed hosszúságú d hang az örökkévalóságba, a semmibe vész, elnyeli azt a Nagy Ismeretlen. A kompozíció lezáratlan marad, már nincs erő az utolsó hangra, elnémul mielőtt a végső, biztonságot adó -ra (d) visszaléphetett volna. A elhallgattatott dalt távozása időtlenségbe emeli. Elveszítjük, szinte kapnánk utána, de szépségéhez éppen az is hozzá tartozik, ahogyan köd borul rá s ahogyan a mulandóságból átlép a múlhatatlan fel nem fogható homályának rejtekébe.

Menj, kisgyerek.

Most vége ennek is.

Menj, drága gyermek, édes kisfiam.

A te utad a végtelenbe visz,

de én előttem már a semmi van.

 

(Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai c. ciklus búcsúverse - részlet)

Búcsú! G-E-D-E

Könnyes, letisztult búcsúzás a sorsával megbékélt nagybeteg Bartók Béla megrendítő lírai vallomása a III. zongoraverseny megindító lassú tétele. A teljes művet már nem fejezhette be, az a kiváló tanítvány Serly Tiborra várt. A halál közeli utolsó alkotást zongoraművész feleségének: Pásztory Dittának szánta Bartók Béla. Belekomponálta mindkettejük vigasztalására a gyógyulás halvány reményét. A második tétel Beethoven op. 132. a-moll vonósnégyese nyomán a köszönet, a hála poézisa, amit az ápolásáért, gondoskodásáért, szeretetéért nyújt át pótolhatatlan, legfőbb orvosának: az aggódó és gondoskodó hitvesnek, Dittának.

A három egységből álló lassú tétel nem evilági zenével indul. Az éteri hangú vonóskar g-e-d-e motívuma - mely majd átfogja a tételt - szívszorító felismeréshez vezet. Ugyanez a párhangnyi motívum nem mondhatta ki - miként alkotója által ez a versenymű sem - az utolsó szót a Gyermekeknek ciklus „Halotti ének"-ében. A bőgők nélküli vonósok (vonósnégyes!) és a zongora között meghitt párbeszéd jön létre. A vonóskar ünnepélyesen visszafogott, csendes muzsikája és a zongora korálszerű játéka szinte imává avatja ezt a nyitó szakaszt. Ugyanúgy nem szólalnak meg együtt, mint Beethoven G-dúr zongoraversenyének középső tételében, amelyben Orfeusz küzd meg az alvilággal. A g-e-d-e simogató íve csak a zenekaré (amely itt a szólistával teljesen egyenrangú partner), azt dialógusuk során egyszer sem veszi át a zongora.

A következő egységhez a zongorán elejtett, meghatott nagy terc nyit kaput. Izgalmas zene ront át rajta. Már nem különül el egymástól a zongora és a zenekar. A szólista ehelyütt olykor ütőhangszer, máskor virtuóz, fiatalos vadóc. A szenvedélyes lendületű középrészt mindeközben át- meg átjárja az a misztikum, amely Bartók egyedülálló természetzenéinek sajátja az „Éjszaka zenéjé"-től (Szabadban) a Cantata profanán át a Concerto Elégiájáig. A sejtelmes, vadregényes táj minden titokzatossága felsorakozik a partitúrában.

Ugyanazzal az elhullajtott könnyes nagy terccel, amellyel útjára engedte Bartók az első egységet, visszahozza ismét. A szélesre tágított nagyzenekar a szóló zongorával közös, izmos, férfiasan erőteljes hangját felváltja a kezdőszakasz szertartászenéje. Ám ekkorra már mindössze négy ütemre zsugorodik, mintegy idézetként, emlékezés gyanánt. Csakhogy a g-e-d-e - hiszem, hogy szimbolikus tartalmú - vonós dallamához most már a zongora is hozzá társul s bár végezetül lényegében magára marad, a zenekartól átvett g-e-d-e általa kapja meg a főszereplőnek kijáró nyomatékot. Ez a négy hang olyan, mint egy vezérfonal Bartók életművében, olyasmi, mint az ún. Mozart-jelige (dó-ré-fá-mi), vagy J. S. Bach névaláírása „A fúga művészeté"-ben. A befejező e hangra a zongora billentyűin rásugárzik a dúrhármas napsugara, mintha pótolni akarná a „Halotti ének" elvesztett nyugvópontját. Az ott lemaradt alaphang itt kap glóriát.

Beethoven odaadó orvosának mond hálát az op. 132. a-moll vonósnégyesében, Bartók zongorakoncertje a gyógyíthatatlan kór árnyékából köszöni meg a fáradhatatlan, rendíthetetlen segítő szándékot szeretett asszonyának. Beethoven soha nem nyeri vissza hallását, Bartók nem épül fel. Beethoven 57, Bartók 64 esztendősen ment el, de hálaénekük itt maradt és halhatatlanná vált. A művészet fölött a halálnak sincs hatalma, vele szemben a könyörtelen Vén Kaszás is kénytelen meghátrálni.

Elhagyhatatlan utóirat

Gimnáziumi növendékeimet egy ízben valósággal lázba hozta a „Halotti ének" elhalása és megcsonkulása. A ritardandó-val és ppp-val is legyengített zongoradarab elhagyatott d hangja és lezáratlansága módfelett felkavarta őket. „Ez olyan - mondta egyikük - mintha egy másik szobában felejtettem volna valamit és miután bementem érte, magától becsukódna az ajtó s már nem tudnék többé visszamenni. Valamilyen láthatatlan szellem tartana fogva és én teljesen megdermednék, az ajtót pedig lehetetlen már kinyitni. Álmodtam ilyesmit, rémes volt, csurom víz lettem mire felébredtem. A legszörnyűbb az egészben a tehetetlenség érzése volt. Tanár úr! Lehet, hogy ilyen a halál?" Esetleg úgy vélte, tanár létemre okosabb vagyok, netán tájékozottabb a Megmagyarázhatatlan dolgában, mint ő. Tévedett. Döbbent csend kíséretében, némi gondolkodás után, kissé elsápadva megadtam az erre a kérdésre adható egyetlen tudományos megalapozottságú, felelősségteljes választ: „Nem tudom!" Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Mit mondjak - megkönnyebbültem.

Az írás eredetileg a Parlando 2011/3. számában jelent meg.