Jolán

„Nem biztos, hogy csak a szép hangban lehet gyönyörködni”

2017.07.14. 09:25

Programkereső

Fekete Mari zenei vezető, művésztanár, 55 éve tanít zenés színpadi gyakorlatot a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A pályán eltöltött évtizedekről, régről és a máról, énektanításról és tizenkét németül tátogó törpéről beszélgettünk vele.

Oktatott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán is. Mestereinek Nádasdi Kálmánt és Simon Zoltánt vallja. Számtalan színházi előadás zenei anyagának szerkesztésével hangszerelői, karmesteri zenei szerkesztői munkáival ő a magyar színházi élet nagy tapasztalatú tekintélye. 1996-tól a Nemzeti Színház 2000-től a Pesti Magyar Színház társulatának zenei vezetője. Zenei irányításával, játékával több színházban is jelen van. Idén például a József Attila Színház, a kecskeméti Katona József Színház előadásaiban és a Karinthy Színház sikerrel futó Nercbanda című produkciójában is.

Fekete Mari
Fekete Mari

- Hogy kezdődött ez a hosszú ívű pálya?

- Úgy, hogy én négy éves koromban hallás után elkezdtem zongorázni, és üzent egy idős zongoratanárnő, hogy tanítana engem ingyen. Nála tanultam tíz évig.

- Ez hol történt?

- Tata Tóvároson, ahol laktunk. Majd elmentem Győrbe a konzervatóriumba, és 1957-ben ott érettségiztem. Onnan jöttem föl a Zeneművészeti Főiskolára, de

először nem vettek föl, mert azt mondták, hogy rosszlányos a külsőm.

Aztán fölvettek, de karvezetés szakra, mert nagyon rossz technikával zongoráztam és sokszor volt ínhüvely-gyulladásom. Az idén kapom meg az Aranydiplomámat. Mikor másodéves voltam, akkor korrepetitori próbajátékra hívtak a Színművészetire. Ez háromfordulós volt, és megfeleltem. Azóta itt tanítok.

- Nem álmodott szólista karrierről? Ez egy teljesen más szakma.

- Nem akartam soha szólista lenni, mert nagyon izgulós voltam. Ha másnak az egyéniségébe belebújhatok és ott maradhatok a háttérben, akkor annak nagyon sokat tudok segíteni, zeneileg is, előadásban is. Az első osztályomba járt Huszti Péter, Voith Ági és Sunyovszky Szilvia. Nekem mindig az volt a dolgom, hogy jól adjanak elő. Mindig a szövegből indultam ki, nem ragaszkodtam a kottához. Ha a magyar prozódia más ritmust kívánt, akkor én azt úgy tanítottam azért, mert a közönségnek joga van érteni azt, hogy mit hall, ha már fizetett érte.

GettyImages-658445576
Fotó: Cindy Ord / Getty Images Hungary

- De hát ez egy külön szakma! Tanította ezt valaki?

- Nem. A saját hibáimon okulva tanultam meg ezt. Én nem hangképző vagyok, inkább korrepetitor, illetve zenei vezető. Nemcsak zongorázom, hanem vezényelek. Szerteágazó terület, s engem mindegyik érdekel.

- Különböző képességű hallgatókat kell megszólaltatni...

- Sokat tudok segíteni, mert egyrészt én minden hangnemben mindent eljátszom abban a pillanatban. Mindig megkeresem a nekik legmegfelelőbb hangnemet. Ha öt hangja van, akkor abból az öt hangból „főzünk,” és akkor valamit ki lehet hozni. Ha ő a színészi pluszt hozzá tudja tenni a picike hangjához, akkor már értékes a produkció. Nekem mindig az a fontos, hogy gondolatokat közöljünk a zenei hangokon.

Nem biztos, hogy csak a szép hangban lehet gyönyörködni.

Az is élvezetet okoz, ha hallok egy sanzont, aminek története van és meg is értem.

- A színházi zeneirodalom óriási. Hogy lehet erre fölkészülni?

