Jenő

"Nagy Bach-játékos lesz…"

2012.02.13. 07:04

Programkereső

De a romantikus zenében is otthon van Devich Gergő - mondja tanára, Antók Zsuzsanna. A 13 éves csellista tehetség február 19-én a Müpában Dohnányi csellóversenyét játssza a Zuglói Filharmónia szólistájaként. KETTŐS INTERJÚ

- Miért éppen Dohnányi Konzertstück (magyarul: Koncertdarab) -jével debütál Gergő a Müpában?

AZS: Egy évvel ezelőtt kaptuk a felkérést a koncertre azzal, hogy gondolkozzak el, melyik volna az a darab, amit Gergő eljátszana. Nincs olyan sok Gergő jelenlegi technikai tudásához passzoló versenymű, úgyhogy három percen belül tudtam, csakis Dohnányi csellóversenye jöhet szóba. Ezt a darabot viszonylag ritkán játsszák, és jól illik Gergőhöz, de a koncert műsorához is, hiszen a február 19-i esten csupa magyar mű szólal meg.

DG: Emlékszem rá, hogy Natalia Gutman koncertjén ültünk, amikor mellettem Zsuzsa néni egyszer csak megszólalt: "Gergő, jövőre te is játszol a Müpában zenekarral. És holnap reggelre kell megmondanunk, hogy mit. Nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy a Dohnányi-darab lesz az, mert már ismertem az első tételét, amit korábban Bazsi (Dolfin Balázs - a szerk.) játszott.

Devich Gergely 1998. június 26-án született. Csellózni nyolcévesen kezdett el a VII. kerületi zeneiskolában, 2007-től a zuglói Szent István Király Zeneiskolában Antók Zsuzsanna tanítványa. 2010 novemberében a Fesztiválzenekar a Zeneiskolásokért elnevezésű országos verseny egyik nyerteseként szólót játszott az együttes élén, Fischer Iván vezényletével. 2011 nyarán kamaracsoportjával a ZenE.ON tehetségkutatón szerepeltek sikerrel, ugyanazon év novemberében a XIII. Országos Friss Antal gordonkaverseny kiemelt első díját és különdíját nyerte el, fellépési lehetőséget a 2012 augusztusában megrendezendő Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál egy koncertjére. A 2012. február 19-i müpabéli koncert hetében felvételizett a Zeneakadémia előkészítő tagozatára. Ha nem zenei pályára készülne, Gergő legszívesebben sebész vagy teniszező lenne.


- Dohnányi ízig-vérig romantikus zenéjét hallva a közönség felének az fog először az eszébe jutni, hogy biztosan valami romantikus dolog kell, hogy járjon a szólista fejében is. Gergő, te mire gondolsz, miközben játszod?

DG: Megmondom őszintén, semmire! (nevet) Legfeljebb arra, hogy minél szebb legyen.

- Ez azt is jelenti, hogy az utolsó crescendóig és lassításig minden tökéletesen be van állítva?

AZS: A darab megtanulásának van egy folyamata, ami alatt rengeteg technikai és zenei részletre kell odafigyelni, és ekkor mindenféle hasonlatokat is segítségül hívunk. De nem kell valami szomorúra gondolnunk ahhoz, hogy szomorú hatást keltő zenét játsszunk. Amikor pedig már tudja az ember a művet, a legjobb, ha semmire nem gondol, csak engedi áradni a zenét. Nem arról van szó, hogy színészként beleéljük magunkat a műbe, mint egy szerepbe, "csak" engedjük azt szólni, amit a zeneszerző megírt. És ezt a darabot elég jól írta meg Dohnányi.

- Gergő, felidéznéd a darab megtanulásának főbb mérföldköveit?

DG: Tavaly március végén-áprilisban kezdtem el tanulni az első tételt, amit aztán elvittem egy versenyre. Nyáron tanultam meg a második és a harmadik tételt, és szeptember végén a teljes darabot eljátszottam zongorával egy koncerten. Utána hagytuk pihenni és most vettük elő, idén januárban. A darab tanulása során sokan hallgattak meg és segítettek: a második tételt Várdai Istvánhoz vittük Tihanyba, a harmadik tételt pedig Mező Lászlóhoz és Perényi Miklóshoz is elvittük.

