Olivér

Pap János: „Jó ez a sokféleség!”

2011.11.27. 11:58

Programkereső

Pap János tanár úr, vagy ahogyan a legtöbben szólítják: „Pap Janó”, a Liszt Akadémia akusztika tanára új színt visz a megszokott órarendbe, hiszen a hangszer- és jókedvre hangolás egyaránt kiemelt szerepet tölt be tudományos életében.

- Hogyan kerültél a Zeneakadémiára?

- Bejöttem az ajtón... J Soproni tanár úr volt a rektor, és én akkor kutattam Németországban ösztöndíjjal 10 hónapot, és ott láttam, hogy a különböző zenei főiskolákon akusztikát tanítanak. Megkérdeztem a részleteket, mint csinálják, hogy csinálják. Aztán kiderült, hogy a '70-es évek közepe óta ez kötelező tantárgy. Aztán bejöttem azon a bizonyos ajtón, hogy én szeretnék ilyet tanítani. Beszéltem Szokolay Sándorral is egy nyáron, s az év októberében már tanítottam, óraadóként.

Pap János
Pap János

- Gyerekkorodban milyen szerepet töltött be a zene?

- Sokat hallgattam zenét, nyilván könnyűzenét többet. 10 éves koromtól zongoráztam 14 éves koromig. Jobban emlékszem azonban azoknál a zenéknél arra, hogy milyen kölniért küldött át a boltba a zongoratanárnőm, amivel bedörzsölhette a lábát... Meg hogy nagyon izgultam, mindig csúszkáltak az ujjaim a billentyűkön. De élveztem. A tanárnő nem tartott bikkfának, meg volt velem elégedve. Bartók gyermekeknek írt darabjait például nagyon szerettem játszani. Aztán mikor gimnáziumba kerültem és hirtelen gyorsan és sokat kellett tanulni, már nem jártam el zongoraórákra. De alakítottunk a gimnáziumban egy együttest: népdalokat énekeltünk, volt köcsögduda, hegedű, én furulyáztam, gitároztam, s verseket is megzenésítettünk. Felléptünk évzárókon, bulikon, az együttlétekkor mindig zenéltünk, énekeltünk. Tehát a zene állandóan ott volt körülöttünk... Ahogy a nevetés is.

- Melyik hangszeren játszanál legszívesebben, és melyiket hallgatod legszívesebben?

- Azt hiszem, ha tudnék, akkor zongorán játszanék, és a klarinét lenne a másik. Hallgatni... ez nagyon vegyes. Korszakok vannak, az ember beleszeret zeneszerzőkbe. De talán mondhatom, hogy a zongora azért még mindig a fő hangszerem.

- Volt példaképed középiskolában, egyetemistaként?

- Egyetemista koromban Károlyházy Frigyesnek a tanítási stílusa tetszett nagyon, aki elméleti fizikusként úgy tudta elmondani a fizikai problémákat, hogy az egyszerre volt érdekes is, szellemes is. Egyszerűen nem tudott másra figyelni a hallgatósága. Ő az előadásaiba úgy vonta be a diákokat, hogy nem mondta végig a mondatot, hanem nekik kellett befejezni. Frászban volt mindig mindenki, mert ez nem úgy történt, hogy aki akarta az mondta, hanem ő rámutatott vagy ránézett valakire, hogy fejezze be a mondatát. Ez óriási stresszel járt, de közben intenzíven gondolkodtatott. Ő vizsgáztatott úgy, hogy elmentek kirándulni a fizikus tanítványaival a hegyekbe két napra, és egész idő alatt kérdezgette a diákjait. És ott valóban azt a jegyet kapta meg az ember, amit megérdemelt.

- Köztudott, hogy sokféle tevékenységet folytatsz, mégis mivel foglalkozol a legszívesebben?

