Orsolya

Beischer-Matyó Tamás: "A jelenben élni jó"

2014.03.06. 06:58

Programkereső

A tartalom az első, és ahhoz kell megtalálni a formát és az eszközt – vallja a Zeneakadémia Zenetudományi és Zeneelméleti Tanszékének oktatója, akit zeneszerzésről, tanításról és a vokális zene szeretetéről is kérdezett a Figaro riportere. INTERJÚ

- Siklóshoz, majd Pécshez kötődő gyermekkora után a Zeneakadémia hallgatója lett előbb karvezetés, majd zeneszerzés szakon. Mi vezette a pályaválasztásban?

- Nem zenész családból származom, mégis nagyjából kilencéves koromban megérett bennem az elhatározás, hogy zenész szeretnék lenni. Elkezdtem a zeneiskolában hegedűt tanulni, de igazából nem is a hangszer fogott meg, hanem a darabok. Meghatározó volt az a hatás, ami a zeneműveken keresztül ért, és én is szerettem volna ezt másokból kiváltani - ez azóta sem múlt el. Tulajdonképpen szinte kezdettől a komponálás motivált. Sokáig szerettem volna a hegedülést is folytatni mellette, de végül a zeneszerzés bizonyult jobb választásnak számomra. Így kerültem a pécsi konzi zeneszerzés szakára, amit nagyon hamar megszerettem. Persze akkoriban még elég zárt világ volt, nehezebben lehetett kottákhoz, felvételekhez jutni, így nem volt elképzelésem arról, hogy a kortárs zenében én milyen helyet foglalok el, vagy kit akarok követni. Úgy voltam vele, hogy ez majd kialakul magától. A zeneszerzés persze már akkor sem ígért biztos megélhetést, így szerettem volna több lábon állni. Így jött a karvezetés a képbe. Eleinte menekülő útvonal volt, később szerencsés döntésnek bizonyult, és meg is szerettem. Elsőre nem is vettek fel az Akadémia zeneszerzés szakára, csak karvezetésre. A második felvételimre egy kivételével ugyanazokat a darabokat vittem, mint az elsőre, akkor felvettek. Azt hiszem, szükség volt arra az egy év zeneakadémiai levegőre ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell egy művet a felvételin elővezetni, milyen dolgok fontosak egy ilyen helyzetben. A karvezetés szak közben eléggé megtetszett, és nem akartam otthagyni. A két szakon egyébként is sok közös tárgy volt, így elvégeztem mindkettőt.

Beischer-Matyó Tamás
Beischer-Matyó Tamás

- A műveit nézve is kitűnik a vokális zene szeretete...

- Igen, ez így van, a vokális zenében érzem a legjobban magam. Ugyanakkor a kórust elég nehéz műfajnak találom, ezért sem írtam olyan sok kórusművet. A kórus egy homofon, tonális „hangszer", egyáltalán nem lehet rá mindent leírni. Elsősorban nem a megszólaltatás nehézsége miatt - hiszen ez szinte csak gyakorlás kérdése -, hanem azért, mert nem szól jól. A dal és az opera műfaja sokkal közelebb áll hozzám. Engem kifejezetten inspirál a szöveg, sőt szöveges zenét írni egyfajta együttmunkálkodás a szöveg - adott esetben több száz évvel korábbi - alkotójával, annak egész környezetével.

- Nem behatároló tényező a nyelv?

- Valahol biztosan az, de én elég merész vagyok ezen a téren. Többször komponálok olyan nyelven is, amit nem beszélek jól. Persze minden nyelvnek megvannak a sajátos tulajdonságai, és ezeket tiszteletben kell tartani.

- Dolgozik most éppen valamin?

- Mindig dolgozom valamin, ha mást nem, akkor a régi darabjaimat javítgatom. Másrészt most nemrég megkeresett a drezdai zeneakadémia egyházzene tanszéke, az áprilisban esedékes kantátahetükre rendeltek egy nagyjából húszperces kantátát, amit a diplomázó hallgatók fognak bemutatni. Pontosan megadták a lehetséges apparátust, és hogy milyen eseményhez kérik a művet. Most ezen dolgozom. Ennek azért is örülök, mert nem egyetemi kapcsolatokon keresztül kerestek meg, hanem mint önálló zeneszerzőt. Ráakadtak a honlapomra, megtetszett nekik, amit ott hallottak, és felvették velem a kapcsolatot.

- Ők adták meg a témát?

- Nem, csak annyit kértek, hogy lehetőleg ne magyarul legyen - mivel arrafelé nem igazán beszélik a nyelvünket -, és legyen valami egyházi kötődése. Nem hagytam ki azt a lehetőséget, hogy németeknek németül írjak, hiszen így anyanyelvűek fogják bemutatni! Jézusról való jövendöléseket válogattam össze németül, és néhány újszövetségi részt latinul.

