Gyöngyi

Lépcsőfokok, billentyűk

2014.03.17. 07:00

Programkereső

Egy tizenkét éves fiút felvesznek a Zeneakadémiára, ezért a családjával együtt a szülővárosából Budapestre költözik. Ebben idáig semmi rendkívüli nincsen, az érdekes az, hogy ki hogyan éli meg ezt a történetet. Kovács Gergelyt a Parlando kérdezte. INTERJÚ

Kovács Gergely tizennyolc éves, és hatodik éve tanul a Zeneakadémián a Rendkívüli Tehetségek Osztályában. Gergő többször ért el helyezést nemzetközi zongoraversenyeken, az áprilisban megrendezett Weiner Leó Országos Kamarazene Versenyen pedig - unokatestvérével, Kovács Csillával - harmadik díjat kaptak hegedű-zongora kategóriában. A duó két éve játszik együtt, jelenleg pedig egy hollandiai kurzusra készül.

- Milyen darabot hagyott ott most az interjú kedvéért?

- Schumann a-moll hegedű-zongora szonátájának a zongora részét gyakoroltam, ezt is fogjuk játszani az unokatestvéremmel Hollandiában.

- Egy több hetes fesztiválra készülnek, úgy tudom.

- Három hétre mehetünk Hollandiába, óriási lehetőség ez nekünk, rengeteg dolog rejlik benne. Két hétig egy kurzuson veszünk részt Bergenben, ott több tanár is foglalkozik majd velünk és fellépési lehetőségek is lesznek, az utolsó héten pedig különböző városokban adhatunk koncerteket. Ez lesz életem első külföldi koncertturnéja.

Kovács-duó
Kovács-duó

- Biztosan jól sikerül majd. Egyébként a legtöbb zongorista, akivel beszélgettem, azt mondta: már kicsi korában ellenállhatatlan erővel vonzotta a hangszer. Ön ebből a szempontból is üdítő kivétel.

- Nagymamám, aki zongoratanár volt, három-négy éves koromtól kezdve szolfézst tanult velem, és közben mindig erőltette, hogy üljek le a zongorához, de nem voltam hajlandó. Még kipróbálni sem akartam. A szolfézst viszont nagyon élveztem, szerettem a szolmizációs hangokat, a kulcsokat... Nyolc évesen végül beírattak zeneiskolába, azt mondták, zongorázni fogok. Addig leülni nem akartam a hangszerhez, ettől kezdve pedig már felállni nem akartam a zongora mellől.

- Ezt a kor hozta meg vagy a tanár?

- Fogalmam sincs, ezt sosem tudtam eldönteni. Nagyon jó tanárom volt egyébként, Kovács Adrienn, aki azelőtt a nagymamámnál tanult, tehát nem ismeretlenhez kerültem.

- Lényeg, hogy átbillent.

- Igen, nyolc évesen elkezdtem zongorázni, és élveztem minden pillanatát. Faltam a darabokat, és nagyon gyorsan tanultam, sokaknak fel is tűnt, hogy előrébb tartok, mint a korosztályom. Néhány hónapja zongoráztam csak, amikor megnyertem a Békés megyei versenyt, és már oda sem a "Zongoraiskola 1"-ből vittem darabokat: egy Mozart menüettet választottam, amit gyerekkorában írt, meg mindenféle karakterdarabot. Szóval, nem egy sablont követtem, hanem több helyről próbáltam tanulni. Nagymamámnak hatalmas kottatára volt otthon, és amint véget ért a kötelező gyakorlási idő, - ami egyébként kínszenvedés volt -, azonnal elővettem az engem izgató kottákat. Elkezdtem blattolni, de persze keveset tudtam eljátszani közülük. A kezem is kicsi volt, meg néhány hónapja tanultam csak zongorázni, de állandóan újakat és újakat akartam megismerni. A zeneiskola könyvtárába is eljártam, hatalmas polcok voltak, fel sem értem őket, de ahonnan csak tudtam, vettem le a kottákat. Rengeteg darabot ismertem meg így, mert maga a kottakép is érdekelt. Ez még abból az időből eredt, amikor a nagymamám tanított zeneelméletre, még bőven a zongora előtt.

