Gyöngyi

A török sámán szemüvege

2012.04.14. 11:12

Programkereső

Fazil Say időnként érthető, néha pedig érthetetlen módon ugyan, de garantáltan lázba hozza közönségét.

Jakobi László hangversenyrendezőnek és a Magyar Villamos Művek Zrt.-nek köszönhetően ismét ellátogathatott Budapestre a világhírű török zongoraművész, Fazıl Say, a kultúrák közötti párbeszéd nagykövete, aki az MVM Koncertek - A Zongora elnevezésű koncertsorozat keretében lépett fel a Művészetek Palotájában szerda este, a Magyar Költészet Napján. Janáček, Prokofjev, Haydn, Zimmermann, Stravinsky... nem egy szokványos műsor-összeállítás, akár azt is kérdezhetnénk egy rejtvényben, hogy vajon melyik a kakukktojás. Haydn f-moll variációit kivéve csupa 20. századi művet hallhattunk, ami Say repertoárjának törzsanyagát adja Bach és Mozart mellett. Korunk pianistáinak egyik legkiválóbbja (honlapjáról kiderül, hogy ritkán alhat saját ágyában, idejének nagyobb részét pedig levegőben és koncerttermekben tölti) bő két éve adott utoljára szólóestet hazánkban, amikor inkább a régebbi zenék képezték hangversenyének gerincét, így sokak kíváncsiságát kelthette fel a mostani program, hogy egy másik oldaláról is megismerhessük a török virtuózt. A zongorista Janáček 1905. X. 1. című szonátájával indított - a kéttételes darab állítólag a brünni tüntetés hatására született -, amelynek letisztult gesztusai, mély színei ragadtak magával, valamint főképp az első tételben építkezése volt igazán megnyerő. A szonáta megszólaltatása során hideg szenvedély jellemezte a játékot, a struktúra körvonalai azonban egyre inkább elhalványulni látszottak főképp a Say extázisa megnyilvánulásának betudható lábdobogások következtében.

Fazil Say
Fazil Say

A kicsit széteső előadásmód Prokofjev 7. (B-dúr) szonátájára is jellemző volt, amit egyrészt a kottából való zongorázás, másrészt a túlzott sokszínűségre való törekvés rovására írhatunk - ez utóbbit bizonyíthatja az is, hogy Fazıl Say kottájára rápillantani optikai élményt nyújtott, hiszen különösképp a második tételben nagyjából kétütemenként különböző színű ceruzákkal voltak kiszínezve a sorok. Orgonistákat meghazudtoló lábtechnikáját természetesen továbbra is csodálhattuk, ami gyakran sajnos kifejezetten zavaró volt (és ezt többek között Glenn Gould elkötelezett csodálójaként írom le, akinek éneklése egyetlen felvételen sem érte még el nálam igazából a tűréshatárt). Az előadásmód helyenként lehetett volna szikárabb, néhol romantikusabb (lassú tétel!), a harmadik tétel pedig akár gyorsabb is... De mindezeken túl határozottan markáns, robosztus interpretációban élvezhettük Prokofjev művét, amit leginkább csak olyan nagyágyúk előadásáról mondhatunk el, mint Gould, Richter vagy Pollini.

A már említett Haydn-darabot finoman szólva egyéni felfogásban hallhattuk, az akadémikus felfogás híveit minden bizonnyal sokkolhatták a művész tempó-ingadozásai, díszítései, dinamikái és különleges hangsúlyozásai. Magam sem értettem egyet az előadás számos elemével, viszont Say hallhatóan kiélvezett minden egyes hangot, és életteli, fantáziadús, sőt modern muzsikálást hallhattunk, amely szinte elhessegette azt a gondolatot, hogy a darab kakukktojás lett volna az est műsorában.

A szünet után egy talán nem csak Magyarországon ritkán hallható szerző ugyancsak nem gyakran játszott művét, a német Bernd Alois Zimmermann Enchiridionjának második kötetét hallhattuk, amelyben igazán otthonosan mozgott Say. Noha ennél a műnél is bele-belenézett a kottába, valahogy mégis jobban a magáénak tudhatta, mint a Prokofjevet vagy akár a Haydn-kompozíciót. Az 1951-ben komponált öt tételt a pianista hitelesen formálta meg, szuggesztív és érzékeny volt játéka, persze itt is jócskán megvolt a lehetősége gesztusait kibontakoztatni, továbbá erőteljes fortissimóit „megcsillogtatni". Az utóbb említett eszközzel legerőteljesebben Stravinsky Petruskájának a szerző által zongorán is megfogalmazott három tételében találkozhattunk. Míg ritmusai egyre precízebbek lettek, addig hangszín- és pontosságigénye szinte teljesen háttérbe szorult az est végére, ami valószínűleg a fáradtság jele lehetett. Hiányzott az első tétel lendülete, ami után üdítően hatott a második tétel humoros, kifejező játékossága, a finálé sodró előadását pedig kár, hogy több oda nem illő vendéghang is tarkította.

A változatos hangszínek a tapsvihar utáni ráadásokban kerültek elő ismét, amikor ugyan is Fazıl Say hol jazzes, hol filmzenés, hol pedig török népzenei ihletettségű saját kis zongorakompozícióiból kaphattunk ízelítőt, amelyek közül nem hiányozhatott az örökös "encore", a Black Earth (török eredetiben Kara Toprak, azaz Fekete Föld) című darabja, amelyben az imént vázolt alkotóelemek mindegyike megtalálható bizonyos mértékig. Lábdobogós, dúdolós sámáni révüléseit ezeknél a könnyedebb daraboknál érthettük meg igazán, és ha jobban belegondolunk, akárcsak Bernsteinnek a Beethoven- és Mahler-felvételein is tapasztalható „karmesteri balettkoreográfiáiért" (mintha mindegyik mű a West Side Story lenne), talán Saynak is meg tudjuk bocsátani ezen és persze egyéb rigolyáit, hiszen összességében véve egy fantasztikus kisugárzással bíró művészt tisztelhetünk benne, aki időnként érthető, néha pedig érthetetlen módon ugyan, de lázba hozza közönségét...