Máté, Mirella

A művészeti nevelés időszerű kérdései

2011.10.07. 09:12

Programkereső

A családi és iskolai légkör megváltoztatásának fontos eszköze a művészetek beemelése a mindennapokba, illetve a különleges tehetségek felfedezése és gondozása – ezek a művészeti nevelés időszerű kérdései dr. Hoffmann Rózsa szerint.

Az oktatási államtitkár a KÓTA (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei együttesek Szövetsége) Liszt Ferenc emlékére rendezett Nemzetközi Konferenciáján 2011. szeptember 17-én felolvasott levelének (akadályoztatás miatt Hoffmann Rózsa eredeti szándékaival ellentétben személyesen nem tudott jelen lenni az eseményen) szövegét az alábbiakban a Nemzeti Erőforrás Minisztérium engedélyével, változtatás nélkül közöljük.

dr. Hoffmann Rózsa
dr. Hoffmann Rózsa

Tisztelt Elnök Asszony, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Előadásom címe első pillanatban rémülettel töltheti el a jelenlévőket, hiszen a téma nagyjából két-, de inkább háromnapos szónoklatot igényelne, ha igazán a kérdés mélyére szeretnénk nézni. Részletesen beszélnem kellene a zenéről, a táncról, a képzőművészetről, a színház- és filmművészetről, az építészetről s általában minden olyan tevékenységről, amely az életet a legmagasabb szinten emberivé és élhetővé teszi. Nyilván szó sem lehet ilyesmiről, hanem sűrítve, vagy inkább csak nagy vonalakban érintve ezeket a művészeti ágakat, a művészeti nevelés szükségszerűségéről fogok szólni.

A napokban (az időközben tragikus hirtelenséggel elhunyt - a szerk.) Makovecz Imre Szent István díjat kapott, s interjút adott a Kossuth Rádióban. A beszélgetés végén, összegzésként csak annyit mondott, hogy Magyarországon a légkört kell megváltoztatni. Mit is jelent a légkör, az idegen szóval alkalmasint gyakrabban használt atmoszféra? Azt, amiben élünk, ami körülvesz bennünket. S amit alakítani tudunk. Nem természeti adottságról van szó, nem valami fatálisan létező érinthetetlenről, hanem olyasmiről, amit mi alakítunk ki magunk körül, és ami szükség esetén megváltoztatható. Csak hát ott a bökkenő, hogy a kialakításában mindenki részt vesz: nem csak a „jó emberek", nem csak azok, akik az orruknál - a pillanatnyi érdekeiknél, a kényelmüknél, a mások által kitalált és rájuk erőszakolt szokásaiknál - messzebb látnak, hanem a kiművelt emberfőktől az analfabétákig, az etikai normákat tiszteletben tartó, élethosszig tanuló és dolgozó emberektől a gátlástalan bűnözőkig, mindenki.

Nem tűnik kilátástalannak ezt megváltoztatni?

Vannak-e rá módszerek?

S ha vannak, eddig miért nem változtattuk meg?

Ha meg nincsenek, akkor most éppen nekünk kell feltalálnunk őket?

Nem eleve kudarcra ítélt vállalkozás volna ez?

És végül: a légkör megváltoztatásához hozzájárulhat a művészeti nevelés?

Egy kérdés kivételével mindegyikre a válaszom: de, de igen és igen.

De, kilátástalannak tűnik - ám csak annak tűnik.

Igen, vannak rá módszerek - ezeket meg kell tanulni, és alkalmazni.

Igen, éppen nekünk kell feltalálnunk ezeket a módszereket.

De igen, ez eleve kudarcra ítélt vállalkozás volna. De nem az, csak volna.

Az egyetlen megválaszolatlan kérdés: Ha vannak (mármint módszerek), eddig miért nem változtattuk meg? Ez az egész kérdéssor kulcsa. A miért, illetve a miért nem.