- Van most olyan irányzat, amit magáénak érez, vagy inkább a konkrét feladat határozza meg a stílust?

- Erre nagyon nehéz lenne pontos és helyes választ adnom. Az adott feladat mindig nagyon meghatározza a lehetséges megoldásokat. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a stílusokat lehet váltogatni. A zeneszerző személyisége mindig ott van összekötő kapocsként. Másik részről, ha nemcsak a mai irányzatokat nézzük, a romantikát nagyon szeretem. Tulajdonképpen Mozarttól az 1920-as évekig nagyon közel állnak hozzám a zeneszerzők - persze vannak kivételek. Talán ezzel is foglalkoztam a legtöbbet, és ennek a mélységeit ismerem legjobban, a zenében és az irodalomban egyaránt. Készültek persze ebben a korban nagyon vegyes és nagyon rossz darabok is, de mégis, az egésznek az érzelemközpontúsága, kifejezésmódja nagyon közel áll hozzám. Valószínűleg azért, mert én is ilyen vagyok: romantikus természetű és romantikus érzelmű. Persze ez nem azt jelenti, hogy úgy akarok élni, mint egy romantikus zeneszerző, ennek nem volna értelme. De az, ahogyan a romantikusok élvezik a zenélést, az számomra nagyon inspiráló. Néha úgy érzem, hogy a modern zeneszerzők nem mindig szeretik a zenét, sőt: a saját zenéjüket sem, szinte mintha az ellenségük lenne, amit le kell győzni. Az effajta örömtelisége miatt szeretem a sokat támadott posztmodernt is. Azt szeretem benne, hogy ott a komponista kompromisszumok és stiláris megkötések nélkül tudja azt csinálni, amit szeret. A mi korunkban talán éppen az a jó, hogy nem kell keresnünk mindenképp egy fő irányvonalat, nem akarunk egy uralkodó stílust kikiáltani, és a többit kiszorítani, hanem egymást gazdagítva élnek egymás mellett az irányzatok. Egy nagy, színes folyamban haladunk. És ez jó! Fontos lenne, hogy minél több zenész megértse, hogy ez nem versenyfutás, hogy ki tud újabbat létrehozni, vagy még több disszonanciát kitalálni - talán nem is nagyon lehet már. Inkább az legyen a szempont, hogy jó legyen, jól fejezze ki az aktuális mondanivalót. A tartalom az első, és ahhoz kell megtalálni a formát és az eszközt. Az eszközöknek pedig soha nem látott tárháza áll a rendelkezésünkre!

- Van valamiféle vezérelve a tanításban?

- Talán az, hogy szeretem, ha a növendékeim jól érzik magukat az órán. Nagyon szeretném, hogy senki ne utálja meg a tárgyaimat! Másrészt mindig mondom a tanítványaimnak, hogy ne fogadják el feltétel nélkül, amit mondok, hanem gondolkodjanak el rajta. Nem biztos, hogy ugyanarra a következtetésre jutnak, amire én. Azt hiszem, ez a gondolkodás, véleményalkotás a zeneelmélet lényege, és néha egy-egy probléma felfedezése, egy kérdés felvetése érdekesebb, mint maga a válasz. Sőt: lehet, hogy az már magában a válasz! Fontos, hogy kommunikáljunk egymással! Nem tudom, mi lenne velem, ha egy nagy előadóteremben kellene egy táblánál másfél órán keresztül zeneelméletet magyaráznom, mindenfajta visszajelzés nélkül. Azt tartom fontosnak ezen a szinten, hogy a növendékek tudják értelmezni a körülöttük lévő zenei információkat. A szolfézs is ennek a szolgálatában kellene, hogy álljon, mintegy gyakorlati zeneelméletként. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki jobb zenész lett volna attól, hogy ügyesen leír egy háromszólamú diktandót. Ugyanígy, az a tapasztalatom, hogy a jó zenészek, és az összhangzattanból ügyesek csoportja két külön halmazt alkot. A két halmaznak elég nagy metszete van, de nem esnek egybe. A zeneelmélet persze több, mint az összhangzattan. Tulajdonképpen úgy kellene tekintenünk a zeneelméletre, mint a körülöttünk lévő világ megismerésére való roppant változatos eszköztárra.

- Mivel foglalkozik szívesen a szabadidejében?

- Zenét írok! Illetve nagyon szeretem a filmeket és a sorozatokat. Tulajdonképpen akkor is dolgozom, amikor filmet nézek: sokszor onnan lehet ellesni egy jó dramaturgiai szerkesztést. Egy modern zeneszerzőnek voltaképpen mindennel kell foglalkoznia, és azt mind beépíteni a munkájába. Szerintem az előadó művészetben is így van. Ha benne élünk a jelenlegi világban, akkor tudunk vele kommunikálni, függetlenül attól, hogy milyen stílusban játszunk. És a jelenben élni jó!