Nándor

Kutnyánszky Csaba: "Egy karnagynak kicsit mindenhez értenie kell"

2012.05.10. 17:34

Programkereső

Kutnyánszky Csaba a Zeneakadémia karvezetés szakcsoportjának vezetője, 2012 januártól oktatási rektorhelyettesként is tevékenykedik. INTERJÚ

- Milyen volt a gyermekkora? Beleszületett a zenélésbe, vagy később került közel hozzá?

- Pedagógus családba születtem, ahol nem voltak zenészek, viszont nagyon nyitottak voltak arra, hogy bármilyen irányba elindulhassak. Így csendes mosolygással-beletörődéssel vették tu­domásul, hogy régész szeretnék lenni. Később más terveim is voltak, de jó néhány negatív pedagógus példa után azt mondtam, hogy én tanár biztosan nem leszek. Végül mégis pedagógus lettem, az első diplomámat ének-zene tanárként szereztem.

Kutnyánszky Csaba
Kutnyánszky Csaba

- Mi irányította mégiscsak a zenei pálya felé?

- Elsősorban az, hogy nagyon korán elkezdtem zenével foglalkozni. Az első meghatározó zenei élményeim fúvószenekarhoz kötődnek, ott nevel­kedtem klarinétosként. Így különös módon a klasszi­kus zenekari műveket is előbb átiratban játszottam. Sok művet, Bartókot és Muszorgszkijt is így ismertem meg, és ezáltal ébredt föl bennem a kíváncsiság, vajon milyen lehet az eredeti. Ennek kapcsán kezdtem el lemezeket vásárolni már álta­lános iskolás koromban. Nagyjából így kezdődött. Aztán középiskolában megszédített a kóruséneklés, és onnan már nem volt megállás a karnagyi pálya felé.

- Aztán a karnagyi pálya igen széles kórusmunkát vonultatott fel: mind létszámukat, mind korosztályu­kat tekintve nagyon különböző együttesekkel dolgo­zott. Van-e olyan, ami különösen közel áll Önhöz?

- Mindegyiket nagyon szerettem. Utólag visszatekintve szerencsés volt, hogy gyerekkórussal, középiskolás leánykarral, ifjúsági vegyes karral, ének­együttessel, felnőtt kórussal is tudtam dolgozni, mert mindegyiktől nagyon sokat tanultam, és nagyon sokat kaptam emberileg is. Hogy kamaraegyüttes vagy kórus? Teljesen más kihívásoknak kell megfelelni egy énekegyüttesben. Egy kórusban sokkal könnyebb azt mondani, hogy van karnagyi akarat, míg egy énekegyüttesben a kamarazenélés, az együtt éneklés sok­kal meghatározóbb, nemcsak élmény, de feladat is. Ilyen szempontból mindenki saját egyéniségét viszi be az együttesbe, és ez meghatározza a közös hangzást.

- Van-e olyan, hogy ideális karnagy?

- Szerintem van, és ha visszatekintek a tanulmá-nyaimra, sok tanáromnak és karvezetőnek mondhatok köszönetet. Úgy éltem meg, hogy mindenkitől tanul-tam valamit. Így utólag is össze tudom tenni, hogy kitől mit; melyek azok az akár zenei, stíluskérdések, akár emberi dolgok, amelyek bennem az ideális karnagy képét összegyúrták, és amit példaként kitűzhettem magam elé.

- Melyek azok a vonások, amelyek egy ideális karnagy elmaradhatatlan részei?

- Egy karnagynak kicsit mindenhez értenie kell! Azon túl, hogy legyen jól felkészült muzsikus, hang­szert kell tudni készíteni, mert a kórus a saját hang­szere. Kicsit nyelvésznek kell lenni, mert szükség van különböző idegen nyelvek kezelésére, zenetör­ténésznek kell lenni, hogy a korba és stílusba bele tudja ágyazni a művet, jó hangképzőnek kell lenni, és mindenekelőtt jó pedagógusnak. És idesorolom, hogy bizonyos színészi képességekkel kell rendelkeznie, hogy meggyőzően elő tudja adni, amit kér a kórustól.

- Említette, hogy bizonyos szempontból zenetörté­nésznek is kell lenni. Van-e kedvenc zeneszerzője vagy korszaka?