Akár egyetlen mondattal elintézhető a „miért nem" - azért nem, mert hagytuk magunkkal elhitetni, hogy a légkör úgy jó, ahogy van, nem kell megváltoztatni. Azt a légkört, amelyet nem közös akarattal, hanem bizonyos érdekeknek behódolva, jól hangzó s főleg hatékonynak bizonyuló hívószavakkal, majdnem mindenki beleegyezésével teremtettünk magunk körül. Hogy ne beszéljek rébuszokban: az un. PC, a politikailag korrekt hívószavak igen tetszetősek, és általában véve nem is kifogásolhatók. Ilyenek az esélyegyenlőség, a demokratikus eljárások és eszközök, a szabadság és egyenlőség, a gyerekek túlterhelése elleni küzdelem, az ismeretek (a tudás) helyett a kompetenciák fejlesztése, a gyerekek és a szülők mint megrendelők jogai a szolgáltatóval (az iskolával és a tanárokkal) szemben, és így tovább.

Kerekasztal Színházi nevelési Központ
Kerekasztal Színházi nevelési Központ

Ki merné azt mondani, hogy az esélyegyenlőség rossz dolog? Senki, én sem, csak én és sokan mások úgy gondoljuk, hogy az esélyegyenlőség jelszava addig érvényes, amíg tényleg mindenki számára - oda-vissza- érvényes, és amíg a tehetséges gyereknek ugyanakkora esélye van a tehetsége kibontakoztatására és fejlesztésére, mint a hátrányos helyzetűnek ahhoz, hogy a hátrányain túllépjen, és elinduljon a rá méretezett fejlődés útján. A demokratikus eljárások és eszközök csak igen kis mértékben alkalmazhatók az iskolában, amely eo ipso nem demokratikus intézmény, és a nevelés-oktatás természetéből eredően soha nem is lehet az. Példának okáért nem népszavazással döntjük el, hogy mik legyenek a magyar érettségi tételek, és a diákönkormányzat sem akkor működik jól, ha civil szervezetként, öntörvényűén működik, a saját elképzelése szerinti „demokratikus" eszközökkel nem a diákok és a tantestület közötti jó kapcsolaton munkálkodik. A szabadság az iskolában azt jelenti, amit a nagybetűs életben is: szabad jól vagy rosszul tanulni, szabad figyelni az órán vagy mást csinálni, szabad segítem a gyengébbnek vagy éppen zavarni őt a tanulásban, persze. De engedjenek meg egy mély igazságtartalmú mondatot Pál apostoltól: „Mindent szabad nékem, de nem minden használ..." Az egyenlőség pedig csak a törvény előtti egyenlőségre vonatkozhat, semmi másra. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféle képességgel, jellemmel, lelki és testi alkattal születtünk, annyiféleképpen szocializálódtunk, annyiféle hatás ér bennünket az életünk során. Tehát nem vagyunk egyenlők. S végül az ismeretek csökkentésével, a követelmények fellazításával csak bizonyos kompetenciákat lehet fejleszteni, például olyanokat, amelyek a munka nélküli pénzszerzést, a „jég hátán is megél" attitűd kialakítását, az ügyeskedést, a gátlástalanságot eredményezik. Azt pedig talán meg sem kell említenem, hová fajult az utóbbi időben az „oktatás-nevelés = szolgáltatás" egyenlet némely iskolánkban.

Aki tehát a politikailag korrekt beszéd jegyében ezekkel a kifejezésekkel a nevelés és oktatás viszonylatában dobálózik, az nyilván nem gondolja végig, hogy miről beszél.

Nos, nagy vonalakban így fest az a légkör, amelyet megváltoztatni értelemszerűen csak ezeknek a „politikailag korrekt" tartalmaknak a pontosításával, végső esetben a mellőzésével lehet. Miért is nem lehetett eddig? Mert hosszú évtizedek óta nem szabad cáfolni, nem szabad kiiktatni ezt a PC-t: a diktatúrában és a liberális oktatáspolitikában egyaránt olyan elvek érvényesültek és érvényesülnek, amelyek számára a nevelés távlati célja nem a humánum, a harmonikus és boldog élet, a család és a kisebb-nagyobb közösség szolgálatára élő és alkotó, dolgozó ember, hanem - persze csak a nagy tömegeket tekintve! - a lebutított fogyasztó. Ez utóbbiért nem kell messzire mennünk, lépten-nyomon találkozunk vele. Lehangoló, a végleteket tekintve gyászos látványt nyújtanak. Sokan vannak. Értük is haragszunk, nem miattuk - hogy József Attilát idézzem szabadon.