- Meddig tartott ki ez a lendület?

- Tizenkét éves koromig. Akkor vettek fel a Zeneakadémiára, Keveházi Gyöngyi és Eckhardt Gábor tanítványa lettem, viszont elkezdtem kamaszodni, jött a „semmivel nem törődöm"- időszaka az életemnek. Az a váltás is megviselt, hogy Békéscsabáról felköltöztünk Budapestre. Annyira alábbhagyott a tűz, hogy sokszor meg is ijedtem saját magamtól. Borzasztóan visszaestem, nem játszottam úgy, mint aki alkalmas arra, hogy itt tanuljon. A legelső félévi vizsgám után Eckhardt tanár úr odaállt elém, és megmondta: kezdjek el rendesen gyakorolni, keressünk valami motivációt, ő segít, mert ha nem változtatok, ez nem fog működni. Ez volt a mélypont. A második félévben belehúztam, és az év végi vizsgán azt mondták, hogy még nem igazán jó, amit csinálok, de legalább megvan az út.

- Mikor jött meg a motiváció? Amikor már kedvvel csinálta, és nem valami ellenében?

- Igazából akkor is kedvvel csináltam, csak nem olyan hévvel, mint korábban, de az sosem volt kérdés, hogy miért ülök le a zongorához. Azt mindig szerettem. Csak a tűz, meg az, hogy az ember ennyire imádja, az alábbhagyott. A következő két év viszont nagyon beindított, és a harmadikban Eckhardt tanár úr azt mondta, elindulhatok egy nemzetközi versenyen Szerbiában, most már képes vagyok rá. És ez a felkészülés volt az a motivációs eszköz, ami végképp visszahozta a tüzet. A versenyen harmadik lettem, és ezt komoly kudarcként éltem meg. Elhatároztam, hogy jobb leszek, többet fogok gyakorolni, és még jobban rá fogok feküdni. Láttam, hogy következő évben rendeznek fiataloknak Weimarban egy Liszt-versenyt, elég magas színvonalúnak ígérkezett. Eldöntöttem, hogy megpróbálom. Felkészültem, és a versenyen végül két ponttal maradtam le a döntőről.

- Úgy látszik, a versenyek fokozzák az elszántságát. Mostanában viszont már koncertlehetőségek is adódnak, ahol végre nem zsűri, hanem közönség előtt játszhat.

- Életem egyik legnagyobb élménye, hogy felléptem Brüsszelben, a Magyar Kulturális Intézetben. A békéscsabai kórus vitt el magával szólistának, a koncerten egy Liszt- rapszódiát játszottam. Rengeteg ember jött el, magyarok, belgák, nagyon jó közönség volt!

Kovács Gergely
Kovács Gergely

- Sok féle "jó közönség" van, nem?

- Persze. Imádok például gyerekeknek játszani, ott az a nagy sikerélmény, ha le tudom őket kötni. Legutóbb pedig, amikor az unokatestvéremmel életünk első közös koncertjét adtuk a Régi Zeneakadémián, főleg zeneértők jöttek el, köztük rengeteg tanár. Az megint más, mert ott végig síri csönd volt, és nagyon figyeltek. Azt is szeretem, amikor nem szakmai, hanem zenekedvelő közönségnek játszunk. Olyan embereknek, mint például a szüleim, akik nem értenek a zenéhez, de imádják. Ilyenkor ugyan vannak zajok, de a végén néha sokkal lelkesebb ovációt kapunk, mint amilyet a zeneértő közönség adni tud.

- Látom, szereti a színpadot.

- Nagyon. Engem feldob, ha kimegyek, és azt látom, hogy mindenhol fej van.