- Sok kedvenc zeneszerzőm van, de amivel én nagyon sokat foglalkoztam, az Monteverdi és kora volt - a disszertációm is ehhez kötődik. Azt gondo­lom, hogy ennek a korszaknak a megértése, az, hogy a szövegkezelés milyen mélységű és milyen deklamációs szabályokat követ, végig kihatott a későbbi kari­rodalomra is. Tehát ha úgy tetszik, én egy XX. századi darabhoz is képes vagyok régizenész módjára közelíteni, és azt nézni, hogy a szövegi kifejezés milyen zeneszerzői eszközöket igényelt, és - a gyökerekig visszanyúlva - mi volt a zeneszerző szándéka.

- Mivel tölti idejét, amikor éppen nem a Zeneaka­démián dolgozik?

- Alapjában véve a kóruszene tölti ki az életemet, de igyekszem minél több időt tölteni a családommal. Az utóbbi időben sokat olvasok, amit korábban nem engedhettem meg magamnak, mert amíg a disszertációm el nem készült, jóformán csak szakirodalmat olvastam. Most rábukkantam néhány kortárs regényíróra, akik ámulatba ejtettek. Ilyen például Alessandro Baricco. Az ő műveivel két éve találkoztam először, és lenyűgözött.

- Egyéb kedves szabadidős tevékenység vagy hobbi?

- Csak remélem, hogy egyszer eljön az idő, hogy annyi szabadidőm lesz, hogy egy japánkert építésébe foghassak. Addig ez egy romantikus álom; gyűjtöm róla az albumokat, szakkönyveket. Inkább azt lehet mondani, hogy elméleti síkon építek japánkertet.

UniCum Laude férfikar
UniCum Laude férfikar

- Január óta ön a Zeneakadémia oktatási rektorhe­lyettese. Mit tart legfontosabb céljának, feladatának?

- A szolgálatot mindenekelőtt. Nagyon érdekes pillanat volt az életemben, amikor a rektor úr megkért erre a feladatra, mert valami olyasmit éreztem, hogy betekinthettem a parancsnoki hídon történő esemé­nyekbe, és világossá vált, hogy kinek mi a feladata an­nak érdekében, hogy a hajó biztonságosan haladjon.

- Miben más így, a "parancsnoki hídról" látni az egyetemet, mint korábban tanszékvezetőként?

- Nem sokban más, de annyiban mindenképpen, hogy bele lehet - és kell is - látni az egyetem stratégiájába, mely természetesen számomra is hordoz kihívásokat. Egy tanszékvezetőnek ezzel nem kell folyamatosan foglalkoznia.

- A stratégia terén van-e valami "zeneakadémiai japánkert", amit szeretne megvalósítani?

- Jelenleg a legnagyobb kihívást a tanárkép­zés megújítása jelenti - ezen vezetői szinten és a tanszékvezetőkkel is együtt dolgozunk. Azt szeret­nénk elérni, hogy a zenetanári képzés végső formá­ba öntésekor a struktúra alkalmazkodjon speciális képzési igényekhez.

- Mennyiben más belépni ma a Zeneakadémiára, mint először volt?

- Számomra az összes első tapasztalatom mély élményt jelentett. A mai napig nem tudok meghatódás nélkül bemenni a Liszt Ferenc téri épületbe, vagy ha a nagyterem színpadára lépek, máig megdobban a szívem. Nagyon várom, hogy majd elkészüljön az új épület. Ilyen volt tehát, amikor először oda beléptem: tényleg szentélyként éltem meg, már hallgatóként is. Aztán eljött a pillanat, amikor elkezdtem oktatni. Később a portás megkérdezte, hogy: „Tanár úr, miért nincs magának fachja? Itt megüresedett egy, átírhatom a nevet?" Már egy éve a Zeneakadémia tanára voltam, amikor még mindig rácsodálkoztam arra, hogy itt taní­tok. Ha valaki beszagol a nagyépület tanárijába vagy a tanácsterembe, érzi, hogy - képletesen szólva - szinte még Liszt Ferenc óta ott van az a levegő: egyszerűen beette magát a bútorokba, mindenbe. Az ember azt érzi, hogy azok a professzorok, akik a Zeneakadémia szellemiségét építették - mind ott ülnek.

- A felújítás után ez a levegő vajon mennyire marad ott?

- Biztosan lesznek új élmények, mert az épületben azért sok funkció megváltozik, a kényszerűen belhúzott falakat kibontják, tehát izgalmas terek jönnek létre: például kibontják a kisteremben a valamikori zenekari árkot, és ott egy mini-operaház fog működni. Bízunk benne, hogy hallhatjuk majd azt az orgonahangzást is, melyet az épület felavatásakor az akkori közönség is hallhatott - ezek mind olyan dolgok, amiért az ember már siettetné a felújítást.