Nándor

Batta András: "A jövőben hiszek"

2013.11.15. 06:58

Programkereső

Második rektori ciklusa végén az egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős kormánybiztossá nevezték ki a Zeneakadémia rektorát. Batta Andrást az elmúlt évek eredményeiről kérdezte a Figaro riportere. INTERJÚ

- Mindenkitől megkérdezik gyerekkorában: „Mi leszel, ha nagy leszel?" Amikor önt kérdezték, bizonyára nem rektor volt a válasz. Milyen tervei voltak a pályaválasztással kapcsolatban?

- A zenei pálya viszonylag hamar eldőlt. Csellistaként kezdtem, amit egy diploma erejéig meg is tartottam, de nagyjából 16 éves koromban már tudtam, hogy a zenetudomány lesz a tanulmányaim fő vonala. Így is lett. Egyébként ahhoz, hogy kit, miről ismernek: ha például tíz évvel ezelőtt beszélgettünk volna, akkor elsősorban mint tanár lettem volna ismert a Zeneakadémián, mivel 1979-től kezdve egészen a kétezres évek második feléig rengeteg hallgatót tanítottam. Ötvenéves koromig a szabad tanár boldog életét éltem. És bár a vörös fonál mindig az Akadémia volt, sokféle munkát végeztem mellette. Kovács Sándor tanár úrral együtt kezdtük pályafutásunkat a Zeneakadémián és a Rádiónál egyaránt, sokféle médiumnak dolgoztam, nemcsak itthon, egy német kiadónak, sőt a bécsi ORF-nek is évekig munkatársa voltam.

dr. Batta András
dr. Batta András

- Mindig is jellemző volt önre a szervezői affinitás?

- Mindig szerettem nagy feladatokkal foglalkozni, megújítani a dolgokat, és az ilyen feladatból jutott is szép számmal. Amikor bekerültem a Rádióba állandó külső munkatársként, rögtön tele voltam új műsorötletekkel és tervekkel, hogy a régieket hogyan lehetne átformálni.

- Volt a családjában más is hasonlóan úttörő alkat?

- Egyetlen gyermekként töltöttem magányos ifjúságomat egy jó, polgári, tradicionális családban. Mindkét szülőm kreatív, innovatív ember volt, lehetséges, hogy ez örökletes is.

- A hetvenes években diákként két szakon is megtapasztalta a Zeneakadémiát. Milyen volt akkor itt hallgatónak lenni?

- Számomra csodálatos volt. A korábbi iskoláimat nem igazán szerettem. Az általános iskolám egy egyenruhás elit iskola volt, amit nem éreztem a magaménak a túlzott fegyelme miatt. A Bartók Konzi már jóval nagyobb szabadságot jelentett, de ott meg a csellóval kínlódtam sokat. Nagyon ambiciózus voltam, sokat gyakoroltam, mégsem jött ki az az eredmény, amit szerettem volna. Ha nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, hogy szűk volt nekem a cselló, de ha őszinte vagyok, azt mondhatom, hogy előadóművészként valami mégiscsak hiányzott, hogy a számomra megfelelő szintre jussak. Aztán egyszer csak bekerültem a Zeneakadémiára, ami akkor a zenetudományi szakon olyan volt, mint egy jutalomutazás. Azt hiszem, ma sincs hasonló zenetudományi tanszak a világon. Mi még egy kicsit kaptunk az alapítók generációjából, Szabolcsi Bence és Bartha Dénes személyében, hallottuk előadni a már visszavonult Bárdos Lajost, Gárdonyi Zoltánt, és nem mellőzhető az akkori derékhad, Kroó tanár úr, Dobszay László, Somfai László, Ujfalussy József és még sorolhatnám. Akkoriban a szakon több tanár volt, mint diák, mert nem kellett kényszerűen minden évben új évfolyamot indítani. Hihetetlen pedagógiai elkötelezettséggel nyitották fel a világra a szemünket. Annál is inkább így volt, mert ezek a professzorok megjárták Nyugat-Európát és Amerikát is, nemzetközi tekintélyek voltak. Így kaptunk egy nagyon erős magyar hagyományt, és a kitekintéshez is muníciót szerezhettünk.

