Eufrozina, Kende

Tisztaság és érthetőség

2011.10.12. 07:46

Programkereső

Bán István neve ismerősen csenghet a barokk zene hazai kedvelői számára, hiszen korábban már több hazai kamarazenekar dirigenseként bizonyította, hogy amellett, hogy igazi, vérbeli muzsikus, valóban ismeri a régi zene előadásmódjának legapróbb, de annál fontosabb fortélyait is. Az elmúlt vasárnap a Budavári evangélikus templom zenés áhítatán saját, nemrégiben alapított bécsi székhelyű együttese, a Musica Vivax Wien karmestereként igazolta, hogy a fentebb említett állítás továbbra is helytálló.

A zenekar tagjai között ausztriai és magyarországi muzsikusok egyaránt megtalálhatóak. Ehhez hasonlóan vegyes a hangszerpark: míg egy részük - a fúvósok például kivétel nélkül - valóban "historikus", történetileg hiteles instrumentumok, addig másik részük szinte teljesen modern. A teljes prím szólam például modern hegedűket használt Tourte- (azaz mai) vonóval, a korhűség - amennyiben ez esetben érdemes erről beszélni - mindösszesen a bélhúrok használatában merült ki. (A többi vonós szólamban fordultak elő modern és történetileg hiteles vonók - és talán hangszerek is). Szerencsére a hangzásban sikerült "álcázni" ezt a kevertséget, bár minden igyekezet ellenére maradtak helyek, ahol érződött a hangszerek kialakításbeli különbsége. A 132. kantáta obligát hegedűt is foglalkoztató alt áriájában a modern hegedű és vonó hangszíne zavaróan elütött a historikus vonókkal operáló basszus szekciótól. Az ilyen megoldásokról persze napestig lehetne vitázni és tény, hogy pár régizenés centrumot leszámítva még ma sem könnyű egy kamarazenekarnyi korhű hangszerest összeverbuválni. Egy szárnyait még csak most bontogató karmester friss együttesénél valószínűleg az anyagi háttér biztosítása sem egyszerű, de remélhetőleg idővel túl tudnak lépni ezeken a kezdeti nehézségeken.

Bán István
Bán István

Hozzá kell tegyem - és ezt a produkció is igazolta -, hogy a technikailag perfekt és stílusos játék nem feltétlenül azon múlik, hogy a hangszer éppen milyen. Végül is egy másfajta hozzáállással bármilyen modern hangszeren lehet stílusosan játszani, elsősorban a jó koncepció szükséges, ami ezúttal abszolút megvolt. Bán István a régi zene hiteles előadásmódját a műfaj egyik nagy úttörőjétől, Nikolaus Harnoncourttól tanulta, azaz "tiszta forrásból" szívta magába a tudást. Emellett ne feledjük, hogy Bán aktív orgonaművész és korábban az Arnold Schönberg Kórusban is énekelt. Ennek köszönhető a barokk zenéről alkotott kiváló felfogása, amit két kulcsszóval lehetne összefoglalni: tisztaság és érthetőség. A tisztaság alatt egy rendkívül sima, akusztikus kosztól és zenei sallangoktól, felesleges maníroktól mentes technikai és zenei megvalósítást értek - mintha egy igazán éterien, tisztán megszólaló kórust vagy orgonát hallanánk. Ez elősegíti ugyan a befogadást, de ahhoz, hogy a hallgatóság számára minden világos legyen, olyan értelmezése kell, legyen a műnek, amely nem bonyolítja tovább az amúgy is rendkívül összetett bachi zenei szövetet, hanem huszáros vágás helyett kibontja a gordiuszi csomót: rávilágít az összefüggésekre és kiemeli az énekelt szöveg értelmét anélkül, hogy az eredeti művek tökéletessége csorbát szenvedne. Szerencsére Bán ebben is élenjárónak bizonyult.