Balansz Tánciskola
Balansz Tánciskola

Az új köznevelési törvény a gyerekek testi-lelki-értelmi fejlődését kívánja szolgálni. A testi nevelést egyedül iskolai szinten képtelenség megvalósítani, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy minden iskola minden gyereke minden nap élhessen a testnevelés mégoly szerény lehetőségeivel. Az értelmi fejlesztés alapjait az új Nemzeti alaptantervben és az Óvodai nevelés országos alapprogramjában igyekszünk olyan tartalmakkal és követelményekkel kicövekelni, hogy azok az egészséges gyerekek számára teljesíthetők, követhetők és hasznosak legyenek, kitérve természetesen a kiemelkedően tehetséges és a hátrányos helyzetű gyerekekre is. A Pedagógus életpálya modell pedig külön figyelmet szentel majd a művésztanároknak, hogy ők is - sajátos feladataik függvényében - tehetségükhöz és pedagógusi munkájukhoz méltó megbecsülésben részesüljenek.

S most elérkeztünk a lelki nevelés kérdéséhez. Eddig bővebben szóltam a légkörről, s nem véletlenül. A magyarban ugyanegy tőről fakad a lélek, a lélekzet (vagy lélegzet) és a levegő szó, s annak összetételei, így a légkör is. Mint már mondtuk, a légkör az, amiben nevelkedünk és élünk, amit képletesen belélegzünk, s ami ily módon beépül a lelki sejtjeinkbe. Azt is tudjuk, hogy a gyerek a hétköznap nagy részét az óvodában, majd az iskolában tölti, a többit - jó esetben - a családban, gyakran sajnos az utcán. Állítsunk fel hát egy minimális célt: nem az ország, hanem egyelőre az iskolai és ennek folyományaként a családi légkör megváltoztatását. Az eddigiekben vázoltuk, miért nem változtattuk meg eddig a légkört. Most vegyünk egy nagy levegőt, és fogalmazzuk meg, mit kell tennünk azért, hogy megváltozzék.

Ilyen hallgatóság előtt nyilván nem kell kitérnem arra, hogy az ember nem csak attól ember, hogy két lábon jár, a kezével mindenféléket tud csinálni, gondolkodik és beszél, hanem attól is, hogy lelke van. (Bizonyos állatoknak is vannak lelki megnyilvánulásai, de most ettől tekintsünk el.) A lelkét - ahogy a testét és az értelmét - táplálnia kell. A lelkével - ahogy a testével és az értelmével - feldolgozza a táplálékot. És a lelke - ahogy a teste és az értelme - valamilyen alakban, valamilyen módon megjeleníti, kivetíti azt, ami benne van. Ha tehát a légkört meg akarjuk változtatni az iskolában, akkor a legjobb minőségű, a legszebb, a legtöbb örömöt okozó táplálékot kell a gyerek lelkének adnunk. Ez pedig a művészet.

hegedülő kislány (Fotó: Kakuszi Zoltán)
hegedülő kislány (Fotó: Kakuszi Zoltán)

