Emma

"A humánum mozgatja a zenét"

2014.05.28. 06:58

Programkereső

Éppen negyven éve oktat a Zeneakadémián Medveczky Ádám. Hangszereseket, énekeseket, korrepetitorokat és karmestereket egyaránt tanított a négy évtized alatt. A Figaro riportere kérdezte. INTERJÚ

- Édesanyja révén szinte az Operaházban nőtt fel, először mégsem karmesterként került a zenei életbe. Merre vitt az út a pulpitusig?

- A családban szinte természetes volt a zenetanulás. Édesanyám korrepetitor volt az Operaházban, nevelőapám ott énekelt. Édesapámat hamar elvesztettem, amikor 1945-ben elvitték malenkij robotra, és nem tért haza. A bátyám később az Operaház első kürtöse lett, húgom pedig karigazgatója. Egy testvérem volt csak, aki nem zenész lett, de én mindig is zenei pályára készültem. Otthon zongora volt kéznél, így azon kezdtem tanulni. Elég hamar kiderült, hogy nem leszek zongorista, pedig nagyon szerettem, különösen operakivonatokat játszottam szívesen. Ez ma is így van, és a korrepetálásban, betanításban, vagy karmesterként is nagy segítségemre van a zongoratudás. A zenei pályát viszont zenekari zenészként kezdtem, mint ütőhangszeres. Hamar megszerettem ezt a hallatlanul színes világot, másodéves koromtól kezdve zenekari tag is lettem, és ez nagyon jó iskola volt minden későbbi zenei tevékenységhez, mindamellett, hogy csodálatos élmény.

Medveczky Ádám
Medveczky Ádám

A karmesterség gondolata az érettségi után jött. Akkoriban csak három, vagy öt évenként volt felvételi a karmester szakra, mindig csak akkor, amikor már elég hely üresedett meg. Az én felvételim előtt öt évig nem volt. Így ütőhangszeresként megszereztem az első diplomámat, és az Állami Hangversenyzenekar tagja lettem. Akkori főtárgy tanárom, Schwarz Oszkár ajánlott Ferencsiknek. A több fordulós próbajáték után nagy dolog volt, hogy alig húszévesen bekerülhettem Magyarország első zenekarába. A felvételim után nem sokkal a szólamvezetőnk egy német turnén „kinn felejtette magát", és én kerültem a helyére. 1964-ben felvették a Himnuszt, és aztán 15-20 éven keresztül minden újévkor látható voltam a TV-ben, ahogyan a „megbűnhődte" előtti nagy tremolót játszom igen fiatalon, szinte fekete hajjal. Ezek a zenekari évek karmesteri szempontból is jó iskolának bizonyultak. Dolgoztam a század első felének nagyjaival, az akkor üstökösként berobbanó fiatalabb generációval, és persze megfordultak nálunk a korszak legnevesebb szólistái is. Bőségesen lehetett tőlük tanulni. Ezzel párhuzamosan tudatosan készültem a karmester pályára. Szorgalmasan tanultam otthon az összhangzattant, harmonizálást, a felvételi előtt két-három évvel már diktáltattam magamnak mindenféle formában, hogy edzésben legyek. 1968-ban aztán felvettek, így lettem Kórodi András tanítványa.

- Az ÁHZ-t aztán az Operaház követte, előbb korrepetitorként, majd karmesterként dolgozott ott...

- Igen, erre is még a diplomám előtt került sor. Sok meghatározó darab betanításában vettem részt akkor. Ilyen volt a Trubadúr, a Figaro házassága, a Ring tetralógia, később aztán a Rózsalovag. Kemény munka volt ez, mert akkoriban nem kérdezték meg, hogy ki mit tud korrepetálni, egyszerűen mindenkinek mindent tudni kellett. Az első általam vezényelt opera a Così fan tutte volt, és azt követte rögtön a Pillangókisasszony. Nagyon nagy megtiszteltetés volt, de nem könnyű feladat. A karmesteri diplomakoncertem napján volt a Pillangókisasszony főpróbája, másnap pedig le kellett adni a hangszerelés vizsgafeladatot, ami a diplomakoncertem utáni éjszakán készült el - reggelre. Szerencsére már fiatalon beleszoktam a strapás életbe, ami azóta is tart, ameddig bírom, így csinálom.