- És ha csak egy embernek játszik, úgymond privát?

- Az teljesen más. Az nem koncert, hanem egy nagyon bensőséges helyzet. Az a szépsége, hogy akkor ahhoz az egy emberhez tudok szólni. Aztán néha a zenész barátaimmal is összejövünk meghallgatni egymást.  Nagyon jó hangulatú összejövetelek ezek, mert az órákon a tanár csak a hibákat sorolja, persze, ez a dolga. Mi viszont a jót nézzük, megdicsérjük egymást, és ez segít egy kicsit elhinni, hogy talán mégsem vagyunk annyira rosszak, valami jó is van abban, amit játszunk.

- És az is előfordul, gondolom, hogy senkinek nem akar játszani, csak magának, ha éppen felgyűltek a dolgok.

- Igen, kivéve, ha ez éjjel tör rám, mert a szomszéd miatt akkor nem játszhatok. Az viszont már sokszor előfordult, hogy benn ültem a Konziban, vagy az Akadémián, és egyszerre azt vettem észre, hogy este van, mert már rég nem is gyakoroltam, hanem egyszerűen játszottam, csak úgy, saját magamnak. A zongorába adtam bele mindazt, amit érzek, amit gondolok, amin az agyam jár. Morbid szóval élve intim kapcsolatot alakítottam ki a hangszeremmel. Egyszer nagyon padlón voltam, akkor Eckhardt tanár úr is mondta, hogy egyvalami soha nem fog elhagyni, és ez a zongora. Benne sosem fogok csalódni.

- Ezt úgy mondja, mint akinek már rengeteg csalódása volt.

- Volt néhány, mindenféle téren. De mindegyikből erősödtem. Van, akit ezek összetörnek, engem inkább motiválnak.

- Lassan tíz éve zongorázik, nyilván megtalálta már azokat a szerzőket, akik leginkább izgatják a fantáziáját, akik passzolnak az egyéniségéhez.

- Folyamatosan találok újakat. És persze van olyan is, akiről azt gondoltam, hogy nagyon passzol, és kiderült, hogy mégsem. Épp most megyek át egy ilyen változáson, mert kicsi koromtól kezdve imádom az orosz zenét, elsősorban Rahmanyinovot hallgatni, de arra nem voltam érett, hogy játsszam is. Mostanában viszont arra gondolok, hogy talán már megértem rá, el is kezdtem az egész orosz kultúrát tanulmányozni, hogy jobban megértsem. Úgy érzem, hogy ha rendesen beletanulok, akkor az orosz zenét jól fogom tudni játszani. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy Chopin nem való nekem annyira, mint amennyire gondoltam.  Persze, ez nem azt jelenti, hogy harminc vagy harmincöt évesen nem fogom tudni jól játszani.

- Nyilván nem csak egyéniség kérdése ez, hanem attól is függ, életének melyik korszakában jár. És Schumann, akit a beszélgetésünk elején említett?

- Schumannt mindig is nagyon szerettem, és szeretem játszani most is. Az a-moll zongoraverseny volt az első, amit még kicsi gyerekként hallottam Ránki Dezsővel, és ő mindig óriási hatással volt rám.

- Ahogy megy előre az életben és változik, mindig másképp játszik egy-egy művet?

- Teljesen. Egy olyan darab van, amit régóta folyamatosan játszom, a Liszt 6. rapszódia. Ezt vittem Szerbiába, aztán Brüsszelbe, annak is már három éve, tehát nagyon hosszú ideje állandóan elteszem, előveszem, elteszem, előveszem, és minden egyes alkalomnál mintha teljesen másképp látnám a darabot. Most majd újra előveszem, mert egy hónap múlva Olaszországban fogom játszani egy versenyen. És megint izgatottan várom, hogy ezúttal vajon milyen új dolgokat fogok felfedezni benne.


Bokor Gabriellát a Kovács Gergellyel készült riportjáért a MOL Új Európa Alapítványa díjában részesítette.