Katalin

Operavizsga, ősbemutató és Janáček-ritkaság

2012.07.03. 17:22

Programkereső

Nemcsak a Zeneakadémia, hanem a hazai operajátszás történetében is mérföldkőnek bizonyult a 2012-es operavizsga.

Hosszú idő után ismét az Andrássy úti palotában vizsgáztak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera tanszakának hallgatói, akik június 24-én az ígéretes tehetségű, fiatal zeneszerző, Bella Máté A tavasz ébredése című egyfelvonásos operáját mutatták be. Emellett igazi meglepetést jelentett a hazánkban méltatlanul ritkán előadott cseh komponista, Janáček A ravasz rókácska című dalművének részletei.

A vizsgaprodukciót a nemrég Corvin-lánccal kitüntetett Marton Éva, az ének- és opera-tanszék vezetője nyitotta meg, köszöntőjében köszönetet mondva az Operaház, illetve a Zeneakadémia vezetésének, majd röviden ismertette a felhangzó műveket a tanszék rendezőtanára, Almási-Tóth András társaságában. A darabválasztást a felnőtté válás tematikája jegyében állították össze, A felnőttkor küszöbén címmel megrendezett vizsgaelőadás a kamaszkor, a felnőtté válás pszichológiailag árnyalt színpadi bemutatását tűzte ki céljául.

A műsort Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska (Hänsel und Gretel) c. meseoperájának II. felvonása nyitotta, rendhagyó értelmezésben. A meseoperaként közismertté vált alkotásra erősen rányomta bélyegét Wagner hatása - Humperdinck fiatalkorában Wagner asszisztenseként működött Bayreuthban -, a zeneszerző ezt ötvözte sikeresen a német népzene hagyományaival. A boszorkánytánc vezérmotívuma egyrészt a walkűrok lovaglása paródiája, másrészt Richard Strauss Elektrájának eksztatikus táncát vetíti előre. Izgalmas zenetörténeti összefüggés: a Jancsi és Juliska 1893-as weimari ősbemutatóját éppen R. Strauss vezényelte, aki "a legmagasabb szintű mesterművek" közé helyezte pályatársa opuszát.

Az Operaházban ízelítőt kaptunk ebből a mesterműből: Almási-Tóth András "színház a színházban" - interpretációja igazán gondolatébresztővé tette a klasszikus mesét. A rendező bebizonyította, hogy a tradicionális operajátszási keretek megtartásával is lehet újat mondani. A színpadon egy freudi álom elevenedett meg: a két tizenéves (és nem gyermek!) címszereplő álmában "boszorkányként" elevenedett meg saját anyjuk, s ez addig elfojtott, tudatalatti érzelmek feltörését tette lehetővé (az apa is szerepelt néma szereplőként egy rövid időre az álomban: súlytalan figurájával a szülőszerepek felcserélődésére, a matriarchális szemléletre világított rá). A testvérpár helyett így az Anya-Boszorkány lett az abszolút főszereplő: a mesebeli gonosz öregasszonnyal ellentétesen egy fiatal, dekoratív nőt varázsolt elénk színészi eszköztárából Vörös Szilvia. A sokoldalú mezzoszoprán, aki az idei áriavizsgán Santuzza drámai áriájában (Mascagni: Parasztbecsület, 2012. május 15., Duna Palota) bizonyított, az Operaház nagyszínpadán is minden szempontból érett interpretációt nyújtott. Felszabadult játéka és hangerőben is impozáns, szép mezzoszopránja jelentős pályafutásra predesztinálja az énekesnőt.

A testvérpárt megformáló Morva-Gulyás Anna (Juliska) és Balgová Gabriela (Jancsi) jól megállták a helyüket: könnyedén játszottak és hangi adottságaik is megfelelőeknek bizonyultak. Gaál Csaba oldottan játszott, a hangja viszont az Operaház keretei között kevésnek tűnt az apa súlyosabb, drámai baritonszólamában.