- Először én megtanulom a darabot. Átnézem, hol vannak az értelmi-érzelmi hangsúlyok, hol lehet levegőt venni. Megtanultam a pályám során, hogy nem szembesítem a színészt azzal, hogy ez mekkora feladat. Egy kicsit elbagatellizálom, hogy ne görcsöljön. Az eredmény az mindig engem igazol, mert végül is

mindig mindenki mindent el tudott énekelni nálam.

Az is látom, hogy mikor bizonytalanodik el, s akkor beütöm azt a hangot, amivel ő tovább tud menni. Ehhez kell a sok éves tapasztalat.

- A zenei ismereteken túl milyen képességek kellenek ehhez?

- Mindenekelőtt empátia, hogy vele együtt lélegezzek. Ismernem kell az egyéniségét, mert olyan, mintha ketten egyek lennénk. Két test egy lélek.

- Különböző énekesekkel, különböző színházakban és különböző zenei műfajokban dolgozik...

- Nagyon szerettem dolgozni Pápai Erikával, Stohl Andrissal, a Szalai Kriszta-Cserna Antal házaspárral. Nagy élmény volt Agárdi Gábor és Sinkovits Imre, akikkel együtt voltam a Magyar Színházban a My fair Ladyben. Nagyon-nagy élmény volt Szakácsi Sándorral dolgozni. Vele csináltam a La Mancha Lovagját. Nekem voltak filmjeim is. Az első a Bob herceg, amiben Szerencsi Évike tátogott és Kalmár Magda énekelt, Nagy Gábor magyar hangja pedig Berkes János volt. Mi még a Hidas Tanár úrral (Hidas Frigyes – a szerk.), nagy példaképemmel vettük föl a hangot is.

Magony Enikő és Fekete Mari a SUGAR olvasópróbáján
Magony Enikő és Fekete Mari a SUGAR olvasópróbáján
Fotó: Zsigmond László / Pesti Magyar Színház

- Akkor az énekeseket meg kellett tanítani arra, hogy megfelelően tátogjanak?

- Természetesen. Ez ügyben a legnagyobb élményem a Hanussen (Szabó István filmje – a szerk.) volt.

Tizenkét törpének kellett megtanítani a Figaro házassága áriáit németül tátogni.

Ez óriási élmény volt.

- Minden rendező más...

- Nekem szerencsém volt, mert olyan nagy ikonokkal dolgozhattam, mint Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Ádám Ottó. Tőlük rengeteget tanultam zenedramaturgiát. Békés Andrással is nagyszerű volt, vele tanítottam hosszú évekig.

- Van különbség a prózai és a zenei rendező között?

- Nincs. Színdarab van. Rendkívül jó zenei érzéke volt Ádám Ottónak, Várkonyi Zoltánnak és a ma is aktív Szinetár Miklósnak. Nagyon sokat tanultam tőlük. Azt próbálom tovább vinni, amit ők tanítottak. Ma nem minden rendező figyel arra, hogy érthető legyen az a szöveg.

Sokszor én szoktam az érthetőséget és az elcsalt mássalhangzókat számon kérni a prózában is.

- Sokféle zenei műfajban dolgozik.

- Mindenevő vagyok, a klasszikus operettől kezdve a modern musicalekig. A Chicagót két helyen is megcsináltam, a Cabarét a főiskolán körülbelül háromszor és vagy nyolcféle variációban a La Mancha lovagját. Most volt a József Attila Színházban a premierje a Csókos asszonynak, az is a hatodik vagy a hetedik. És mindegyik más. Mindegyik színész is más. És ez nagyon érdekes!

- Mi a nehézsége és mi a könnyűsége ennek?

- Zeneileg nekem nem probléma semmi. Sőt szoktak olyant kérni, hogy tegyek bele valami zenei viccet. Most például a Katóka belépőjébe egy kis Éj királynő áriát is belecsempésztünk, és senki nem botránkozott meg rajta, mert csak pár ütem volt. Kérték, hogy tegyek bele annyi ütemet az Apacstanyán című dalból is, amennyi jogilag engedélyezett. Beletettem. Azzal is jól elszórakoztunk.

