Olivér

„A zenehallgatás nem mindig kikapcsolódás”

2015.12.08. 09:06

Programkereső

A Zeneakadémia több szakán tanít, művei folyamatosan szerepelnek a koncertrepertoáron, vezényel, fesztivált szervez. Horváth Balázs zeneszerzővel beszélgettünk.

- Hogyan indult a zenei pályád?

- Édesanyám hegedült és kórusokban énekelt, ezért engem is hegedülni taníttatott, hogy majd együtt muzsikálhassunk, illetve zenei tagozatos általános iskolába jártam, ahol ifjabb Sapszon Ferenc tanári munkája jelentős hatással volt rám. A zeneiskolai szolfézstanárom, Nógrádi László pedig – mivel karmester szerettem volna lenni – a Bartók Konzi zeneszerzés szakára irányított, ahol Fekete Győr István erőteljes személyisége és tanítási elvei – egy időre – teljesen elfeledtették velem a vezénylést, természetes volt, hogy a zeneszerzésnél maradok.

- Volt már olyan pillanat, hogy megbántad ezt a váltást?

- A zeneszerzést minden nap meg lehet bánni, hiszen folyamatosan gyötörni kell az anyagot, hogy eredményre jussunk. Másrészt viszont fantasztikus érzés, amikor megszületik valami, amit az ember maga hozott létre. Bennem mindig ez a kettős érzés él. De vezényelni is szoktam – főleg saját és a kollégák darabjait –, úgyhogy a gyermekkori vágyam is teljesült.

- Mostanában egyre több fiatal zenész foglalkozik komolyan kortárs zenével. Tanárként és szerzőként hogyan látod ezt?

- Szerencsére így van. Minden zeneakadémistának kötelessége elsajátítani az új zene nyelvét, mert bármikor kerülhet abba a szituációba, hogy azt játszania kell, és mert ez a tudás jótékonyan befolyásolja minden más zene előadását is. De valóban egyre többen csinálják, és egyre többen csinálják lelkesen, úgy, hogy fontos számukra. Az oka talán az, hogy az én korosztályom és a nálam fiatalabb, új zenével foglalkozó korosztály számára fontos ennek a tudásnak a továbbadása – elsősorban a huszonévesek számára. Folyamatos kapcsolat van az előadók és a szerzők között, és vélhetőleg a fiatalok életének is egyértelműen a részévé válik a kortárs zene.

Horváth Balázs
Horváth Balázs
Fotó: Zeneakadémia

- Pontosan hogyan segíti a kortárs zene előadása a régi zenéét?

- Ha jól tudom, József Attilától származik az a gondolat, hogy Beethovent csak Bartókon keresztül lehet megérteni. Egyszerűen arról van szó, hogy a jelenben élünk, a mai világ vesz minket körül, tehát csak azt érthetjük igazán, ami most van. Ha bárkitől azt kérik, hogy csupa régi zenét játsszon, akkor tegye félre a telefonját meg a számítógépét, öltözzön vissza régi ruhába... Akkor talán kis arányban átérzi azt az időszakot. Mi csak a jelenből tekinthetünk vissza, tehát kell mai zenét játszani ahhoz, hogy a megfelelő szemlélettel vizsgáljuk a múltat. Konkrétumokra lefordítva: ha valaki teljesíteni tudja a mai szerzőkre jellemző artikulációs és hangszínbeli elvárásokat, akkor ezt a gazdagságot és tapasztalatot megpróbálja adaptálni a régi zenére is. Nem csupán lejátssza a hangmagasságokat és ritmusokat, hanem azzal az igényességgel viszonyul hozzá, amit egy zeneszerző elvár tőle egy személyes kapcsolat alapján.

- Nagyjából 100 éve észlelhető a közönség elidegenedése a művészi zenétől, azon belül is elsősorban a kortárstól. Miben látod ennek az okát?

- A '30-as, '40-es évektől a popzene és a művészi zene egyre inkább eltávolodott egymástól. (Egyértelműen nagyobb átjárások vannak viszont a '80-as, '90-es évektől.) Erről a zeneszerzők is tehetnek, akik talán gyorsabban ugrottak át egyes stílusok között, mint a közönségük; de tehetnek róla az előadók is, akik lassabban követték a tendenciát, és akik szerint új zenét nem kell játszani, mert arra nem jön be a közönség. A közönségnek pedig erőfeszítést kell tenni az új zene – de szerintem nem csak az új, minden zene – megismeréséhez. A zenehallgatás nem mindig kikapcsolódás, hanem intellektuális erőfeszítés. Manapság azonban a koncertszervezőket érzem leginkább hibásnak, akik kockázatnak tartják az új zenét. Ahol az új darabok folyamatosan részei a repertoárnak, ott nem kockázat. A kortárs zenéből mindent el kell játszanunk, mert míg a régiből le lett szűrve a közönség által értékesnek tartott réteg, az újról még nem tudjuk, mi az, ami valóban értéket képvisel. És nagyon fontos, hogy kortárs zene kapcsán ne csak a hazai szerzők munkái jussanak eszünkbe. Nagy problémának látom, hogy ha Magyarországon új zenét játszanak, az szinte csak magyar zene. Ha nem játszunk itthon nemzetközi zenét, akkor a magyar szerzőket sem fogják más országokban megismerni. Elég szép arányban megszólal magyar kortárs zene az itthoni koncertéletben – esetleg nem a legmegfelelőbb körülmények között –, emellett másokra is figyelnünk kell, és igenis eljátszani azokat a műveket, amelyeknek helye van a kultúránkban.