A zene ebben a „lelki tápláléksorban" az első helyen áll, mert a génjeinkben hordozzuk a zene szeretetének, élvezetének a lehetőségét. Vannak néprétegek, amelyek a zenét olyan fokon érzik és „tudják", hogy az agyberendezésük is eltér egy kicsit a többségétől. Éppen ezért ők a zene segítségével jobban megközelíthetők, kezelhetők, nevelhetők. De mi, a botfülűek népes tábora, szintén, vagy talán éppen ezért, szeretnénk művelni, de legalábbis szeretjük hallgatni a zenét. Nekem volt egy énektanárom, aki azt mondta, hogy botfülű gyerek nincs, csak meg kell tanítani, hogy halljon. Hozakodjam elő Kodállyal? Nem teszem, hiszen az én nemzedékem még az ő zsenijének a gyümölcseit élvezte s élvezi mindmáig, s a jelenlévő fiatalabb nemzedéknek sem kell Kodályt bemutatnom. Ha jó zenét hallunk, megnyugszunk, örvendünk a dallamnak és a ritmusnak, néha még a szövegnek is. Szeptember 11-én a magyar dal napját tartottuk, s hihetetlen, micsoda öröm tombolt a villamoson. Az emberek követelték, hogy ezentúl mindig legyen zene a villamoson. Mi ez, ha nem a lelki éhség a szépre és a jóra? Mindegy, milyen zene, csak jó legyen. Ha pedig ez a „jó" a magyar népdalban testesül meg, akkor kétszeres a hatása, és ha gyerekkorban megtanítunk 20-40 vagy akárhány népdalt, és azokat tudják is a gyerekeink halálukig (mert csodálatosképpen ezekre tényleg halálunkig emlékezünk), akkor háromszoros a hatása. Ismerős, ugye, a történelemből Szent Gellért ámulata, amikor a kézimalmot hajtó szolgálólány énekét meghallotta? Bizonyos vagyok benne, hogy ugyanazt a dalt ezer év múltán valamilyen formában mi is ismerjük.

Itt csak utalok a néptánc hallatlan fontosságára, amely a művészeti nevelésen túlmutatva az egészségnevelés, a hazafias nevelés, a jellemformálás és a fegyelmezett önkifejezés eszköze is. S hogy a zene még mi mindenre képes, azt napestig lehetne sorolni.

Summázva még annyit: a zene tanulása az iskolában sok egyéb tantárgy tanulásához fejleszti a finom kombinatív készségeket, és talán ahhoz is hozzásegít, hogy ne csak a sámándob jellegű, kábulatgerjesztő tamtam okozzon a gyerekeinknek-fiataljainknak élvezetet.

Nos, a képzőművészet tanítása még ennél is összetettebb kérdés, hiszen igen sokféle lehet: a rajztól, a kézművességtől, a textilművészettől a formatervezésig és a művészettörténetig stb. A haszna is sokféle, akárcsak a zenéé: megkülönböztetni a szépet és értékeset a csúftól és a bóvlitól az élet sok-sok területén, belekóstolni a múzeumok kincseibe, nyitott szemmel járni az utcán és észrevenni az épületekben a ritmust, a harmóniát, meglátni a ruhákban nem csak a divatosat, hanem a finomat és azt, ami időtálló: a színek és formák harmóniáját, és még sorolhatnánk. Ez is, mint a zene, a lélek tápláléka úgy, hogy közben kihat az értelemre, és mindkettőt alakítja, gazdagítja.

gyermekrajz
gyermekrajz

A film- és színházművészet ma a művészeti nevelés egyik kulcspozícióját tölti be, hiszen - mint köztudott - a médiaidiotizmus mára már annyira teret nyert a gyerekek, a fiatalok körében, hogy nálam pesszimistább pedagógusok egyenest attól tartanak, hogy ez már visszafordíthatatlan.