- Vannak kedvenc műfajai?

- A musical és a jazz. Tizenhat évig tanítottam a Zeneművészeti Főiskolán jazz tanszakon, ugyan klasszikus zongorát, de nagyon közeli kapcsolatba kerültem a jazzistákkal. Mind a két fiam jazz-zenész. A musical éneklésnél is számomra az a legfontosabb, hogy érthető legyen a szöveg.

Hiába panaszkodik a Jean Valjean, ha nem értem hogy mit mond.

- Ezt hogy lehet áradni?

- Követelni kell. Nekem megvan az elképzelésem, és addig taposom az illetőt, amíg meg nem csinálja.

GettyImages-481612605
Fotó: Eye Ubiquitous / Getty Images Hungary

- Több generációt megismert már. A hallgatók úgy állnak az énekléshez, mint ötven évvel ezelőtt?

- Sajnos ez sokat változott. Pénzcentrikus lett a karrierépítés. Azelőtt az volt, hogy édes Istenem, csak eljátszhatnám Júliát, vagy eljátszhatnám Rómeót. Voltak szerepálmok. Most meg jól fizető reklámálmok vannak. Van egy-két kivétel, aki elhivatott. Nagyon kevés olyan társulat van, ahová tagnak fölvesznek fiatalt, és miután nincs fix jövedelmük, kénytelenek mindent elvállalni. Én ezt tapasztalom.

- Összeszámolta már, hány művet kellett megtanulnia?

- Soha nem számoltam. Az igazság az, hogy minden a fejemben van. Kotta nélkül végig megy minden, mert mire megtanulja a színész, addigra én hatszor tudom fejből. Nekem nem volt jó a szemem, és úgy látszik, hogy ez is segített abban, hogy megtanuljak mindent kívülről.

- Sokféle színház van, sokféle rendezővel. Könnyű alkalmazkodni? Van, amikor zenekarral játszik, és van, amikor egyedül.

- Minden darabra más zenészeket hívok, másokat válogatok. Mindig azokat, akik abban a műfajban a legjobbak. Miután a fiaim zenészek, és én is tanítottam, pontosan tudom, hogy melyik posztra kit kell hívni. Ha ráér, akit kiszemeltem, akkor nagyon boldog vagyok, ha nem, akkor jön a második szereposztás. Van egy állandó stáb, akikkel járok, de amikor bővíteni kell, akkor nagyon megnézem, hogy kivel dolgozom. A korrektség az elengedhetetlen követelmény.

Minden feladat más és minden feladat mást kíván.

- Mivel lehet közel hozni az éneklést azokhoz, akikben nem volt késztetés erre?

- Olyan dolgokat kellett keresni, amiket ők szeretnek. Négyen-öten összeültünk és énekeltünk spirituálékat, countryt. Egy időben minden évben utaztunk a leningrádi (Szentpétervár – a szerk.) főiskolára, s például Lang Györgyiék countrykat meg a spirituálékat vittek. Azt nagyon szerették. A mai napig is, ha találkozom Lang Györgyivel, mindig énekel egy-egy sort, hogy emlékszel Mary?

- A hang mára technika-függő is. Nagyon sokszor használnak mikroportot.

- Sőt a lustábbik színész azt kéri, hogy a prózáját is ezzel adják be. Nagyon sok a fél-playbackes előadás is. A zene az anyagi függő, mert nem ülhet be mindig egy harminc tagú zenekar. Én ugyan megpróbálom a zenekari kíséretet kisebb létszámúra átírni, hogy mégiscsak élő zene legyen.

GettyImages-601074712
Fotó: Godong / Getty Images Hungary

- Akkor ez azt jelenti, hogy hangszerelnie is kell?