- Most éppen itt a nevetéskönyvünk leadási határideje, és nagyon szívesen foglalkozom vele, de most egy kicsit sok. És közben mindig van valami előadás is. Legutóbb a MüPában meséltem a gitárról, október 22-én pedig Kolozsvárott volt egy Liszt-konferencia, ahol román és magyar kutatók, művészek adtak elő. Magyarországról Vikárius László tanár úr ment és én. Én Liszt zongoráiról beszéltem. 1986-ban az első komoly cikkem, amikor a lányom pici baba volt, és a mosógép tetején gépeltünk, hogy ne ébredjen fel, Liszt hangszereiről szólt. Éppen 25 évvel ezelőtt. Tehát a hangok, a hangszerek, ezek mindig ott vannak az életemben. Jó ez a sokféleség. Enni is mindig úgy ettem gyerekkoromban, hogy ami ehető, azt kiraktam az asztalra, és lehetett válogatni. A szabad döntések híve vagyok.

- És a humor, a nevetés témájához hogyan jutottál el?

Így lehetett csak a diákoknak - akik menekültek a természettudományok elől, és azt mondták, „csak ilyesmivel ne kelljen foglalkozni" - mégis elviselhetővé, észrevétlenebbé tenni, hogy ők egzakt tudományt tanulnak. Ekkor jött a bolondozás, aztán ez műfajjá változott. A kapolcsi Művészetek Völgyében tartott előadásokkal pedig kialakult egy stílus, és innen jött a Hang-ember-hang könyv után a következő könyvem megírásának ötlete is.

- A humor kutatása kifizetődő? Milyen haszna van?

- Úgy kifizetődő, ha mondjuk megkeresnek, tartsak előadást, és megnézik az interneten, hogy mivel foglalkozom, akkor, ha megkérdezem, miről beszéljek, mindig a humort, a nevetést választják. Nevetni akarnak az emberek: mert jó, mert egészséges. Másrészt el akarják feledni azt a sok kellemetlenséget, ami mostanában éri őket. Nagyon érdekes, hogy a humor pszichológiájával kapcsolatban sok minden lelepleződik az emberben. Egy önismereti túra minden egyes ilyen új témába való belekezdés.

Pap János
Pap János

- A humor iránti fogékonyságot lehet tanulni?

- Most akkreditáltattam egy tanfolyamot tanároknak. A 30 óra arról szól, hogyan lehet a nevetés és a humor az iskolában alapattitűd mind a tanároknál, mind a diákoknál. Tehát igen, bizonyos elemeit lehet tanulni. Tulajdonképpen a csatornákat: hogyan találunk olyan forrásokat, amivel meg tudjuk az embereket nevettetni, a bölcs dolgokat hogyan tudjuk úgy elmondani, hogy azok egész életre megmaradjanak. Itt az egyetemen nagyon sok kolléga tanít így. Egy időben kiírták a diákok a faliújságra, hogy ki milyen szellemességeket mondott az óráján, és mindig nagyon jó történetek kerekedtek ki belőlük.

- Sokfelé utaztál már, van-e olyan hely ahova nem jutottál még el, de nagyon szeretnél?

- Hogy hová nem jutottam el?! ... „Humorországba". Persze a humor körül manapság van egy kis gond. Mindent humornak fognak fel az emberek, amin nevetünk. És ez a kultúránkban is elharapózott, hogy ha már röhögünk valamin, akkor az humoros. Pedig nem az!  A humorban benne van az elfogadás és a megértés attitűdje is. A humor állapot, életfilozófia, és én olyan helyre mennék szívesen, ahol jó humorú emberek élnek. Én ugyan szeretek bolondozni, de nagyon szívesen hallgatok másokat, hogy ha érdemes, ha úgy alakul a beszélgetés, hogy az ember nem alszik el közben, mert tanul, örül és nevet.

- Van olyan könyv, film, amit soha nem unsz meg?

