Vilhelmina

Balogh Sándor: "Imádom a humoros dolgokat"

2013.01.23. 10:10

Programkereső

A Zeneakadémia Fúvós Tanszékének oktatója profi harsonás karrierje mellett termékeny zeneszerző és hangszerelő is - saját bevallása szerint az "egyéb" kategóriában.

- Egy hallgatónak mindig érdekes, amikor elképzeli a tanárát gyereknek. A te gyerekkorod milyen volt?

- Borsodból jöttem, Mezőcsátról. A nagyapám fodrász volt, és öt éves lehettem, amikor az üzletében kezembe akadt egy tangóharmonika. Valahogy lepötyögtem rajta a Kopogtat a fakopács az erdőn kezdetű dalt, és akik ott voltak, megtapsoltak érte. Ebből aztán rendszer lett és egyre bővülő repertoár. Aki hallani akart valamit, egy gombóc fagyira valót adott, mi meg mentünk az öcsémmel zenélni, összekerestem néhány gombóc fagyi árát, azt elfagyiztuk, és jöhetett a következő kör. A szüleimben ekkor merült fel, hogy érdemes lenne engem taníttatni. Bevittek Miskolcra, és elkezdtem harmonikát tanulni. Aztán mindig volt egy tanár, aki még szívesen tanított volna, így egymás után jöttek a hangszerek. Mondták, hogy a harmonikának nincs nagy jövője, ezért elkezdtem zongorázni. Mezőcsáton volt tűzoltó zenekar, ott volt lehetőségem rézfúvós hangszert tanulni. Zsoldos Imre, akivel később a Rádióban együtt dolgoztam, nagy hatással volt rám, és az ő példája vitt arra, hogy trombitázni akarjak. De a trombitához túl vastagok voltak az ajkaim, így a zeneiskolában azt javasolták, hogy a zongora mellett inkább harsonázni kezdjek. A konziba már harsonásként kerültem, majd onnan '77-ben a Zeneakadémia harsona szakára. Az első években még itt sem válik szét, hogy ki milyen harsonán játszik, én inkább a magas harsonára írott darabokat játszottam. 1980-ban Tarjáni Ferencnek megtetszett az egyik vizsgám, és az ő javaslatára mentem el a Rádiózenekar próbajátékára. Egy magas harsonára írt darabot vittem, de ők basszusharsonást kerestek, így teljesen érthető lett volna, hogy bár tetszett nekik, amit játszottam, ne vegyenek fel. Hogy mégis engem választottak, azt tulajdonképpen Tarjáni tanár úrnak köszönhetem. Így lett belőlem basszusharsonás.

- Hogyan jöttek az átiratok?

- Még Miskolcon tanított nekem zeneszerzést Rossa László. Nem sokkal Budapestre kerülésem után alapította meg a Budapest Ragtime Bandet, és meghívtak engem is. Ekkor kezdtem a harsonázásnak az improvizatív oldalával foglalkozni. Rengeteget tanultam itt, például, hogy hogyan kell rögtönözni. Ekkor szerettem meg a századforduló zenéjét, különösen Joplint. Itt készültek az első műveim és hangszereléseim is. Volt, hogy nagyon rövid időnk volt átírni a darabot az együttesre, és fölosztottuk, hogy ki mit hangszerel meg. Az elején persze csetlik-botlik az ember, a próbán szembesül a hibáival. Aztán idővel belejöttem, és ahogy egyre jobban ment, egyre többet, és egyre szívesebben játszották az átirataimat.

- És ami a saját műveidet illeti?

- A teljesen saját művek terén az "egyéb" kategóriába sorolom magam. Ez persze sokak számára komolytalan, de úgy érzem, a jó könnyűzenét elő lehet adni igényes szimfonikus hangzással. Az utóbbi időben leginkább ilyen jellegű feladatokkal keresnek meg. Ezeket a felkéréseket általában úgy vállalom, hogy az első leírt hangtól a kész lemezig az enyém a felelősség és a feladat is. A saját műveimet, átirataimat tanítom be, vezénylem, és veszem lemezre. Nem fordult meg a fejemben, hogy el kellene dirigálnom egy Mahler-szimfóniát, és nem is vállalnám, nem is vagyok rá felkészült. Szólampróbákat persze szoktam tartani ilyen művekhez is, és lényegében ahhoz is meg kell tanulni az egész darabot. Ennek ellenére leginkább hangszerelőnek tartom magam, a saját műveim száma elenyésző a hangszerelésekhez képest. Számomra az az igazán élvezetes, amikor meglátom a zongorakivonatot, és hallom a zenekart. Arról nem is beszélve, hogy sokszor elég sajátos hangszer-összeállításra kérnek átiratot, például a Dongót tubára - ami már lódarázs. Ezek igen érdekes kihívások. 

- Pár éve jelent meg a Brémai muzsikusok. Hogyan jött az ötlet?