- Harminc-negyven éve. Kis- vagy nagy együttes, mikor, mire kell. Ezt én összeírom, mert az a hangszer, ami kimarad, annak a mondanivalóját egy másikba be kell írni. Ez olyan, mintha egy színdarabból két szereplőt kiveszel, akkor annak a mondatait valaki másnak oda kell adni, mert másképpen nem lehet érteni a történetet. A munkának nagyon fontos része a hangmérnöké, akinek a kezében gyakorlatilag ott az egész előadás.

- Mi volt az, ami ennyi időn át ezen a pályán marasztalta?

- Régen volt. Egy Offenbach Kékszakáll-vizsgaelőadás. Még Konrád Antal volt a Kékszakáll és Vajda Márta a partnere. Nagyon fontos élmény volt számomra, mert onnantól kezdtek hívni az itt tanító rendező tanárok a különböző színházakba. Az álszentek összeesküvése volt az első darabom, még a régi Katonában (akkor a Nemzeti Színház kamaraszínháza – a szerk.). Az egyik feladat hozta a másikat. Volt egy darab, ahol Kálmán Györgyöt kellett szinkronizálnom. Ültem a függöny mögött, s egy tüll lyukon keresztül néztem, hogy mikor nyúl a zongorához. Cukkolt is engem rendesen, mert időnként kapargatta a billentyűket és megijedt, amikor megszólalt. Nagyon érdekes volt még a Dürrenmatt Play Strindberg-előadás. Ebben ugyancsak Kálmán Györgyöt, meg Ronyecz Máriát szinkronizáltam, s a Bojárok bevonulását (zene: Johan Halvorsen – a szerk.) el kellett Básti Lajosnak táncolni. Ez egy nagyon nagy élmény volt.

- A lelkével is itt maradt. Ezt csak úgy lehet, hogy szereti, nemcsak szakmailag uralja a terepet, érzelmileg is kötődik.

- Így van. Itt maradtam, és én ezt nagyon szeretem csinálni. Volt, amikor Szegeden a Dózsában hatszáz statisztát indítottam föl a színpadra, s utána rohantam orgonálni a Dómba. Fiatal voltam, futottam egy forró nadrágban, két copffal, klumpában. Az összes Szörényi Levente-darabot, ami Szegeden volt – az István a király, az Attila, a Veled, uram –, én csináltam annak idején.

- A hangszerek is különbözők. Ahány hely, annyiféle a zongora. Ezt hogy sikerül áthidalni a ?

- Elektromos zongorák vannak, s annak különbözők a hangszínei. Én ugyan nem szoktam sokat használni, mert a hangja rendszerint műanyag. A műhangot meg gyűlölöm. Ha nagyon jó zongora-hangja van, vagy van esetleg Fender Piano vagy valami csembaló hangszín, s erre van szükség, akkor elfogadhatók.

- Kiket kísért koncerteken?

- Ha felidézem a régmúltat, akkor Zsolnai Hédit, Váradi Hédit, Császár Angelát rengeteget. Mostanában a Karinthy Színházban játszunk kisebb létszámú darabokat. Nagyon jó a Seventeen Girl, a Nercbanda. Mindenkinek ajánlom, mert nagyon szellemes. Pásztor Erzsi életében nem énekelt még ennyit. A Madách Színház Hegedüs a háztetőn-előadásában is zseniális volt, de nem sokat énekelt. Itt viszont énekel, táncol és 85 évesen végigbeszéli az egészet.

- Folyamatosan dolgozik. Mi az, ami erőt ad. El lehet ebben fáradni?

- Nem lehet elfáradni, ha az ember szereti. A gyerekeim mindig azt mondják, az a szerencséd, mama, hogy azt csinálod, amit szeretsz. Te tulajdonképpen szórakozni mész a színházba. Egyébként tényleg így van. Minden este más, és én úgy ülök ott a karmesteri pulpituson, hogy élvezkedem, miközben nézem a jó előadást.

A beszélgetés eredetileg a Civil Rádió Színpad-kép című műsorában hangzott el.