- Jellemző ez a sokszintű felelősség a zenekari muzsikusok életére is?

- Másképpen, de igen. Egy karmesternek többféle feladata, nagyobb felelőssége van, ugyanakkor a zenekari zenészeknek igazuk van abban, hogy a pálca nem szólal meg. Nagyon komoly feladat és izgalomforrás egy-egy nehéz szóló. Életemben nem izgultam annyira, mint amikor először kisdoboltam a Bolerót, ráadásul egészen elöl, a koncertmester előtt kellett ülnöm.

- Az Opera mellett előbb a Postás Zenekar (mai Concerto Budapest), majd a Győri Filharmonikusok karmestere lett. Előtérbe került a szimfonikus zene az operához képest?

- Nem, ezek egymást egészítik ki. Sőt, igazából három nagy területe van az életemnek, az opera, a szimfonikus koncertek vezénylése és a tanítás. Ezek együtt adják a teljességet. Amikor saját zenekarom lett, meg kellett tanulnom, mire kell figyelni a műsor-összeállításnál, milyen kötelező gyógyír vagy felmérő dolgozat jellegű műveket lehet választani az adott helyzetben. '88-tól '97-ig vezettem a Postás Zenekart, aztán Győrbe kerültem, ami az utazás miatt szintén kemény munka volt. Naponta vonatoztam. Reggel 4-kor fölkeltem, a 6:10-es vonattal elmentem Győrbe, fél 1-ig próba, aztán vonatozás vissza, és délután 3-tól tanítás, esetleg este opera előadás, meg amire még szükség volt. Ezzel párhuzamosan '90 és '93 között az Operaház zeneigazgatója is voltam. Itt is sok nehézséggel találkoztam, hiszen én voltam a rendszerváltás után az első, és sok tekintetben változtatni kellett, ami sosem könnyű. Nem vagyok rendőr típusú ember, aki pontozza a hiányzásokat és a gikszereket, s ha valaki hármat hibázik, azt ledobja a pályáról, mint egy sakkbábut. Emberek vannak a színpadon és a zenekarban egyaránt, és nem lehet őket gépként kezelni.

- Mikor kezdődött a tanári pálya?

- Annak kezdete egybeesett életem egyik nagy fordulópontjával, amikor 1974-ben az első nagy karmesterversenyen Kobajasi után második lettem. Ekkor hívtak meg a Zeneakadémiára, hogy vezessem a hallgatókból álló zenekart. Ezzel rögtön a mélyvízbe kerültem, hiszen fegyelmet kellett tartani, hiányzásokat vezetni, egyezkedni a növendékekkel, hogy ki mikor miért nem ér rá. Szép feladat volt, de küzdelmes. '82-ben jött aztán a nagy változás, meghívtak az Ének Tanszékre, hogy szerepgyakorlatot tanítsak az opera szakos növendékeknek. Ezt máig nagyon szeretem. Gyakorlatilag mindenkit tanítottam, aki a mai magyar operaszínpadon látható. Szintén váratlan fordulattal, egy kolléga felmondása miatt kerültem bele a korrepetitorok képzésébe, mintegy tíz évvel ezelőtt. Érdekes feladat volt, hogyan lehet megtanítani a betanítás fortélyait. Újabb hirtelen váltással aztán idéntől a karmester tanszak főtárgy tanára is lettem. Intézményes keretek között eddig nem tanítottam vezényelni, de a feladat nem volt előttem ismeretlen, hiszen jó néhány karmesternek én adtam először pálcát a kezébe, amikor a felvételire való készülésben segítettem nekik. A karmesterséget sokan misztikus dolognak fogják fel, valami rózsaszín ködben történő költészetnek, átélésnek, vagy éppen pózok és faksznik tömkelegének, pedig ez tulajdonképpen nem igaz. Egy dolog van, amit nem lehet tanítani, az átélést és expresszivitást. De ez a teteje; amire viszont ez ráépül, az egy komoly szakma, aminek megvannak a maga törvényei, és ezeket meg kell tanulni. Bár sokan nem hiszik, dirigálni igenis komoly feladat. Sokan megpróbálkoznak vele képzettség nélkül is, aztán vagy beletanulnak idővel, vagy nem. Meg kell találni azt a mozdulatot, ami a lehető legegyszerűbben és legvilágosabban kifejezi az éppen aktuális zenei pillanatot. Felelős döntéseket kell hozni, hogy az adott tempóban és helyzetben jól lehessen játszani a pálca mozgására. Azért is szeretem ezt tanítani, mert ilyenkor az ember kénytelen megfogalmazni magának is azt, amit sokszor csak ösztönösen tenne.