- Lukácsházi Győzővel dolgoztunk együtt egy kis zenekarban, ahol gyerekeknek írtunk meséket. Én csináltam a Tuba Tóbiást, a Három kismalacot, a Kacor királyt is, de a Brémai muzsikusok annyira saját mű, hogy még a szövegét is én írtam. Örülök neki, mert tényleg szeretik, megjelent lemezen is, folyamatban van, hogy németül és franciául is kiadják. Lett belőle több felkérés is, és egy jó együttműködés a berliniekkel.

- Tervezel a közeljövőben is valami hasonlót írni?

- Most készül, sőt már be is mutattuk Berlinben: Egy világ körüli út, amely 16 ország népszerű zenei motívumait mutatja be, könnyed, kicsit karikírozó stílusban, mégis nagyon szerethetően.

- Említetted, hogy a vidám, humoros zenei stílus közel áll hozzád. Jellemző ez rád egyébként is?

- Azt hiszem igen, imádom a humoros dolgokat! Más részről 30 év zenekarozás alatt rengeteget láttam a zenészek életéből. Nagyon nem mindegy, hogy egy szerző a szólamait hova, és melyik hangszernek írja, és érdemes megtanulni, hogy mit hova szabad írni, hogy az játszható legyen. Nekem nem kell utat keresnem, mint az igazi zeneszerzőknek, én nyugodtan írhatom oda, ahol az jól szól! Hasznos lenne, ha a zeneszerzők és a karmesterek eltöltenének 10 évet egy zenekarban, hogy megtanulják, mitől lesz egy zene olyan, amit örömmel játszanak el a zenészek. Egy nem hangszerszerűen megírt részt hiába gyakorolnak sokat, nehézkes marad. A legrosszabb az, ha ehhez még egy fagyos légkört teremtő, statáriummal motiváló karmester is társul. Én nem ilyen vagyok. Szeretek nyugodtan és jó légkörben dolgozni, és akkor a zenészek a szívüket is odaadják a karmesternek! Jól ismerem, hogy mi mennyire megterhelő egy zenésznek, és ezekre igyekszem a hangszereléskor, a betanításkor, és a vezényléskor is figyelni, a lehető legemberségesebb lenni. Ez a fő szempontom a tanításban is. Pont egy ilyen jól sikerült fúvós próba után kértek meg, nagy meglepetésemre, hogy fafúvós kamarát tanítsak a Zeneakadémián. Azóta is nagy élmény látni, ahogy a gyerekek eljárnak az órára, és szívesen jönnek, ráadásul én is sokat tanulok általuk.

Balogh Sándor
Balogh Sándor

- A kamarazenélésben melyek a jó muzsikus ismérvei?

- A legfontosabb a hozzáállás, hogy örömmel vegyen benne részt. Ezzel az Akadémián nincs baj, hiszen mindenki fiatal, és tudnak nevetni! Persze a vidámság nem azt jelenti, hogy nem kell komolyan venni. Az intonáció nagyon fontos, és nagy élvezettel tisztítjuk ki a hangzást, mert nagyon jó látni az arcukon, hogy "Úristen! Tiszta lett!". A fúvósoknál a szolfézs sajnos eléggé elhanyagolt terület, de annál nagyobb öröm, ha megtanuljuk, hogy hogyan lesz valami tiszta, hogyan lehet megformálni egy periódust, hogyan lehet egy hangszeren egy másik hangszert utánozni. A másik mániám a ritmus és a tempó, ezekre is igyekszünk figyelni a kamaraórákon.

- Ki vár haza a munkából?

- Egy jó hangulatú család. A feleségem csellista a MÁV Zenekarban, így pontosan tudja, mennyire rendszertelen a zenészek élete. Van három gyerekem, mindháromnak nagyon jó humora van. A legnagyobb már elköltözött, a legkisebb most ötödikes. Egy ilyen családban jól lehet dolgozni.

- Hogyan egyeztethető össze két zenészhivatás a családdal?

- Nem egyszerű, igyekszünk mindig úgy megoldani, hogy valaki otthon legyen, ha a gyerekek otthon vannak. Most, hogy már nagyobbak, kicsit egyszerűbb, de régebben előfordult, hogy a legkisebb gyerekem végigült egy próbát a 6-os stúdióban.

- Hogy viszonyulnak a gyerekek a zenéléshez?

- Egyikük sem készül zenésznek. Próbálkoztunk, hogy tanuljanak zenét, de nem erőltettük, és nem is erre felé megy az útjuk. Jól van ez így.

- Milyennek látod a mostani zeneakadémisták jövőjét?

- Nem könnyű. Mindenesetre én többedmagammal együtt igyekszem mindent megtenni, hogy a tanítványaim mindent megkapjanak ahhoz, hogy jó zenészek legyenek. A többi pedig nagyrészt rajtuk múlik. El kell menni versenyekre, próbajátékokra, jó kurzusokra, meg kell ragadni a kamarazenei lehetőségeket. Félgőzzel nincs sok esély, de érdemes harcolni! Tessék komolyan, lelkesen, és örömmel dolgozni, és a legjobbaknak azért mindig lesz helyük!