Bence

Szokos Augustin: "A historikus előadás nem zenei múzeum"

2012.09.23. 06:48

Programkereső

Néhány hete kezdte meg zeneakadémai tanulmányait a hazai régizenészek legfiatalabb generációjához tartozó karmester, zenekarvezető és continuo-játékos, akit zenefelfogásának alakulásáról, és legújabb projektjeiről is kérdeztünk. INTERJÚ

- Két évvel ezelőtt beszélgettünk utoljára, azóta sok minden történt veled, de a legfontosabb, hogy felvettek a Zeneakadémiára előadóművészet - zenekar- és kórusvezető szakirányra, valamint zeneelméletre is.

- Bár valóban fölvettek mindhárom szakra, úgy alakult, hogy csak a karmesterképzőt kezdtem el. Ez - azon túl, hogy finanszírozás szempontjából is az egyetlen járható út, hiszen a zeneelméletet nem is vehettem volna fel, csak költségtérítéses formában - azért alakult így, mert még ha "csak" a kórus- és zenekarvezető szakokat végezném egyszerre, már önmagában az is elvenné az időm minden mástól: a hangversenylátogatástól, a koncertezéstől, a csembalózástól, és persze a zenekar- illetve kórusszervezéstől. Ez túl nagy áldozatnak tűnt, így végül a karmesterképző mellett döntöttem, erre buzdítottak a barátaim is. Mindazonáltal tudom magamról, hogy egész életemben szeretnék kórussal is foglalkozni, és reménykedem abban, hogy a Zeneakadémián sem érint senkit kellemetlenül a döntésem.

Szokos Augustin
Szokos Augustin

- Fel sem merült benned, hogy valamelyik európai régizenei fellegvárban folytasd tanulmányaidat?

- Ami azt illeti, nem igazán gondolkodtam ilyesmin. Sokkal egyszerűbb lenne a helyzetem, ha hangszerjátékos lennék. Sőt, akkor valószínűleg meg sem fordulna a fejemben, hogy itthon tanuljak, hiszen köztudott, hogy Nyugaton - minthogy hamarabb is kezdődött - számottevően előrébb járnak hozzánk képest a historikus előadói gyakorlat művelésében. Nem így a karmesterség esetében: sajnos a legtöbb régizenei együttes élén vezényléstechnika szempontjából nem túlságosan képzett művészek állnak (ez alól John Eliot Gardiner az egyértelmű kivétel), így tőlük nem sok eséllyel sajátítható el ez a képesség. A másik dolog persze, hogy a régizene-képzés mindenhol a hangszereseknek szól. Én viszont karmester szeretnék lenni, ezért tulajdonképpen nem sok jelentősége van annak, hogy melyik intézményben sajátítom el a szakmai tudást. Úgyhogy bele kell nyugodnom, hogy a régizene megmarad az életemben az autodidakta módon elsajátítandó ismeretek között. Mindehhez kiváló lehetőség a saját együttes: gyakorlatilag a való életben szembesülök a problémákkal, amiket a magam erejéből kell megoldanom, legyenek azok zenei kérdések, pedagógiai, vagy szervezésbeli feladatok, de akár emberi dolgok. Kívánhatnék ennél inspirálóbb környezetet magamnak?

- Nem gondolkodtál el azon, hogy az alapképzés befejeztével a Zeneakadémia régizenei mesterszakjai közül csembalóra jelentkezz? Azért kérdezem, mert évek óta visszatérő részvevője a Sopronból idén Fertődre költözött Régi Zenei Napok billenytűs illetve kamarazenei kurzusainak, a 2012-es Mozart-maratonon Philipp György Mozart-előadásában játszottál (igaz, szintetizátoron), a nyári Grazioso Kamarazenei napokon, Szentbékkállán orgonáltál is.

- Valóban sokféle helyre hívtak játszani mostanában: nemrég például a Budafoki Dohnányi Zenekarban működtem közre három koncerten, de őszintén szólva nem tartom magam „profi" billentyűjátékosnak. Nagyon szeretek csembalózni és orgonálni, és törekszem is arra, hogy minél magasabb szinten műveljem mindkettőt, de a hangszerjáték számomra leginkább a zenélés öröméről szól. A karmestereknek többnyire nincs lehetőségük hangszeren játszani, én viszont ebből a szempontból is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a continuozás a lehető legélvezetesebb formája egy magamfajta zenész hangszeres megnyilvánulásának.

Szokos Augustin
Szokos Augustin

- Abban igazad van, hogy nemcsak hivatalos keretek között lehet tanulni, de a zenehallgatáshoz, művek áttanulmányozásához, na és a gyakorláshoz az elegendő idő mellett kell azért valamiféle cél, iránymutatás, tudatosság is. Mi határozza meg, hogy mikor mivel foglalkozol éppen a "saját szakálladra"?