Én úgy vélem, bizonyos korig semmi sem visszafordíthatatlan, ha... és itt jön az, amit és aminek a hatékony módszerét ki kell találnunk. Ne áltassunk magunkat: az a heti egy-egy óra, amit a gyerekekkel kicsi koruktól kezdve művészetnevelésnek elkönyvelt órával töltünk, bizony édeskevés, legalábbis az esetek többségében. (Nem beszélek az alapfokú művészeti oktatással foglalkozó iskolákról, hanem a nagy többségről.) Tehát úgy kell beépítenünk az iskolában a zenét, a néptáncot és a többi lelki táplálékot a gyerekek hétköznapjaiba, hogy az ne csak egy legyen a sok tantárgy között, hanem beléjük ivódjék, az életük részévé váljék. Ez az, amit nekünk közösen ki kell találnunk, hogy hogyan. Mint a pedagógiában minden téren, itt is a pedagóguson áll vagy bukik minden. Milyen továbbképzések - vagy egyéb alkalmak és lehetőségek - eredményeznének olyan átértékelődést a tanítók, de még inkább a szaktanárok hozzáállásában, szakmódszertanában, szaktudásában, hogy belső késztetésnek engedve az általuk ismert és az adott nevelési helyzetben használható művészetek elemeit beépítsék a szaktárgyakba? Ebben kérem és várom a művésztanárok ötleteit, javaslatait. (Megjegyzem, hogy itt nyilván nem az óvodapedagógusokról beszélünk, hiszen őket eleve úgy képezik, és nekik van a leginkább terük a kisgyerekek művészeti nevelésére, hanem az alsó, de még inkább a felső tagozatosokat és a középiskolásokat nevelő pedagógusokról.) Tudom, hogy gyakran hatalmába keríti a tanárembert az elkeseredés, pánikba esik, hogy nem tud megbirkózni az előírt hatalmas tananyaggal. És ilyen lelkiállapotban úgy hiányzik neki valami plusz elvárás, mint üveges tótnak a hanyatt esés. De ha meggondoljuk, hogy az értelmiségi léthez nem véletlenül tartozik hozzá a művészet szeretete, s bizonyos fokú ismerete vagy művelése is, és elgondolkodunk azon, hogy miért van ez így, rájövünk, hogy azért, mert ez szebbé, jobbá, érdekesebbé, élvezhetőbbé teszi az életet.

Nos, ezt is szem előtt tartva tényleg lehetetlen átértékelni az iskolai beidegződéseket? Most sok tekintetben az átértékelés előtti időszakot éljük, és ha az elképzeléseink valóra válnak, akkor az iskola nem egy lesz a sok kereskedelmi és egyéb szolgáltató között, akkor nem „a pénz beszél, kutya ugat" elv fog érvényesülni, hanem az az egyedüli elv, amely mindig áldozatokra is képessé tette és teszi a pedagógus társadalmat: a boldog, képességeit a maga és közössége érdekében kiteljesítő emberré nevelés elve. Ebben minden benne van: az ország jelene és jövője. Ehhez persze pénz is kell, hogyne kellene. A pedagógus társadalom már régóta hitelez ennek az országnak, és én most a gazdasági helyzet ismeretében nem mondhatok mást, mint hogy még egy kicsit hiteleznie kell. De milyen más lelkülettel hitelez, fárad megalázóan alacsony bérért, s ha kell, hoz áldozatot az, aki maga is készen áll erre az átértékelődésre, nem muszájból cselekszik! Nem kevesebbről van szó tehát, mint arról, hogy először egy kicsit nekünk kell megváltoznunk ahhoz, hogy megváltoztassuk az iskolai és családi légkört. Igen, a családit is, már amennyire rajtunk és a gyereken áll. Ez azonban már nem a mi kompetenciánk - hogy a mai pedagógia kedvenc szavát használjam...

Művészetet egy egész korosztálynak - tehát nem válogatott tehetségeknek - tanítani nem lehet. Azt lehet tanítani, amit az igazi művészet ad nekik, nem-művészeknek. Mindig lesz pár gyerek egy-egy osztályban, iskolában, akiről aránylag hamar kiderül, hogy neki lehet és kell is művészetet tanítani: rájuk kötelességünk külön odafigyelni. De a többieknek művészeti órákon és, mint mondottuk, azokon kívül is, a művészetek révén közvetített erkölcsi, esztétikai, konkrét és elvont értékeket, tartalmakat kell átadnunk. Mert magát a művészetet megtanulni nem lehet, csak ezeket az értékeket lehet beépíteni a gyerekek lelkébe. Ez viszont a jelenlegi „légkörben" talán még fontosabb is, mint a bebiflázható tananyag. És nem könnyű feladat!

Kívánok Önöknek ehhez erőt, kitartást, kifogyhatatlan szakma- és gyermekszeretetei, és azt, hogy tudjanak örülni minden apróbb és nagyobb eredménynek!

dr. Hoffmann Rózsa

Budapest, 2011. szeptember 17.