- Nyilvánvaló, hogy ekkora feladatra máshogy kell felkészíteni egy növendéket, mint a vizsgákra vagy tanszaki hangversenyekre. Mi a siker kulcsa?

AZS: Az egyik az időzítés. A sportolóknál szokott még ugyanilyen fontos lenni, hogy pont a megfelelő időpontra legyenek a legjobb formában. Azért volt szükséges ezt az egyéves tanulási folyamatot felépíteni, hogy pihenhessen a mű, és utána legyen idő újratanulni (szeptembertől januárig más darabokkal foglalkoztunk, többek között a országos zeneiskolai csellóversenyre készültünk). Az első megtanulásra csak a nagyon könnyű darabok szoktak jól sikerülni - és ez a Dohnányi egyáltalán nem könnyű. A másik a lélektani vonatkozás, ami legalább annyi figyelmet igényel, mint a csellózás technikai része. Természetesen mindenkinél vannak hullámvölgyek és negatív gondolatok - még könnyek is -, de Gergőnek szerencsére már volt módja megtapasztalni, hogyan lehet ezeken túllépni.

- A Müpa hatalmas tere jelent kifejezetten technikai értelemben speciális kihívást, amire külön kellett készülni?

AZS: Természetesen, a hangerősség tekintetében. Ráadásul ez a versenymű úgy van megírva, hogy sok helyen alig szól ki a cselló. Nemcsak Gergőé, de a legnagyobb, rutinos művészeké sem hallatszódna, ha az egész zenekar tuttiban húzná mögötte. A Müpát éppen miatt már korábban kipróbáltuk, és nagyon megnyugtató volt, hogy Gergő kényelmesen érezte magát a színpadon.

- Gergő lépett már föl kamarazenekarral, a Dohnányi-csellóversenyt játszotta zongorakísérettel, mégis, egész más kihívás, hogy alig néhány alkalom alatt kellett egy nagyzenekarral összecsiszolódnia. Hogyan tudtak felkészülni a próbákra?

AZS: Először is partitúrával a kézben sokat hallgattuk a darabot felvételről, hogy tisztában legyen vele Gergő, mikor milyen hangszer játszik éppen. A zongorakíséretet hallgatni ugyanis teljesen más, hiába ugyanazok a hangok szerepelnek benne. Másrészt a zenekar nem egy mozgékony valami, nem alkalmazkodik úgy, mint a zongorakísérő. Az első próbán az volt az érzésünk, hogy egy nagy állatot vonszolunk magunk után.

- A második próbán viszont már úgy tűnt, nem kell sokat figyelnie Gergőnek Záborszky Kálmán karmesterre, és ő sem csak vele volt elfoglalva. Ilyen hamar ráéreztetek egymásra?

DG: Próbálok minden olyan helyen odafigyelni, amikor tényleg kell, de a szemem sarkából azért akkor is követem, amikor nincs rá akkora szükség. És vannak olyan részek is, amikor ráérek a teremben a közönség soraiban körülnézni és észrevenni, hogy "jé, ő is itt van", "nahát, őt is ismerem".

- Ráadással készültök?

DG: Igen, egy Bach-tétellel, aztán majd meglátjuk, szükség lesz-e rá! (nevet)

- Az előbb említett versenyen nemcsak Gergő, hanem öt másik növendékük is helyezett lett, és az Ön és tanártásai munkáját is elismerésben részesítették. Mi az "istvános" csellistaműhely titka? Az eredmények vonzzák ide a legjobbakat, vagy a zuglói gyerekek volnának különlegesek?

AZS: A válasz összetett. Zuglónak tényleg nagyon jó a felhozatala. Tanítok a szomszédos XV. kerületben is, és gyakran beszélgetünk a kollégákkal, hogy kihez milyen kicsik jelentkeznek. Zuglóban szeretik, ha zenét tanulnak a gyerekek, és sok köztük a tehetséges. Másrészt tíz-húsz évbe telik, mire az ember eljut odáig, hogy a kevésbé tehetséges növendékekkel is megmutathassa, hogy mire képes tanárként. Onnantól kezdve azért fölfigyelnek rá, és máshonnan is megkeresik.

- Számít, hogy a Szent István Király Zeneiskola igazgatója, egyben az est karmestere , Záborszky Kálmán is eredetileg csellóművész?