Ha már az éneklés és a szöveg érthetősége szóba került, akkor nem mehetünk el amellett, hogy ezt a koncepciót az énekes szólisták közül igazából csak az amúgy is "régizenés" énekesekként számon tartottak tudták maradéktalanul megvalósítani. Az egyik az est nagy neve, a zseniális Hermine Haselböck volt, a másik a magyar közönség által jól ismert és kedvelt (nem mellesleg ezúttal szintén  fantasztikusan éneklő) Megyesi Zoltán volt. Valójában a BWV 82-es kantátát egyedül végigéneklő Bretz Gáborral sem lett volna baj, csak minden erénye ellenére hangja sokkal inkább egy romantikus operaszínpadra kívánkozó, mintsem régi zenei előadásokba illeszkedő voce. Kertesi Ingrid sajnos ezúttal a tőle megszokott magas színvonal alatt teljesített: egyetlen (a hangversenyt nyitó) áriájában kissé bizonytalan volt, a hangja pedig egyáltalán nem szólt át a zenekaron. A négyszólamú korálokkal ugyanez volt a helyzet: hallottuk a zenekart és mellesleg énekeltek. Lehet, hogy segített volna, hogyha az énekesek a zenekar előtt állnak és nem benne, a brácsa és a basszusszekció között. Mindenesetre örömmel konstatáltam, hogy más előadásokban tapasztalható állandó attacca (értsd: a lecsengést is alig kiváró, továbbrohanó) kapcsolat a tételek között ezúttal nem volt, bár kérdés, hogy vajon nem a hely szűkösségének - és ezáltal nehezen helyet változtató énekeseknek - tudható-e be?

A zenekari szólisztikus szólamok összességében jobbak voltak az énekes szólistáknál. A koncertmester Christian Eisenberger szólója a korábban említett, hangszerek különbségéből adódó különbséget leszámítva igazán tetszetősre sikerült, bár én kicsivel több érzelmességet kívántam volna. Herwig Tachezi gordonkás nem sokkal előtte lehengerlően játszotta ugyanannak a kantátának egy másik, virtuóz obligát csellószólamát. Emma Black oboán és oboa d'amorén egyaránt fantasztikus volt - nagyon tetszett a teret egyszerű melegséggel betöltő telt hangja, miközben máskor a bonyolult passzázsokat is gond nélkül vette. Ha patetikusan akarok fogalmazni, akkor azt is mondhatnám, hogy emiatt az oboahang miatt már érdemes volt megszervezni ezt a koncertet. Ráadásul az ilyen előadásokban derül ki, hogy miért is érdemes elővenni a régi hangszereket... Winkler Balázs a BWV 90-es ördögi trombitaszólamát - ráadásul natúr hangszeren - játszi könnyedséggel adta elő, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. „Levezetésként" a kantáta végén a korál cinkszólamát (a cink egy rézfúvósok hangjára emlékeztető, de fafúvós hangszer) is eljátszotta.

Bár egy-két dologgal nem értettem egyet, zárásként fontosnak tartom újból kihangsúlyozni, hogy a hangverseny (pontosabban zenés áhítat: az egyes zeneműveket prédikáció ill. a kantátákhoz tartozó olvasmány felolvasása előzte meg) rendkívül magas színvonalú és igazán élvezetes volt, amely szerintem Európa bármelyik nagyobb koncerttermében megállná a helyét. Azt hiszem, aki ott volt a zsúfolásig megtelt Budavári evangélikus templomban, az tudja, mire gondolok. Nem véletlenül tapsolt a közönség állva az előadás végén. Remélem, hogy Bán István és a Musica Vivax Wien - nomen est omen - még sokáig fogja Bécs és remélhetőleg Budapest közönségét is hasonlóan jól sikerült hangversenyekkel elkápráztatni.

Musica Vivax Wien 

2011. október 9. 18:00

Budavári evangélikus templom 

Km.: Kertesi Ingrid (szoprán), Hermine Haselböck (alt), Megyesi Zoltán (tenor), Bretz Gábor (basszus)
Vez.: Bán István

Bach: "Bereitet die Wege, bereitet die Bahn!", BWV 132; "Ich habe genug", BWV 82; "Es reisset euch ein schrecklich Ende", BWV 90