Móric

Jelenet "Fejetlen" fuvolá(s)ra

2015.01.06. 11:43

Programkereső

Írásom szándéka egy olyan előadási darabot bemutatni az olvasónak, amely a mai világ embere számára a zenék és zajok kéretlen tömkelegében valóságos frissítő üdítőként hat. A „Fejetlenen" cím önmagáért beszél, az alkotói ihlet esszenciáját fejti ki. MAGAZIN

Amint a mű címe elsőként sugallja, a jelenet egy olyan fuvolásról szól, akinek a fuvola feje nélkül kell muzsikálnia. Előadási darab, de definiálhatnám úgy, hogy zenés színpadi játék, zenei bohózat, zenés pantomim. Mindazonáltal a fuvolás valósággal „elveszti a fejét", amikor kezében a „fejét elvesztett", tehát fej nélküli fuvolával, azaz a fejetlen fuvolával bíbelődni kezd. A szerző, aki a zenét és az előadás dramaturgiáját, rendezését megalkotta, Matuz István világhírű Kossuth-díjas fuvolaművész, fuvolatechnika-kutató, fuvolatechnika-fejlesztő. Matuz Istvánt „csőművésznek" nevezi pályatársa, Szigeti István zeneszerző. Hogy miért? Nincsen olyan cső, amelyet ne vetett volna tudományosan górcső alá, és nem szólaltatott volna meg, annak akusztikáját, gyakorlati hasznát és szépségét tanulmányozva és bizonyítva. Hogy egy fuvolában ("sok furattal ellátott cső") hány cső ("két furat közötti csőszakasz") van, érdemesebb őt magát erről megkérdezni, jómagam inkább írásom tárgya felé vetem soraim. A fuvola iránt elkötelezett munkásságát számos díjjal jutalmazták.

Fülep Márk
Fülep Márk

Fuvolás szerzőként való ismertsége nagyjából az 1980-as évek elejétől datálódik. A Fejetlenen 1988-ban készült, az AKKORD kiadónál megjelent öt másik Stúdium mellett, azok zárásaként. Tudomásom szerint eddig közel másfél tucat Stúdium létezik kéziratban. „A „Fejetlenen" vizuális darab. Előadásához humorérzék, önirónia, élénk fantázia szükséges. A rendezői utasítás valamint a zenei anyag gyakran csupán váznak tekintendő, amelyet az előadó szabadon variálhat. A darab bemutatásának további feltétele az ún. „sakuhacsi"-befúvás (középen, jobb- és balfelé), a beleéneklés, továbbá a szaxofonfúvókával történő hangkeltés ismerete." -írja Matuz István. Nincsen olyan komikum, amely az élet esendő valóságait ne hordozná magában. Ez a humor lényege, és amely esetünkben is pontosan így van. A szerző által javasolt bevezetőt kiegészítettem, amely így hangzik: „A mű egy komoly mű komolytalanra fordult gyakorlását mutatja be. Főhősünk Mozartot fog gyakorolni, de lássuk csak, mi is kell hozzá?  Egy  terem,  kottaállvány,  kotta,  hangszer.  A  hangszer  megszólaltatásához  a technikai előkészületek nélkülözhetetlenek: néhány tornamutatvány, légző gyakorlatok, a száj beállítása, és így tovább... A fuvola pedig, mint az emberi test, három részből áll. Ezek a következők: fej, test és láb..." Ezt előadás előtt fel kell olvastatni.

Fülep Márk
Fülep Márk

Főhősünk tehát (a fuvolás) Mozart G-dúr fuvolaversenyét, a Mozart Koncertet szeretné gyakorolni.  Nagy lendülettel, lelkesen  lép  a  színpadra  (tanterembe),  láthatóan  örül, dörzsöli tenyerét, boldog, mert Mozartot fog játszani. Mielőtt „összekötné magát" a transzcendenssel, „földi" dolgokat kell végrehajtania, testét felkészíteni a fuvolázásra, a bevezetőben elhangzott technikai előkészületeket elvégeznie. Kinyitja az ablakot, légző gyakorlatokat végez,  jóga  légzést  csinál,  ellenőrzi  a  hát  és  alhasi  izmokat.  Azután leguggol, nagy lendülettel tornászik, majd a fúvós hangszeres játékosoknál lényeges rekeszizmait méricskéli, edzi, mély levegőket vesz. „De jó lesz! Mozartot játszom nemsokára!" - mondogatja magában szüntelen és egyre lázasabban. Kilazítja-megfeszíti ajkait,  nyelvét  pödörgeti,  és  hangos  hangindításokat  végez.  Úgy  érzi  felkészült.  Ám amikor kinyitja a fuvolatokot, ámulva látja, hogy a hangszer feje hiányzik. Véletlenül belesóhajt a bánatában fej nélkül is összerakott fuvolába, hangjának megörül és elkezd rajta játszani. Telnek-múlnak a percek, unalmában mindent kitalál, hogy önmagát szórakoztassa  és   teljék   a   gyakorlási   idő.   Már   nem   Mozartot,   hanem   Mozert Konzartot játszik, látjuk a „kottán". A „kotta" átlapozásának is természetesen jelentősége  van,  hiszen  azzal  lép  ki  az  előadó  az  addig  követni  próbált  Mozart- struktúrából. A vibrátó, a billentyű- és nyelvcsapások, a kitartott hang, a rekesznyomások, a hangindítások groteszk zsibaja és szarkasztikus látványa önszórakoztató módon siker előadónak és mulattató közönségnek egyaránt. Ekkor leül a földre és váratlanul, -ám az előbbi dallamokból logikus variálódás során született módon- hallunk egy rövid Mozart operarészletet, a Szöktetés a Szerájból, Ozmin katasztrófaáriáját: "... és a gége megszorul..."