DG: Biztos, hogy könnyebb számomra, mintha más hangszeren tanult volna. Az előbb nem említettem, de külön elmentünk hozzá is, hogy meghallgassa a Dohnányit elsősorban karmester füllel. És az is számít, hogy régóta ismerjük egymást. Emlékszem, hogy még csak egy éve tanultam csellózni, amikor nyáron Tihanyban (évtizedek óta zenei táboroznak a Balaton mellett az "istvánosok" - a szerk.) először találkoztunk. Rögtön megtapogatta a kezemet, hogy elég jó-e a hangszerhez.

AZS: Ez nagyon jellemző az igazgató úrra! (nevet) A zeneiskolai hangszerválasztó felvételiken mindenkit, akinek megvan mind a tíz ujja, elküldi kipróbálni a csellót, és mindenkit egyenként meghallgat.

- Aki nem tanult zenét, annak talán nem egyértelmű, de az adottságoknál majdhogynem fontosabb a hatékony gyakorlás, amire éppúgy meg kell tanítani a növendékeket, mint a darabokra.

AZS: A gyakorlásnak is megvan a maga folyamata. A bevezetés: a skálák, vonógyakorlatok - ugyanúgy, mint a sportolóknál - a bemelegítésre és a gyengébb izmok erősítésére szolgálnak. A darabot aztán szét kell szedni, mint egy puzzle-t, és miután jól szétszedtük, újra össze kell rakni. Amikor egy-egy szakasznál kiderül, hogy még nem megy, akkor újabb, kifejezetten arra a pici részre kitalált ujjgyakorlat következik.

- Gergő, te hogy gyakorolsz?

DG: Először mindig bejátszok, azután pedig a darabokat veszem fontossági sorrendben. Maximum másfél-két órát - azaz mostanában egyre többet! (nevet) - tudok egyben gyakorolni, aztán 15-20 perc pihenő következik. Összesen napi 3-4 órát csellózok. Sokan mondták, hogy minél változatosabban kellene gyakorolnom, de én szeretek előre tervet készíteni és ahhoz tartani magam. Már akkor a gyakorláson szoktam gondolkodni, mielőtt elkezdem. Rendszeresen előfordul, hogy amikor megyünk hazafelé, és csendes vagyok az autóban, megkérdezik a szüleim, hogy mi van velem? Semmi, válaszolom, csak a gyakorlásra koncentrálok.

- Gondolom, a csellóóráitok is hosszabbak, mint egy B-tagozatos zeneiskolásnak hivatalosan "járó" heti kétszer háromnegyed óra...

AZS: Minden hétfőn és pénteken délben tanítom másfél órát Gergőt náluk otthon, ugyanis abban az iskolában, ahol az órák lennének, nincs elég terem. Így sokkal nyugodtabb, nem nyitogatnak ránk, és (majdnem) mindent végig tudunk venni.

- Hogyan lehet ennyi csellóórát, gyakorlást, versenyt és koncertet az iskolával összeegyeztetni?

DG: A húgommal együtt a Fasori Református Kollégium Julianna Általános Iskolájába járok. A nővérem is ide járt. Nagyon kedvesek velem, mindenben támogatnak és bármikor elengednek. Külön segítség, hogy van egy osztálytársam, aki mindig mindent tud - minden nap felhívom szegényt, hogy mondja el vagy küldje el a házi feladatot.

- Marad azért időd szórakozásra, sportra is?

DG: Szoktam számítógépezni, az jó móka. Nagyon szeretek focizni és focit nézni, sajnos az előbbire egyre kevesebb időm van. És szeretem végigszurkolni a tévé előtt a rangos teniszversenyeket.

- Ha marad időd, hallgatsz azért zenét is?

DG: Volt egy időszak, amikor csak csellódarabokat hallgattam, mostanában egyre jobban érdekelnek a szimfonikus művek. Nagyon szeretem az operákat és Beethovent, de egyáltalán nem vagyok válogatós.

- Befolyásolja Gergő repertoárját, hogy milyen zenét hallgat? Mennyire lehet elszakadni a zeneiskolai tanmenettől, ami a megtanulandó - különböző stílusú - darabokat előírja?