Az I. rész Leoš Janáček 1924-ben Brnóban bemutatott A ravasz rókácska (Příhody lišky Bystroušky) című operájának részleteivel folytatódott. A világ operaszínpadain mindenütt elismert cseh zeneszerző hazai értékelésében áttörést jelentett a Jenůfa 2004-es operaházi premierje Marton Éva főszereplésével, de a nagy közönség- és szakmai sikert nem követte Janáček más dalműveinek bemutatása. Pedig erre felettébb szükség lenne (főleg egy olyan operaház esetében, amely igyekszik lépést tartani a nemzetközi mezőnnyel), legalábbis ezt bizonyította most A ravasz rókácska előadása. A Jenůfa lenyűgöző szépségű zárókettőse visszhangzik ugyanis A ravasz rókácska szerelmi jelenetének áttetsző, poétikus lírájában, amely egyedülálló az operairodalomban. Az ezerszínű természet világát, az állatvilág romlatlanságát adja vissza ez a zene, ezzel pedig éles kontrasztban jelenik meg az emberi világ elidegenedettsége, szürkesége, kisstílűsége. Az állatvilág alakjait - Rudolf Těsnohlídek és Stanislav Lolek azonos című regényéből kiindulva - emberi tulajdonságokkal ábrázolja Janáček: ők képviselik a tisztaságot, az erkölcsi mércét. A partitúrában ők kapták az énekelhető, világosabb dallamíveket, míg a velük szemben álló emberek karakterszereplők, akik az orosz regény- és drámairodalom légüres térben élő, magukat fölösleges embernek tartó alakjait idézik fel. A két világ akkor csap össze, amikor az orvvadász lelövi a kisrókát: igazi megrendítő mélységek tárulkoznak fel itt a zenében. Az opera zenei szövetét szimfonikus szerkesztéssel építette fel a komponista; a hosszabb-rövidebb zenekari közjátékok élvezetesek, könnyen befogadhatóak.

Almási-Tóth András rendezése a darabot a mű születése korába helyezve egyrészt érzékletesen idézte fel az orosz dráma atmoszféráját, s ezt - az állatvilág megjelenítésénél - a korszak operettjeinek hangulatával oldotta fel. A darab közben sokszor párhuzamosan futó bábszínház is dramaturgiai funkciót kapott.

A ravasz rókácska a mű erényei és a rendezés következtében reveláció erejével hatott az Operaházban. A főszerepekre két ideális szólistát sikerült találni: a rókácskát Jakab Ildikó szopránénekesnő, a rókafit pedig Rab Gyula tenorista formálta meg. Mindketten lírai hangok, de a rendező által megálmodott koncepcióba tökéletesen illeszkedtek. Jakab Ildikó ebben a szerepben nyújtotta eddigi legjobb alakítását: hangilag érzékletesen szólaltatta meg a dallamíveket és színészileg is hitelesen alakította a természetközeli figurát. Egy hullámhosszon mozgott Rab Gyulával: az akadémiai képzés során számos darabban dolgoztak együtt, s nyilvánvalóvá vált, művészi együttműködésük most érett be. A többi szereplő, Gaál Csaba (Az erdész), a szoprán Ambrus Orsolya (A bűvész) és a buffó-tenor Dékán Jenő (Az iskolamester) karakteralakításokkal gazdagították az előadást. Az összművészeti koncepció jegyében a Magyar Táncművészeti Főiskola külföldi osztályának végzős növendékei is felléptek. A balettművészet bevonása főként a szimfonikus részekben erősítette a zene által kifejezett impressziókat.

Marton Éva tanszékvezetői koncepciójának egyik legfontosabb vezérfonala a kortárs zeneművek bemutatása, s ennek jegyében már számos ősbemutatóra is sor került. A fiatal énekesek így együtt dolgozhattak Kocsár Miklóssal, Fekete Gyulával és Csemiczky Miklóssal, részesei lehettek új alkotások születésének és első kézből, maguktól az alkotóktól kaptak útmutatást a hiteles interpretációhoz. Most a fiatal komponistageneráció egyik legtehetségesebb, legegyénibb hangú képviselője, Bella Máté kapott életre szóló lehetőséget, hogy első operája, A tavasz ébredése helyet kapjon a Magyar Állami Operaház színpadán. Fekete Gyula tanítványa mögött már szép pályafutás áll, színpadi kísérőzenéi, musicaljei és diplomamunkája, Az éj monológja (Vörösmarty Csongor és Tündéjének kulcsmonológja alapján) mind-mind előkészületek ahhoz, hogy az opera műfajában is letegye a névjegyét. Színpadi érzéke, dallaminvenciója és az énekhangok mesteri kezelése kiforrott alkotássá teszi A tavasz ébredését, melynek zenei világa közel áll a tengerentúlon népszerű kortárs amerikai operákhoz (elsősorban John Corigliano The Ghosts of Versailles, Daniel Catán Il postino, Howard Shore The Fly c. operáit, ill. Thomas Pasatieri dalműveit kell itt megemlíteni).