- Van valamiféle vezérelv, aminek érvényre kell jutnia egy együttes vezetésénél?

- Ezt sosem gondoltam így végig, de azt hiszem, a repertoárban van néhány sarkalatos pont. Fontos, hogy minél színesebb legyen, és van néhány mű vagy műfaj, aminek szinte állandóan jelen kell lenni. Szimfonikus zenekarnál szerintem két ilyen van, a bécsi klasszikusok és a magyar zeneművek. Az opera esetében ez kiegészül egy harmadikkal, az olasz romantikusok operáival. Hozzám Mozart és Verdi különösen közel áll, de azt hiszem, igaza van Beethovennek abban, hogy Bach mindannyiunk ősatyja. Egy zenekari repertoárban ez kevésbé nyilvánul meg, én is negyven éves korom után kerültem közelebbi kapcsolatba Bach zenéjével, de azt hiszem, mint minta, ott kell, hogy legyen mindenki előtt.

- Milyen irányba változott a Zeneakadémia az itt töltött negyven éve során?

- Sokat nem változott, de talán régen pezsgőbb volt az élet. Lehet, hogy csak azért érzem így, mert én is fiatalabb voltam, de talán nem volt jellemző az a magunkba fordulás és csend, ami például most van. Teljesen értem, hogy rendnek kell lenni, vigyázunk az épületre, a beosztásra, a kártyákra és mindenre, de jó lenne, ha sikerülne újra megtalálni azt a felszabadultságot és emberi közelséget, ami régen megvolt.

- A sokféle munka hátterében egy igen nagy család áll. Hogyan jut rájuk is idő a sűrű mindennapokban?

- Öt gyermekem és tíz unokám van. Ez mindennel felér. A család segítségével viseli el az ember a sok tennivalót, a váratlan kudarcokat vagy egészségi gondokat. Ritkán van olyan, hogy egy fél napot otthon vagyok, vagy úgy érek haza, hogy a kicsiket még ébren látom. De nyáron, vagy hétvégén aztán tényleg hangos a kert a gyerekzsivajtól, és vannak időnként nagy közös ünnepek is. A család semmiképpen sem háttér, sokkal inkább alap, vagy oxigén, ami a létet biztosítja.

- Mit adna útravalóul egy pályakezdő zenésznek?

- Az egyik, amire szükség van, az a zene megszállott szeretete. Nemcsak a szorgalomra gondolok, hanem valamire, ami még azon felül van. Olyan céltudatos ragaszkodásra, amitől sem a váratlan kudarc, sem a váratlan siker nem téríti el az embert. A másik dolog a hit. Ezt sokféleképpen lehet értelmezni, de úgy gondolom, valamiben hinni kell! Ez lehet az emberség, valami erkölcsi törvény, a zene erejébe vetett hit vagy valami felső teremtő erő tudata, de az biztos, hogy kell valami, ami megszabja a tetteink útját, és mérceként szolgál mindenhez. A zene kizárólag embereken keresztül működik. Emberek írják, emberek vezénylik, emberek adják elő, és emberek hallgatják. A humánum mozgatja az egészet. Nem alá-fölérendeltségről van szó, hanem egymás világába való belehelyezkedésről. Ez így kell, hogy legyen a karmester-zenekar vagy tanár-diák viszonyban is. Ez talán patetikusan hangzik, de a konkrét földhözragadt dolgokban kell megvalósulnia. Azt hiszem, ez a belső hit segített engem is át a nehézségeken. Amint bezárult előttem egy kapu, azonnal feltűnt valami más lehetőség. Lehet, hogy csak én vagyok szerencsés, és könnyen beszélek, de azt hiszem, nyitottnak kell lenni az elénk kerülő feladatokra, és észrevenni, hogy miként juthatunk közelebb a céljainkhoz általuk.