Katalin

Darázs Renáta: "Kecskeméten rendkívül motiváltak a hallgatók"

2012.03.17. 15:43

Programkereső

A Zeneakadémia elméleti tanszéke, illetve a kecskeméti Kodály Intézet magánének-tanárának közvetlen stílusát és segítőkészségét messze földön ismerik.

- Milyen voltál gyereknek, milyen család­ban nőttél föl?

- Fantasztikusan összetartó családban éltünk a nővéremmel együtt, különösen az anyai nagyszüleimmel volt szoros a kapcsolat, őket - falun éltek - minden hétvégén meglátogattuk. Én nagyon önfejű gyerek voltam, akaratos, és rettenetesen tud­tam sikoltozni. A szüleim nagyon jól bírták a strapát, nem volt ebből baj, de most már úgy gondolom, nem lehetett egyszerű velem.

Darázs Renáta
Darázs Renáta

-  Mikor döntötted el, hogy énekes leszel?

- Olyan családban nőttem fel, ahol mindenkinek jó hallása és jó hangja van - de zenész nincsen. Várat­lan volt, hogy én mégis zenész lettem. A zenei pályára elég korán gondoltam, de az is hamar kiderült, hogy zongorista nem lehet belőlem, mert nem elég jó a kezem hozzá. Aztán gondolkodtam, hogy mi lehetnék még. Eszembe jutott a zenetudományi szak vagy a karmesterség is. 16 éves koromban kezdtem énekelni tanulni a zongorázás mellett, de nem lehetett tudni, mi lesz belőle. Voltak olyan ábrándjaim is, hogy mete­orológus leszek meg író. Végül a Szegedi Egyetemre adtam be a jelentkezésemet magyar-matematika szakra. Az egyetem mellett folytattam a zenélést. Ott érlelődött meg bennem, hogy én mégiscsak énekelni szeretnék. Így vettem egy hajtűkanyart, beadtam a felvételi lapomat csak és kizárólag a Zeneakadémiára, úgy, hogy senkinek nem mondtam meg. Utána elmentem énekórára, közöltem a tanárom­mal, hogy ez van, és ugye felkészít; bekönyörögtem magam a szegedi konziba szolfézsórára; és végül elmondtam otthon, hogy jelentkeztem a Zeneakadémiára, de "úgyse vesznek föl". Aztán fölvettek.

- Miben látod a jó zenélés, vagy a jó tanítás lényegét?

- Számomra a jó zenélés lényege az, hogy a lehető legjobban megértsük és a leghívebben köz­vetítsük azt, amit a zeneszerző elgondolt és leírt, s ezt juttassuk el azokhoz, akik nem tudják elolvasni a kottát. A jó tanítás így az, ami hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy erre képesek legyenek. Erről persze órákat lehetne beszélni, és nekem ez nagyon fontos is. Az elmúlt években megpróbáltam föltérképezni azt a tudást, amit az utóbbi párszáz évben az éneklésről, énektanításról leírtak. Egyik legnagyobb hiányossága a mai magyar énektanításnak, hogy az írott forrásokról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Természetesen vannak kivételek, de nem sikk utánaolvasni. Emiatt vannak aztán mindenféle men­demondák, anatómiailag teljesen megalapozatlan vélemények és elképzelések az éneklésről. Nekem - mivel egyetemre jártam és rendszeres gondolkodásra voltam nevelve - szükségem volt válaszokra. Nagyon sok mindent, könyveket, régi énekiskolákat megnéztem, elolvastam - ezek magyarul nagyrészt hozzáférhetetlenek -, illetve régi felvételeket hallgat­tam. Úgy érzem, sikerült ebből valamit leszűrnöm. A zenetanulásban, zenélésben persze fontos és kikerülhetetlen a közvetlen tapasztalat, de ne feledkezzünk meg arról, hogy háromszáz évvel ezelőtt is énekeltek emberek, nem is akárhogyan, és le is írták a tapasz­talataikat. Érdemes lenne ezt megőrizni és átadni. Természetesen az óráim 99%-ában zenélünk, de igyekszem egyszerűen és közérthetően meg is magyarázni, hogy mit miért csinálunk. Sok felvételt hallgattam olyan énekesekkel, akik még a 19. század­ban iskolázódtak, és töretlen hagyományozódás mutatható ki az első bel canto korszaktól! Pontosan vissza lehet vezetni, hogy ki kinek volt a tanítványa, és ennek az eredményeit máig meg lehet hallgatni. A tiszta forrást én itt találtam meg. A 20. század­ban egyrészt a történelem eseményei, másrészt az ízlés változása elég sok mindent tönkretett ebből a folytatólagos hagyományból.

- Alapvetően miben tér el ez a megismert hagyomány attól, ami az énektanításban ma divat?