Bella Máté Frank Wedekind azonos című, 1891-ben bemutatott naturalisztikus, expresszionista drámáját vette alapul, amely a freudi lélektan jegyében leplezetlenül mutatja be a tizenévek világát. Az irodalmi alkotás egyházellenes és homoszexuális vonatkozását a rendező, Almási-Tóth András librettója elvette, így maradt a cselekmény főszála, a fiatalok közötti szexualitás problematikája, amely végül a darabban a gyermekanya abortusz közben bekövetkező tragikus halálához vezet. Az alaposan átdolgozott verzió megdöbbentően ábrázolta a főszereplő fiú, a meg nem született gyermek apja bűntudatra ébredésének folyamatát, ahogyan a teljesen felelőtlen, a bűn mibenlétével tisztában sem lévő "gyermek" végül szembesül a tettének súlyával és következményeivel.

A mű a mai magyar társadalomnak is szólt: a kallódó, kábítószereket kipróbáló tizenéves generációnk életvitele elevenedett meg előttünk. Bella Máté bebizonyította, az opera nem elavult műfaj - lehet mai sorskérdésekről mai nyelven beszélni, szembesíteni a shakespeare-i szellemiség jegyében: "Minden, ami túlzás, az távol van a színjátszás értelmétől, lévén a cél - régen is, most is -, hogy tükröt tartsunk a természetnek: megmutassuk az erkölcsnek is a maga képét, a gyalázatnak is a maga arcát, az egész kornak, amelyben élünk, mintegy a testalkatát és a körvonalait." (Hamlet, III. felvonás, II. jelenet)

Almási-Tóth András megdöbbentő hatású, kortárs rendezése ezzel a kőkemény valósággal szembesített. A puritán, fekete-fehér alaptónusú színen hét, lazán egymás után következő jelenetsorban (a wedekindi drámaépítkezési formát Bella Máté adoptálta a kompozícióban) feltartóztathatatlan sebességgel bontakozott ki az örökérvényű tragédia.

A mű középpontjában a három főszereplő áll: a pár, Wendla és Menyus, ill. a fiú barátja, a magát ekkor felfedező félénk fiú, Marci. Jakab Ildikó és Rab Gyula sallangmentesen, minden apró részletet kidolgozva, egymásra végig maximális figyelemmel élte végig a pár történetét. Dékán Jenő lézengő, tohonya figurájával jól érzékeltette a légüres térben élő figura kirekesztettségét, főként zárókép tragikomikus jelenetében. A többi szereplő, a szigorú Igazgatónő, Morva-Gulyás Anna, a megrázóan éneklő Ambrus Orsolya (Ilze, Anya), a csipkelődő és gúnyolódó osztálytársak, Vörös Szilvia (Márta) és Balgová Gabriela (Thea), ill. a Menyust az életbe visszavezető Gaál Csaba (Pap, Álarcos úr) koncentrált énekükkel és játékukkul részesei mind-mind előmozdították a cselekményt. A végig színen levő balettegyüttes (a Magyar Táncművészeti Főiskola Táncművész szak modern szakirány hallgatói) a kortárs ballett eszközeivel a cselekményre és a zenére párhuzamosan reflektáló, improvizatív koncepciót mutattak be.

A Magyar Állami Operaház zenekara profizmusával segítette a vizsgadarabok bemutatását. A Zeneakadémia tanárai által gondosan felkészített diákok munkáját Sándor Szabolcs fogta össze, vezényletével a rövid próbaidőszak ellenére is izgalmas zenei megoldásokban bővelkedő produkciókat hallhattunk. A zenekar, az énekesek és a táncosok között olyan összhang valósult meg, amely a későbbiekben is ideális viszonyítási alap lehet a fiatal művészek számára.