Batta András méltatja a tehetségeket - 2012-es zenei Junior Prima-díjak
Batta András méltatja a tehetségeket - 2012-es zenei Junior Prima-díjak

- Ön is azután sok helyen járt Európában. Mit látott akkoriban?

- Az utazás persze elég nehéz volt, hiszen minden, ami Hegyeshalmon túl volt, az tiltott gyümölcsnek számított. Ennek ellenére a diploma után kaptam egy bécsi ösztöndíjat, ami hatalmas élményt jelentett. Maga a bécsi zenetudományi szak óriási csalódás volt: begyepesedett, vaskalapos, értelmetlen. A város viszont nagyon sokat adott. Tulajdonképpen ott értettem meg, hogyan is kell operát játszani. Nagy korszak volt az. A fiatal Domingo, Carreras, a pályája csúcsához közelítő Marton Éva, és persze a csodálatos zenekar, illetve a világhírű karmesterek. Szinte minden este ott voltam vagy az Opera, vagy a Musikverein állóhelyein. Még Carlos Kleibert is megéltem.

- Mind a szakdolgozata, mind a disszertációja Liszt Ferenchez kapcsolódik. Mi a közeli kapcsolatuk vezérmotívuma?

- Ez a kapcsolat az idők során sokat változott. Ma főleg a reformer és filantróp attitűdje imponál, csodálom univerzitását, de akkoriban elsősorban a zenéje foglalkoztatott. Lehet, hogy ott is a nagy projekt tetszett meg, az, hogy legalább 10 évet szánt a szimfonikus költemények megkomponálására, többek között ezért telepedett le Weimarban. Vonzott a modernsége is. Végül e művek formavilágának tükrében kezdtem szemlélni a többi művét is. Ez vezetett el a disszertációm témájához is, nevezetesen, hogy miként hatott Liszt improvizáción alapuló előadó-művészete a kompozícióira.

- Életének egy másik motívuma az operettkutatás volt. Hogyan került a képbe ez a Zeneakadémián kevéssé honos műfaj?

- Azért azt ne feledjük, hogy Kálmán Imre egykor Bartókkal és Kodállyal koptatta a Zeneakadémia padjait! Egy kiadó kért meg egyszer, hogy írjak egy könyvet az osztrák-magyar operettről. Mindig is szerettem az extravagáns dolgokat, így belevágtam. Kiderült, hogy ez a műfaj annak az időszaknak a legjobb kordokumentuma.

dr. Batta András
dr. Batta András

- Ha hozzászámítjuk a tanszékvezetőként és rektor-helyettesként eltöltött időt is, több mint 10 évet töltött el az egyetem vezetésében. Melyek ennek a korszaknak a legemlékezetesebb momentumai?

- Minden beosztás más feladatokat hozott. A tanszékvezetés elsősorban szakmai feladatokat jelentett. Rektor-helyettesként a rektor munkájának segítése volt a fő cél. Akkor kezdtem el rálátni a Zeneakadémiára mint külső szemlélő is. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy itt van egy csodálatos és nagy múltú intézmény, amely viszont nem élhet csak a múltban. Eközben az egész felsőoktatás elindult az újjászerveződés útján. Bolognai rendszer, kreditrendszer, akkreditáció: az egész gépezet recsegett-ropogott. Ehhez társult az épület felújításának a szükségessége, ezt tartottam a legfontosabbnak. Ráadásul ekkor döbbentem rá, hogy a Zeneakadémia az általános és zenei közélet számára is mennyire fontos. Ezek ismeretében tudatosan, konkrét programmal, és a nagy célokat magam előtt látva pályáztam a rektori posztra. Szinte mindent meg akartam változtatni. Szerettem volna az öreg, nagy múltú Zeneakadémiából egy modern, nemzetközi értelemben is naprakész intézményt faragni. Ennek egy része sikerült, egy része pedig még a jövő zenéje lesz. Mindent persze még kilenc év alatt sem lehet megoldani, de a felújított főépület és a koncertközpont létesülése után most jöhetnek majd az igazi nagy tartalmi változások!

- Melyeket látja a legfontosabb feladatoknak a tartalmi változtatások terén?