Matuz István - fuvola, EAR Együttes
Matuz István - fuvola, EAR Együttes

Zsebeiben matat, gondolkodik, javítani akar. Igen, a prüszkölés és cigarettapapír közötti gondolati átmenet megint a publikumra van bízva. Zsebéből kivett cigarettapapírt tesz az egyik billentyű alá, hogy a nedvességet kiszívja. Annak (fésű- selyempapír régi gyermekjátékhoz avagy zúzolóhoz hasonló) recsegő hangja töröksípot utánoz, amely jelenet törökülésben előadandó, s amelyet dobkíséret-szerű lábütések és játékhoz társuló éneklés kísér. Próbálja a fuvolát sakuhacsi befúvással minden irányból, még  végéről  is  fújni.  Elunja  magát,  óráját  nézi.  Mindez  a  Buddha  elszunnyadásába fojtódik, amelyet egy különös talány, -valaki által korábban a teremben felejtett- klarinétfúvóka fuvolatestbe helyezése old fel. Felpattan hát és belehelyezi a fúvókát a fuvolatestbe. Fej- és lábütésekkel méri játékát, „koordinálja szaktudását", megnyálazza a nádat, kifújja a nyálat a billentyűk alól, ahogyan egy tanulónál mintaszerű. Ismét ironikus elemek valóságos dömpingje. Letérdel, keresztet vet, imádkozik, összeszedi minden erejét. Mozart A-dúr klarinétversenyének első ütemeit halljuk. A recsegő-nyávogó hangok a klarinét illetve szaxofonnal bámulatosan hasonlatosak, ez juttatja el a bohóckodó zenészt, a ballisztikus mozdulatokat   és   már-már   táncelemeket   is   megengedő   jazz-szerű improvizációig, majd az extázisig. Amikor kimerül, s izzadt homlokáról a verejtéket zsebkendővel letörli és vissza akarja azt helyezni a hátsó zsebébe, a mámortól ittas arca kellemes csalódással vegyült boldogságba juttatja el: "Hiszen... Ez nem lehet igaz!... Hisz a fej végig itt volt!..." - így a néma kommentár. A fuvola feje végig a hátsó zsebben volt! Büszkeségében táncra perdül, mellét veri. Gyorsan mindent elpakol, kapkod, majdnem mindenét ott felejti. Visszafordul, megbékélt arccal Mozart concert "kottája" előtt - amint az előadás elején - fejet hajt és hazamegy. Mintha mindent szépen kigyakorolt volna...

Miért és hogyan gyakorolunk egyáltalán? A technika szentesíti a zenei mondanivalót, vagy a zenei mondanivaló épp elég, hogy megtaláljuk a hozzá illő technikát? Egyáltalán mi is valójában  a  zenei  kifejezés  előfeltétele?  Hogyan  teremtsük  meg  kellő-illő ráhangolódásunk egyensúlyát? Létezik ideális technika? És milyen az ideális hangszer? Fuvola nem szól fej nélkül, így tudja minden földi halandó, vagy legalábbis csak csökevényesen. A fuvolázás nem működik fejetlenen, de nem működik Buddha-pózban sem, jazzben sem, az önmámorító tánc sem segít: az idő elmos minden céltalan emberi törekvést, bármit csinálunk. Esetünkben vajon minek van célja és minek nincs? Fuvola nem működik klarinétfúvókával sem, mert az más hangszer feje... Ilyen és ehhez hasonló kérdések  sorakozhatnak,  miközben  a  szemlélő  gondtalanul  nevet.  Ilyen  kérdéseket feszeget Matuz István műve, s helyez egyben paródia és elgondolkodtatás kereszttüzébe.

Minden más Stúdiumnak külön jelentése van, valamennyi technikai bravúrnak külön élete, jelentéstartalma,  üzenete.  Magas  technikai  tudással  kódolt  régi  titkos  üzenetek  egy önmagát szüntelen újító művésztől. Nem mindegy miként áll ezekhez a zenei mutatványokhoz (mulattatásokhoz) az ember (nevezzük ezt túlzott sarkítással kortárs zenének), de egy biztos: napjaink feladata az ilyen és ehhez hasonló opusokat az őket megillető helyükön értelmezni. Akaratlanul eszembe jutnak olyan művek, amelyek a zene játékterét a pódium terének kihasználásával előszeretettel teszik, mintegy rímelnek Matuz Stúdiumára. Példaként említeném, hogy John Cage (The living room music), Karlheinz Stockhausen (In Freundschaft, Harlekin), Sári József (Echóhoz), Tihanyi László (Jan Jansson utazása Dániából Dániába, Jelenet öt szereplőre), Eötvös Péter (Az álmok hídján mentem át), Sáry László (Zenei társasjátékok, kreatív zenei gyakorlatok egyes darabjai) műveinél találkozunk ilyen vagy ehhez hasonló, kottafejek közé erősebben vagy árnyaltabban   rejtjelezett   szerzői   utasításokkal.   Természetesen   a   felsorolás   ennél részletesebb és tudományos bemutatása folytatható volna, külön értekezés tárgya lehetne. Pusztán érzékeltetni szerettem volna, hogy bizony a zenei játéktér figyelembe vétele foglalkoztatja   napjaink   zeneszerzőit.   A   térnek   akusztikus   jelenségeit   kihasználó mindenféle megrendezett koncertekről, s talán az idők folyamán komoly tradíciókat magukkal hordozó előadásokról (pl. térzenék, szabadtéri előadások, megannyi népi zenés játék,  stb.),  már  nem  is  beszélve.