Jolán

Erkel a színfalak mögött

2012.11.11. 16:30

Programkereső

A Figaro Múltidéző rovatából kiderül, hogy a zeneszerzői, karmesteri és zongoraművészi minőségben is működő Erkelnek - november 7-én volt születésének 202. évfordulója! - még legalább egy nagy szenvedélye biztosan volt.

Kezdjük egy korabeli kritikával. 1862. május 27-én Rossini Szevillai borbélya volt műsoron, Desirée Artôt világhírű francia énekesnő vendégszereplésével. Az éneklecke betéteiként Rode változatain, egy magyar dalon kívül Luigi Arditi mesterinek nem mondható Csókkeringője szerepelt. A Zenészeti Lapok recenzistája írja:

"Mi az egészben csak Erkelt sajnáltuk, a magyar zenészet e megőszült nestorát s újrateremtőjét, kinek a múltak után meg kellett még azt is érnie, hogy egy - hozzá még zeneileg nagyon silány szerkezetű - walcerhez négyszer üssön taktust azon a helyen, hol a »Bánk-Bán«-t, »Hunyadi«-t stb. szokta igazgatni! - Ha igaz, hogy a füvek növését lehet hallani: úgy azt hisszük azt is lehetett volna látni, hogyan őszültek ez alatt hajszálai."

Persze erre nem biztos, hogy sor került, mert az előadások között Erkelnek volt mivel levezetnie feszültségét. Erkel ugyanis köztudottan szenvedélyes sakkozó volt, a kortársak és az utókor szakmai megítélése szerint is kiváló játékos. 1836-ban, amikor másodkarmester lett a Pesti Városi Német Színházban, egyúttal a híres Wurm kávéháznak is törzsvendége lett; itt játszott Szén József, a legjelentősebb korabeli sakkmester is, talán tőle tanulhatta meg ezt a játékot. Az 1850-es évek közepétől a korabeli sakkélet vezető személyisége lett, annak ellenére, hogy 1859-ben már visszavonult az aktív játéktól. Ezt követően a pesti és budai sakkéletet szervezte: népszerűsítette a játékot és új tehetségeket fedezett fel. A pesti sakk-kör megalapítására 1859-ben - többek között gróf Széchenyi Ödönnel, Széchenyi István kisebbik fiával együtt - kérelmet nyújtott be, de csak 1863 végén sikerült engedélyt kapni rá. Az első, ideiglenes választmány Erkel Ferenc elnökletével ült össze 1864 októberében. Ekkor döntöttek például arról is, hogy a kör elnöke Széchenyi legyen, Erkelt pedig 29 szavazattal alelnökké választották. Később a Pesti Sakk-kör elnöki tisztségét is betöltötte, egészen haláláig.

A sakkozó Erkel - Chelemen Paula karikatúrája
A sakkozó Erkel - Chelemen Paula karikatúrája

Pár korabeli történet: 

Nemes szenvedelme a napnak és éjnek minden órájában sarkallta. Még a Nemzeti Színház színfalai között is tartott sakktáblát, hogy minden szabad percét a hatvannégykockás művészetnek szentelhesse. Néha egy-egy Lohengrint csípett meg egy kis játékra; olykor meg magát az ördögöt, Számielt. És megvert mindenkit, mert sakkozónak is volt akkora, mint zenésznek.

A Hunyadi László egy előadása előtt körülnézett a mester a színpadon: kit keverhetne egy kis parázs sakkozásba? Hiszen van elég idő: alig jár még az óra fél hétre.

Nem volt ott senki más, csak egy kacagányos vitéz: Korcsek, a kórista. Nappal csizmadiamester; este énekes: tenor prím. [...] Erkel megcsípi a kacagányánál fogva.

- Jöjjön, Korcsek, játsszunk egyet hirtelenében.

Korcsek szó nélkül megy. Erkel a színfalak mögött leül a sakktábla mellé; Korcsek letelepszik vele szemben.

- No ne vesztegessük az időt! Kezdem én! - mondja Erkel, és szép spanyol gambit reményében kilép a két paraszttal.

Korcsek lekönyököl az asztalra, és le nem veszi a szemét a tábláról. De nem húz. A percek múlnak. Korcsek összeráncolja a szemöldökét, fütyörész, majd titkos értelmű szavakat mormog. De csak nem húz.

- Szent isten! - gondolja magában Erkel, micsoda hatalmas nagy sakkozó lehet ez, hogy már az első húzáson is így gondolkozik!

És örvendez a szíve mélyén. Mindazonáltal várja, hogy mozduljon már a félelmes ellenség. Korcsek azonban csak tovább mereszti a szemét és lógázza a lábát.

Végre az ügyelő csenget: mindjárt kezdeni kell az ouverture-t (nyitányt).

- No, de hát húzzon már, édes barátom! - szól Erkel türelmetlenül.

- Én? - álmélkodik Korcsek.

- Maga hát!

- De én, kérem alássan, nem tudok sakkozni!

Erkel Ferenc
Erkel Ferenc

1873. december 23-án a Fővárosi Lapokban így ír Hevesi Lajos A sakkörben című cikkében:

 "Van a Velence-kávéház legfélreesőbb zugában egy hatalmas sötétbarnára mázolt ajtózat, mely fölött aranyos betűszörnyetegek [...] hirdetik sugározva e dohányfüstös külvilágnak a kör dicső cégjét... Íme, itt ülnek ők, a harckeverők, lyukas bőrpárnáikon és szövőszék nélkül szövögetik ravasz cseleiket... Amott meg abban a sarokban, elvonultan, békességben ül asztala előtt egy férfiú. Mindkét keze sűrű fehér hajzatába van temetve, míg érdekes arcából két élesen fürkésző szem nyomozgatja a tábla kockáit, melyek körül ő önmaga vis-á-vis-ja. E remete a kör elnöke, a magyar Melpomene egyetlen törvényes férje, a »Hunyadi László« és »Bánk-bán« atyja, Erkel Ferenc. Valami problémán töri épen fejét, és meg is fogja fejteni bizonnyal, mert ő megfejt mindent. Mellette egy széken összegombolyodva kucorog egy szőkével tarkázott fehér ebecske... Bundásnak hívják... és barátai igen fájlalják, hogy ámbár a sakk-kör mindennapi vendége, még sem tudta eddig a sakkot eltanulni, hanem inkább még a zenéhez konyít egy keveset."

Gárdonyi Géza hagyta ránk a következő sorokat 1910-es visszaemlékezésében:

Egy nyári esten nyitva volt a sakkör ablaka. (A Velencze-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) Az átellenes házban valaki zongorázott.

A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak.

Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem) és így mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, felfigyeltem.

- Hallja elnök úr? - mondottam kifelé intve, csupán hogy mondjak valamit.

Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült s maga elé nézett. A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett:

- Klamperozás.

Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt. Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg úr megjegyzését, elhallgatott.

Akkor hozzám fordul az öreg úr és szól az ő szokott álmodozó, dünnyögő hangján:

- Az ilyen kisasszonyok gyorskezüek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.

Megvető oldalpillantás. Én magamban hálálkodók az istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni.

 

Források:

Németh Amadé: Erkel Ferenc életének krónikája. Budapest: Zeneműkiadó, 1973.
Tóth Béla (szerk.): Magyar anekdotakincs. Budapest: Gondolat, 1957.
Fabó Bertalan (szerk.): Erkel Ferenc emlékkönyv. Budapest: Pátria, 1910.erkel.oszk.hu

A cikk nem jöhetett volna létre Krasznai Gáspár szíves segítsége nélkül.