- Sok zeneszerző kísérletezik popzenei elemekkel, neked is vannak ilyen stílusötvöző műveid. Miben gyökerezik az ötlet? Talán éppen a népszerűsítésben?

- Nálam egyértelműen az az oka, hogy a popzenei műfajokban van egy csomó friss jelenség, amit érdemes átvenni, és kipróbálni a kettő ötvözetét. Ez a bizonyos crossover-dolog abszolút idegen tőlem, és a kifejezést sem tartom helyesnek. Szerintem az nem működik, hogy fogunk egy popszámot, és szimfonikus zenekart teszünk hozzá. A popzenének valamely szeletét (ritmikai jelenséget, hangszínt...) ötvözöm azzal a zenei gondolkodással, ami engem jellemez, és végeredményben ugyanazt a darabot írom meg, amit megírnék popzenei hatás nélkül, csak lesz egy más műfajjal találkozó felülete. De ennek szerintem mélyebb oka van, mint a népszerűsítés. Akkor lehet valamit népszerűvé tenni, ha egyszerűbb, könnyebben felfogható, gyorsabban hat, és akkor el lehet adni sok pénzért – ebben nincs semmi szégyellnivaló, ez a populáris műfaj célja. Ehhez képest a művészi alkotások komplexebbek, lassabban hatnak, később sikerül megérteni őket, tehát több erőfeszítést igényelnek. Egyik sem rosszabb a másiknál, csupán tudomásul kell venni ezt a különbséget.

- Miben változott a zeneszerzés szak, amióta kapcsolatban vagy vele?

- Szerencsére rengeteget változott. Az én generációm döntően úgy jött ide zeneszerzést tanulni, hogy nem gondolkodtunk a pályánkon. Fel sem merült bennünk az aggodalom, hogy mit fogunk csinálni, gondolkodás- és ízlésbeli szempontok alapján választottunk tanárt. A 2000-es évek közepén, amikor elkezdtem tanítani, a hallgatók már a karrierépítésre fókuszálva választottak tanárt, ami látszólag felületes dolog, gyakorlatilag viszont nem, hiszen az ember azért jön a Zeneakadémiára, hogy fölépítse magát ezen a pályán. Nekünk még automatikus volt, hogy játsszák majd a darabjainkat, tanítunk valahol, lesznek jogdíjbevételek... Ezek a feltételek fokozatosan eltűntek, ma már nem evidens az elhelyezkedés. A mostani 25 és 35 év közötti generáció keményen dolgozik azon, hogy eljátszhassa a darabját: vezényelnek vagy hangszeren működnek közre az előadásokban, színházakban dolgoznak zenei vezetőként, vagy filmzenéket írnak. Emellett meg kell tanulniuk menedzselni a műveiket. Ezek az utak még nincsenek teljesen kitaposva, így egyelőre megtanítani sem tudjuk a jelenlegi hallgatóknak – esetleg megosztani a saját tapasztalatainkat.

Horváth Balázs
Horváth Balázs
Fotó: Huszti István

- Nem érzitek idegennek magatoktól ezt a sok járulékos tevékenységet?

- De, de ez az élet. Tegnap végre le tudtam ülni komponálni, augusztus óta először. Tanítás, koncertszervezés, napi több óra e-mailezés – ezek egyszerűen részei az életnek. Ezért fontos, hogy a zeneakadémisták kihasználják azt az előnyt, hogy még nem kell aggódniuk az életükért, a megélhetésért. Most kell tanulni nyelveket, minden egyebet, most kell minden zenét megismerni, most kell részt venni produkciókban, most kell a kollégák darabjait eljátszani.

- Milyen terveid vannak a közeljövőre, min dolgozol jelenleg?

- December végén a FUGÁban Petri György-estet tartunk a CentriFUGA nevű zeneszerző csapattal, amelyen a költő verseire írt dalainkat Szathmáry Judit fogja elénekelni három hangszeres közreműködővel. Továbbá az Amerikában élő orgonista-zeneszerző, Karosi Bálint kért tőlem egy darabot az együttese számára, ezen kell most dolgoznom. Jövőre Tihanyi Lászlóval tervezünk közös szerzői estet a BMC-ben, mivel ő 60, én pedig 40 éves leszek – tehát egy koncerttel megünnepeljük a közös 100 éves évfordulót. Ennél közelebbi terv az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál, amelyet harmadszor rendezünk meg Gryllus Samu barátommal. Január első hétvégéjén négy helyszínen zajlanak majd a koncertek: a Zeneakadémián, a FUGÁban, a BMC-ben és a Trafóban. Itt lesz például egy fantasztikus lengyel együttes, a Carbido, illetve a grúz Koka Nikoladze, aki különböző zenélő tárgyakkal létrehozott produkcióját mutatja be. Nem egyszerű feladat egy ilyen fesztivál megszervezése, mégis muszáj csinálni, különben Magyarország leradírozza magát a kortárszenei térképről.