- Igen, Bohumil Hrabal a kedvencem. Az őszintesége tetszik, a stílusa, és az, hogy folyamatosan ráismerek a történeteiben a gyerekkoromra. Sokan mondják Magyarországon, hogy Hrabal tulajdonképpen magyar író, mert egyfolytában rólunk szólnak a szövegei. Ez a közép-európai hangulat. És amit ő csinál, az a legszebb humor, mert nála az utolsókból elsők lesznek, az elsőkből pedig utolsók. Folyamatos bridzsparti minden írása. És mindenki boldog benne, mert örül az életnek. Pepin sógor mondása élteti: „az élet gyönyörű, tudom, hogy nem az, de én legalább annak látom."

- Az elkövetkezendő 5 évre milyen céljaid, terveid vannak?

- A Hang-ember-hang megjelenése után jött szóba, Ujházy László ajánlotta, hogy akkor most következhetne egy „Hangenciklopédia". Szükség lenne egy új jegyzetre is hangszerügyben, mert eltelt 20 év a régi megírása óta, és az új eredményeket bele kéne foglalni. A másik téma a manipuláció, annak akusztikai aspektusai. Nagyon fontosnak tartom. Szeretnék ezzel többet foglalkozni. Felvértezni az embereket, segíteni nekik megérteni, hogy mikor és miért manipulálják őket. Legalább ezt vegyék észre, még ha nem is nyilvánvaló, hogyan védekezhetnének ellene. Tegyenek fel kérdéseket: kinek az érdeke, hogy én ezt és ezt csinálom, miért akarják, hogy én ezt megvegyem, kinek adjam a szavazatomat és a többi. Ezekről tartottam már előadásokat, és a hallgatóságot figyelve mindig azt láttam, hogy részben felrázta és megrázta, részben elgondolkodtatta őket.

- De ma már azért ez téma, nem?

- Mindig téma volt a manipuláció, megjelentek erről magyar nyelvű könyvek is, csak a legtöbb arról szólt, hogy a manipuláció: művészet. Tehát, hogyan verjünk át másokat, hogyan nyerészkedjünk, hogyan adjunk el egy terméket minél ügyesebben. Én azoknak szeretnék segíteni, akiket átvernek. Csak az a baj, hogy sok embernek erre nincs szüksége. Nem érdekli az életnek az a része, hogy őt átverik-e vagy sem. Mondják meg neki, hogy mit kell csinálni, mit kell szeretni, mi a trendi, mit vegyen föl, milyen színt szeressen. És akkor ő boldog, mert rendes sínen halad az élete, nem lóg ki a sorból, megmondták mire volt szüksége és ő beszerezte. Jó kisfiú, jó kislány!

- Mint tudóst, mint apát, tehát nem mint hivatásos profi zenészt  kérdezlek, szerinted miért érdemes zenét tanulni?

- A zenében van egy autotelikus, önmagában örömöt adó nagyszerűség. Csak hallgatja az ember, és átjárja a testét, elméjét, átfürdeti az agysejtjeit a zene. Boldogságot lelünk benne. Ilyen szempontból hasonlít egy picit a nevetéshez. Másik oldalról önkifejezési forma. Ha már sehogy sem tudom elmondani, ami bennem van, akkor ott a zene mint eszköz. Szavak nélkül, csupán a zenével, egészen mélyen belevájhatunk a lelkünkbe és megmutathatjuk, hogy valójában mit gondolunk, mit érzünk egy-egy adott dologról. Harmadrészt közösséget teremt. A zenében megvan az a lehetőség, pont a ritmus és az érzelmek szinkronizációjával, hogy együtt csináljuk. Talán ez az a plusz, amit én a tanítványoktól, tőletek kaptam itt, az Akadémián. Fel kellett ismernem, hogy a zenészlélek, nem azt mondom, hogy alkalmazkodóbb, de lojálisabb, mint a többi emberé. Elfogadja a világot olyannak, amilyen. És végül, hogy el ne felejtsem: a zenét ajándékozni is lehet a másik embernek.