- Sokkal alaposabban, hangszerszerűbben képezték ki a hangot, mint ma. A dikció nem volt olyan fontos. Persze ma már nem lehet ilyen egyoldalúan tanítani, vegyíteni kell a kettőt. Nekem nagyon tetszik, hogy sok időt szántak arra, hogy jól megtanuljanak énekelni. Direkt kapcsolat volt az énekes és a zene között. Abban fantasztikusak ezek a régi énekesek, hogy nincsenek technikai gátjaik, amire gondolnak, az meg tud valósulni. A régi iskolákban minden technikai elemről szó van, mindent részletesen gyakoroltatnak, semmi sem lehet esetleges. Egyetlen dolog van, amit soha nem erőltettek, ez a hangerő. Ez egyszerűen nem volt kérdés. Ha valaki jól énekel, visz a hangja. Ma gyakran forszírozzák a hangos játékot vagy éneklést. Pedig a hangerő magától megjön, ha jó technikával éneklünk.

- Van-e olyan műfaj vagy szerző, ami vagy aki különösen közel áll hozzád?

- Egyértelműen a dal áll hozzám a legközelebb, magamat dalénekesnek tartom. A szerző nehezebb ügy. Most talán a legnagyobb kedvencem Schubert, de ez szezononként változó. Nagyon szeretem a franciákat is. Fauréról írtam a disszertációmat, de Debussy és Ravel is nagyon kedves nekem.

Kecskeméti Kodály Intézet
Kecskeméti Kodály Intézet

- Kecskemét külföldieket tanítasz. Miben különböznek ők a zeneakadémistáktól?

- Nagyon más kulturális háttérrel rendelkeznek, mint a magyarok, és mindenki a saját országára jellemző pozitívumokat vagy hátrányokat hozza magával. Főleg a keleti diákoknak nehéz az európai kultúra bizonyos nüánszait elmagyarázni. Van például olyan növendékem, aki nem értette, hogy tudom Schu­bertet Schumanntól megkülönböztetni, számára a kettő egyforma. Vagy ugyanilyen érthetetlen számukra, ha mondjuk egy Haydn-dal szövegében előjön valamilyen mitológiai utalás. Ami viszont számomra nagyon szimpatikus Kecskeméten, hogy rendkívül motiváltak a hallgatók, soha nincs hiányzás, mindenki maximálisan kihasználja a rendelkezésére álló időt, pontosan és fölkészülten jön, kottával, le­fordított szöveggel, és megpróbálja a dolgokat a maga eszközeivel megoldani. Maximális a hozzáállás! Ráadásul sok széphangú tanítványom van, szóval élvezet őket tanítani. Itt az Akadémián szintén nem panaszkodhatom a növendékeimre, de talán ez az akarás nem mindenkiben van meg.

- Tükröződik-e a technikai vagy kottaolvasási fölkészültségben, hogy nálunk megvalósul valami a Kodály-módszerből?

- Mindenképpen látszik. Például a lapról olvasásban vagy a modulációk biztos felismerésében a magyarok sokkal ügyesebbek. A külföldiek számára a szolmizáció először csak egy újabb kínai nyelv, amit ráhúzunk a zenére. Nem értik, hogy ez abban segít, hogy rögtön tonalitásokat lássunk. Örül, hogy le tudja szolmizálni, de nem használja a szolmizálást igazi funkciójában.

- Van-e valami kedves tevékenység, amivel szívesen foglalkozol a szabadidődben?

- A zenén kívül nagyon szeretek olvasni. Egy élet sem elég arra, hogy az ember a klasszikus irodalmat elolvassa, de folyamatosan pótolgatom a hiányokat. Most éppen az antik görög regények voltak terítéken nálam, a legutóbbi a Daphnis és Chloé, amitől teljesen el vagyok bűvölve, nem értem, hogy eddig miért nem olvastam el. A másik, amit a növendékeim is tudnak, hogy nagyon szeretek sütni-főzni vagy egyáltalán a konyhában bármit alkotni.

- Általában nagyon mosolygós vagy, és szemmel láthatóan nagy örömmel zenélsz. Mi az, ami mindig frissen tartja a muzikalitásod?

- Leginkább az újabb és újabb kérdések tartanak frissen. Ez nem olyan, hogy valamit egyszer megtanul az ember, mint egy matematikai bizonyítást és utána kipipálja. Minden darabnál és minden embernél újabb problémák lépnek fel, és azokat meg kell valahogy oldani. A másik, hogy nagyon szerencsés természetem van, mert mindig sikerül örömet találnom abban, amit tennem kell. Az éneklésnél egyébként is nagyon fontos, hogy oldott és bíztató legyen a hangulat. És ezt annyit mondom a növendékeimnek, hogy rám is visszahat. Annyit lelkesítem őket, hogy ez rajtam is lecsapódik.