AZS: Esetében nem a tanmenetet, hanem azt nézem, hogy technikailag hol tart, és mi az, amit feltétlenül meg kellene tanulnia a zeneakadémiai évekig. Gergőnél semmi gond nincs a stílusismerettel - mintha vele született volna! Azt hiszem, hogy nagy Bach-játékos lesz, és romantikus műveket is elképesztően szépen tud játszani. Bármilyen korszakból való művet adok neki, pillanatokon belül otthon van benne, egészen apró dolgokat kell csak a darabon állítani. Szinte hihetetlen, de így van.

Dohnányi: Konzertstück (Koncertdarab)

Budapesten érik zeneszerzővé és zongoraművésszé, Bécs fedezi fel magának: Dohnányi Ernő 1901 és 1905 között a két főváros között osztja meg életét. A világhírt megalapozó sikerekben elsősorban a császárváros részesíti, művei itt jelennek meg a Doblinger kiadó gondozásában, itt ismerkedik meg kora jelentős előadóművészeivel, a zongorista Dohnányit az itteni sajtó emlegeti először a legnagyobbak között. A pezsgő Bécs inspirál és egyben nyugalmat is biztosít, s e nyugalomról néhány rendkívüli műgonddal megírt, valamiféle "időskori" mélységet sugárzó Dohnányi-mű tudósít. Két kompozíció magasodik ki ebből az időszakból, az 1902-es Szerenád vonóstrióra (op. 10) és a gordonkaversenynek is beillő Konzertstück (op. 12) 1904-ből. Vázsonyi Bálint írja a húszas évei derekán álló zeneszerzőről, hogy a "külsőségek alapján rendkívül gátlástalan, könnyed, fesztelen embernek tűnt. Legbelül egyáltalán nem volt az - de ezt vajmi kevesen tudták róla. Zenéje tanúskodik erről." A Konzertstückre - tehetjük hozzá utólag - különösen találónak látszik ez a jellemzés. E sokrétű kompozíció káprázatos folyékonyságával és hangszerelési bravúrjaival, felépítésének elegáns grandiozitásával, elsötétedő érzelmeivel és elkomorodó hangvételével, rezignált végkicsengésre irányuló dramaturgiájával - azaz a könnyed külsőségesség és az önmagába révedő komolyság kettősségével - hökkenti meg a 21. századi hallgatót.

A mű formális ajánlása annak a Hugo Beckernek szól, aki hamarosan (az 1905-1906-os tanévtől) Dohnányi egyik kollégája lesz a berlini akadémián, az életrajzírók viszont tudni vélik, hogy a darab másik, nem formális címzettje a csellista édesapa. Az egyetlen tételből álló, nagyszabású kompozícióban könnyű felismerni a klasszikus versenyművek háromtételes szerkezetét, első szakaszában pedig egy rafinált és nagy várakozást keltő szonátaformát. A mű egy jellegzetes harmóniai ötlettel indul, Dohnányi érezhetően kedvét is leli a tételkezdő akkordpárok ismételgetésében. S hogy a kompozíció ne cövekeljen le ennél az alapgondolatnál, a hangszerelés - rögtön az első ütemtől - mendelssohni bájjal hozza lendületbe a zenei gépezetet. Mintha a főtéma ebből a két elemből sarjadna ki, a csellón szárnyra kapó melódia lendületes vonalakkal emeli ki a harmóniai kontúrokat. Szimfónia, obligát szólóhangszerrel - gyakran jellemeznek így néhány századfordulós versenyművet Brahmstól Rahmanyinovig. E sorba illik Dohnányi Konzertstückje is, melyben a szerző egyedülálló könnyedséggel egyensúlyoz a szimfonikus tömeg és a divertimentós könnyedség között. Igen megkapó a lassú középtétel funkcióját hordozó Adagio, ez a gyakran mollba révedő muzsika. S mintha a D-dúrba, a darab alaphangnemébe visszavezető út nem is lenne reális, ez a pompás (?) karakterdarab szinte suttogva, tompa üstdobhangoktól kísérve és megszeppenve ér véget. A mű tehát minden idegszálával az ellentmondásos századfordulóhoz kötődik.

Molnár Szabolcs műismertetése a Müpa Magazin 2012/január-februári számában jelent meg.