- Mindenekelőtt a koncertközpont beindítását. Ez ad majd arculatot a Zeneakadémián folyó koncertezésnek és az egész intézménynek, mert összekapcsolódik az oktatással is. Helyet kapnak benne a diákprojektek, azaz a koncertezés az oktatás részévé válik, nemcsak a hangszeresek esetében, hanem az elméleti szakosok számára is, pl. az ismeretterjesztés formájában. Meggyőződésem, hogy a Zeneakadémia minden hallgatója megtalálja majd a maga helyét a koncertközpont hatósugarában. Persze, azt a helyet meg is kell ám keresni!

- Az oktatási változások nagy részét az állam generálta az új képzési struktúrákkal, új felsőoktatási törvénnyel. Ugyanakkor mindez egy rögzült hagyományok alapján dolgozó egyetemen képeződött le esetünkben. Mit sikerült megvalósítani ezen a téren?

- Hogy mi minden történt, azt egy ilyen rövid beszélgetés keretében még felsorolni sem lehet. Be kellett vezetni a kétlépcsős képzést, a hallgatói mobilitást, amit a Zeneakadémia konzervatívabb szárnya igen nehezen fogadott el. A másik nagy lépés az volt, hogy a Kodály Intézet a Zeneakadémiához került. Ez az intézet számára is perspektívát jelentett, de számunkra is fontos, hiszen a kodályi örökség a mai zenei életnek is nélkülözhetetlen része. Alapvető fontosságú volt a sokat vitatott Népzene Tanszék létrehozása. Mint a magyar zenei élet zászlóshajójának, feladatunk a népzene egyetemi szinten történő művelése, arról nem is beszélve, hogy szinte valamennyi magyar zeneszerző találkozott a népzene élményével. Véleményem szerint lényeges, hogy a népzene nálunk hangsúlyozottan jelen legyen. Nagy eredménynek látom, hogy sikerült Marton Évát idecsalogatni, egy időre Rolla Jánost, aztán Keller Andrást, tehát olyan nagy muzsikusokat, akik nem a Zeneakadémia keretein belül járták végig a ranglétrát, hanem a nemzetközi hangversenyéletben. Büszke vagyok tiszteletbeli tanáraink impozáns sorára is.

Zeneakadémia, homlokzat
Zeneakadémia, homlokzat

- Két rektori ciklusa után kormánybiztosként folytatja tevékenységét. Mi lesz a feladata ebben a munkakörben?

- Az október 22-i megnyitással a Zeneakadémia megújítása koránt sincs befejezve. Nem célom, hogy az utódomtól elvegyem ezeket a feladatokat, de talán jobb, ha a már futó projektek esetében alapozhatunk az elmúlt 9 évben összegyűlt tapasztalatomra és kapcsolataimra. A dolog másik oldala, hogy a Zeneakadémia elmúlt években történt fejlődése, úgy tűnik, a kormánynak is tetszésére volt, és ezt az innovációt szeretnék kiterjeszteni az ország egész zenei életére. Ez nagy lehetőség, hiszen a magyar zenei életben hatalmas erők vannak.

- Van konkrét terve ennek megvalósítására?

- Szeretném átvilágítani a zenei életet, megtalálni a fejlesztés lehetőségeit. A nagy projekt a Liszt Ferenc Terv, melynek a célja, hogy ezekhez a törekvésekhez anyagi forrást biztosítson. Ennek az életre hívását látom fő feladatomnak. A Zeneakadémia persze a szívem közepén marad. November elsejétől rektor úrból ismét tanár úr leszek, és majd újra erről az oldalamról fognak ismerni. Hacsak magával nem ragad egy újabb kaland.

- Van ideje a sokféle munka mellett hobbira?

- Nincs, de a sokféle tevékenység önmagában is pihentető. Rektornak lenni nem rossz dolog! Én nem vagyok egy nagy utazó rektor, de még így is egy sor olyan helyre jutottam el, ahová egyébként magánemberként nem jutottam volna. Utazni pedig szeretek. Szerencsére 50 éves voltam már, mire főnök lettem, és ez a fajta napi 12-15 órás munka már akkor jött, amikor a két fiam felnőtt. Az olyan embereknek pedig, mint én, értelemszerűen türelmes, szelíd feleségük van, aki megteremti azt a hátországot, amire egy magamfajta nyugtalan férfiúnak szüksége van.


Hamarosan interjút közlünk Vigh Andreával, a Zeneakadémia november elsejétől hivatalba lépett első női rektorával.