- Mindamellett, hogy voltak, vannak és remélem, még lesznek is olyan tanáraim, akiknek igazán hálás lehetek, rendkívül fontosnak tartom, hogy magamtól jöjjek rá dolgokra, mert ez olyan élmény, aminek hatására sokkal inkább a sajátomnak érezhetem a megszerzett tudást. Van egy hihetetlenül tehetséges fiatal komponista, aki egyben az egyik legkedvesebb barátom: Laczkó Bálinttal gyakran ülünk össze elmélkedni a zenéről. Kevés az olyan alkalom, amikor ilyen mély dolgokra van lehetőségem ráébredni, mint ezeken beszélgetéseken. Elképesztően hasznos, ha az embernek vannak olyan kortársai, akiket tisztel, és akiktől nem átall tanulni sem. Persze egy előadónak a tudás, a zene megértése csak eszköz az ihletett előadáshoz: ahhoz, hogy a hallgatóság katarzis-élményt éljen át, elkerülhetetlen, hogy az ember maga is élvezze, amit csinál.

- Két évvel ezelőtt azt mondtad, ha teheted, mindent historikus előadásban hallgatsz. Jól érzem, hogy némileg megváltozott a régizenélésről alkotott felfogásod azóta?

- A historizmus számomra már nem igazán korabeli hangszereket, vagy felülről kezdett trillákat, hanem egy zenéhez történő sajátos hozzáállást, gondolkodásmódot jelent. Ha elfogadjuk a zeneszerzőt mint tekintélyt (amit persze nem muszáj megtennünk), akkor meg kell próbálnunk minél közelebb férkőzni a gondolataihoz. Ehhez eszközöket nyújt a zenetudomány: a szerző életműve, a darab keletkezésének története, a feltételezhető előadók, ezek játékstílusa, hangszerei, az előadás célja, egyéb paraméterei - mindezt számításba kell vennünk, ha egyáltalán valamiféle homályos képet szeretnénk kapni a darab mivoltáról. De ami a legfontosabb: a historikus előadás nem zenei múzeum! A valóban tehetséges előadóknak, miután az előbbi szempontokat már mind számításba vették, el kell gondolkodniuk azon, hogy mi lehetett az a hatás, amit a darab a hallgatóságból kiváltott, majd döntést kell hozniuk, hogy mi az a hatás, amit ők maguk szeretnének elérni. Ez a legkevésbé sem tolmácsolás, éppen ellenkezőleg: a jó előadó maga is zeneszerző. Nekem a legnagyobb katarzis-élményt minden esetben az okozza, amikor egy pillanatra úgy érzem, hogy a szóban forgó zenét én magam írtam, a leírt gondolatok az én gondolataim. Ez nem egoizmus, bárki átélheti: kellő éberséggel gyakran magunkra ismerhetünk a darabban, és ez az, ami igazán fantasztikus, és egyben nagyon emberi. A mai helyzetben, azt gondolom, ez a legtöbb, amit egy előadó tehet; és ha megteszi, garantált az élmény.

- Térjünk át az elméletről a gyakorlatra: régizenei együtteseddel, a Lux Aeternaként indult, majd Budapest Bach Consorttá átkeresztelt ének- és zenekarral új színpadi előadásra készültök: Purcell Tündérkirálynőjét fogjátok bemutatni 2012 tavaszán.

- A Tündérkirálynő egy felettébb érdekes kihívás a számomra: bár még csak rövid idő telt el az első zenekari próba óta, már körülbelül fél éve lázban égek ettől a darabtól. Magyarországon talán még nem így él a köztudatban, de Henry Purcell káprázatos alkotói tevékenysége alighanem mozarti méretekben mérhető. A zene önmagában is remekmű, de arra gondoltam, hogy egy színpadi előadás lenne az, amivel a leginkább rávilágíthatnánk a darabban rejlő elképesztő zsenialitásra. Ennek okán kértem fel egy igazán tehetséges barátomat, Ferencz Zsófit, hogy rendezze meg az előadást. Zsófi eredetileg angol- és latintanár, de a darab tulajdonképpen remekül fekszik neki, rajong Shakespeare-ért, és az operarendezésért. Mindazonáltal a semi-opera műfaja mindkettőnket komoly megpróbáltatások elé állít. A problémák sora ott kezdődik, hogy ebben a műfajban a főszereplők csak beszélnek, a zenés részeket pedig a cselekmény szempontjából jelentéktelenebb szereplők éneklik. Ez mai szemmel nézve indokolatlanul nagy előadói apparátust követel meg (a kórusról, tánckarról - a korabeli gyakorlat szerint - nem is szólva), így mindenképpen élnünk kell szerepösszevonásokkal, illetve húzásokkal. Úgy döntöttünk, hogy az énekelt részeket a főszereplőknek adjuk, a legtöbb mellékszereplőt pedig kihagyjuk. A beszélt részek töredékének megtartására ellenben mindenképpen szükség volt, hiszen a cselekmény ezekben bontakozik ki. Végül tizenkét szereplőnk maradt: három szoprán, egy mezzo, két kontratenor, három tenor, valamint három basszus. Ügyelnünk kellett a szólamok eloszlására, mert nem lesz külön kórusunk - ez egyébként nem kis rendezői kihívást jelent, hiszen gondoljunk csak bele: minden kórustétel alkalmával mindenkinek meg kell jelenni a színpadon!

Szokos Augustin és a Budapest Bach Concert
Szokos Augustin és a Budapest Bach Concert

- Ez tényleg nem éppen "múzeumi" megközelítés... És milyen nyelven zajlik majd az előadás? A Facebookon nemrég megosztottad a szövegkönyvetek címlapját, melyről kiderült, hogy a Shakespeare-féle Szentivánéji álom magyar fordításainak részleges felhasználásával saját magatok készítettetek új szöveget.

- A darabot Purcell egy Szentivánéji álom-adaptációra komponálta, aminek librettistáját név szerint nem ismerjük. Mivel ez a szöveg mai szemmel nézve kevéssé értékes az eredeti drámához képest, így a koncepciónk alapjának a Shakespeare-darabot választottuk. A prózai részekhez a Szentivánéji álom vonatkozó részeit fordítottuk tehát magyarra, olykor figyelembe véve a meglévő műfordításokat, a zenés részeket pedig feliratozni fogjuk, ugyancsak saját fordítások használatával.

- Valami olyasmi hibridet terveztek tehát, mint például Kovalik Balázs emlékezetes operaházi Xerxésze volt, melyben az áriák olaszul, a recitativók pedig magyarul hangzottak el, nagyon mai, mégis a barokk szellemében fogant rendezésben. A kérdés ezek után az, historikusnak tekinthető-e még egyáltalán az előadásotok, függetlenül attól, hogy a zenekar és az énekkar stílushűen formál majd? Nem érzel ellentmondást a szerző szándékát közelítő zenei, és a korabeli gyakorlatot gyökeresen felforgató színpadi megvalósítás között?

- Nagyon jó a kérdés. Azt gondolom, hogy ennek a látszólagos ellentmondásnak talán még örülnünk is kell, hiszen annyit jelent csupán, hogy a színházi rendezés egy ma is élő művészet, és mint olyan, nem fogadja el a háromszáz évvel ezelőtti gyakorlatot. A zene esetében viszont - míg régen minden korszaknak meg volt a maga egységes előadói praxisa - ma ilyenről nem beszélhetünk. Gondoljunk csak a híres Mendelssohn-féle Máté-passió bemutatására: az 1800-as évek gyakorlata nem vette volna be a "haloványan" hangszerelt Bach-darabot, ezért Mendelssohnnak korszerűsítenie kellett. Ellenben ma ezerféleképpen játszunk Bach-ot, barokk- és modern hangszereken egyaránt, de egyik esetben sem érezzük, hogy idegen lenne tőlünk a dolog, amit feltétlenül a saját nyelvünkre kellene formálnunk. A rendezésnél nem volt tehát kérdés, hogy a mai gyakorlatot követjük, a zene esetében azonban úgy gondoljuk, hogy a Purcell szellemében fogant  interpretációra való törekvés visz minket a legközelebb a darab megértéséhez.

- Úgy tudom, mindemellett épp azon dolgozol, hogy alapíts egy másik zenekart is, amellyel modern hangszereken, bécsi klasszikus szimfóniákat játszanátok.

- Így van, az ötletet a néhány hónappal ezelőtti, Vashegyi György által szervezett Haydn: Évszakok koncert és kurzus felettébb kellemes hangulata adta. Igazán jó érzés volt hozzám hasonló fiatal muzsikusokkal együtt dolgozni, és többen arra jutottunk, hogy valamilyen formában akár folytathatnánk is ezt az együttműködést. Emellett már régóta foglalkoztat a repertoár bővítésének gondolata, és egy július esti szentbékkállai séta alkalmával hoztam össze gondolatban ezt a két ötletet. Valóban modern hangszereken fogunk játszani - bár megpróbáljuk megszervezni, hogy a kürtösök, a trombitások és a timpanista korabeli hangszereken játszhassanak -, de a törekvés ebben az esetben is a historikus interpretáció, a haydn-i, mozart-i zenekari hangzás elérése lesz.

- Nem illik jóslásokba bocsátkozni, de - legalábbis Harnoncourt és a többi nem-ortodox régizenész pályájából kiindulva - előre látom, hogy újabb két év múlva éppen akkor alakítandó romantikus és XX. századi repertoárra specializálódó nagyzenekarodról fogunk beszélgetni... (nevet)

- Bármi megtörténhet, de ez - szó szerint - a jövő zenéje... (nevet)