Előd

Térkép, szín, tipográfia

2012.05.13. 07:04

Programkereső

Topográfia és betűszedés. Két fontos motívum a Société Réaliste kiállításán. S hozzá a dekorativitás. A térképekkel leírják a veszélyeket, a betűkkel kiszínezik a nyelvünket.

A 2004-ben létrejött két tagú művészkollektíva, a Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy alkotta Société Réaliste úgy látja, leginkább saját művek létrehozásával fogalmazhatják meg a kortárs praxis kritikáját. Egy interjúban így vallanak önmagukról: „(a) Société Réaliste két folyamatos helyváltoztatást végző pont között kirajzolódó erővonal, mely néha, megállítva ezt az állandó mozgásban lévő koordinátarendszert, egy adott helyen kiállítási pozícióba kerül." A hogyanról viszont - vagyis a financiális, illetve intézményi becsatornázottságról - nem tesznek említést.

Société Réaliste (Ludwig Múzeum) fotó: Bujnovszky Tamás
Société Réaliste (Ludwig Múzeum) fotó: Bujnovszky Tamás

A Société Réaliste mindenesetre nemcsak gyűjti, rendszerezi, vizsgálja az elit- és mainstream-kultúra vizuális vízjeleit, hanem ki is forgatja azokat. Az ideák, vagy éppen a reklámok nyelvén figurázza ki az eszmék bőrébe öltöztetett politikai praktikumot, gazdasági szükségszerűséget. "empire, state, building."  A Ludwig Múzeumban látható kiállítás címe határokat, szimbolikus, reprezentatív, vágyott tereket sejtet, illetve - így, nemecsekelve, vesszőkkel elválasztva - mindezek számbavételét, módszeres megkérdőjelezését, tégláról téglára történő dekonstrukcióját feltételezi. A felhőkarcolók világának nemcsak felületi karcolgatását, hanem mélyrétegi monitorozását. Lázmérőt a világ hóna alá.

A lépcsőfordulóban, még mielőtt a kiállítási térbe lépnénk, táblarengeteg fogad. Ahhoz hasonló nyíl-erdő, amely nagyvárosok közterein turisták útbaigazítására szolgál. Csakhogy ezúttal nem dóm, vár, de nem is fagylaltozó, toalett, szomszédos község, vagy testvérváros felé mutatnak a vektorok, hanem a huszadik század során valamikor függetlenséget élvező, mára viszont már nem létező kisállamoknak, a múzeum épületének nullpontjához képes tekintett földrajzi fekvését lövik be hozzávetőlegesen. Ahelyett, hogy irányt mutatnának, mintha azt kérdeznék: kilátunk még a sűrűből? Még szinte oda sem értünk, máris eltévedtünk.

Société Réaliste: Spektrális Aerózió, 2011 (Ludwig Múzeum) fotó: Koronczi Endre
Société Réaliste: Spektrális Aerózió, 2011 (Ludwig Múzeum) fotó: Koronczi Endre

Az odakünn előlegezett határ-tematika az egész tárlaton végigvonul, amit nyelvi-metaforikus szinten a kiállító(k) által megálmodott Limes New Roman betűtípus testesít meg (a Limes New Roman a Római Birodalom határait jelentő limes, illetve a Times New Roman néven ismert népszerű betűtípus elnevezésének összevonásából eredő hibrid). Ám a tipográfia mellett fontos szerep jut a topográfiának is. A térkép- vagy radarhasonlat, mint társadalmak, eszmék (ön)reprezentációs felülete, számos munkának szolgál kiindulópontjául. A Spektrális aerózió című alkotás felületét például a domború térképek domborzati kitüremkedései helyett az európai történelem ezer éve alatt sokszor, sokhelyütt változó határok marták, koptatták.

Ezt a témát variálja az a "történelmi hőtérkép", amely melegebb színeket használ ott, ahol határváltozások történtek mostanában, míg a régóta békés régiókat "kihűlt kráterekként" ábrázolja. Láthatjuk a falon az európai irredenta területigények térképét, melyről leolvasható, hogy a kimondatlan-kimondott követelések kielégítése érdekében mekkorára kellene felfújódnia az Öreg Kontinensnek, de megtekinthetjük az azonos méretűre sztenderdizált ENSZ-tagállamok összehasonlító táblázatát is. A sok bizarr térkép között kicsit úgy érezzük magunkat, mintha egy marsi expedíció mókás kedvű statisztikusainak dolgozószobájába kerültünk volna, holott a tablók levegőben lógó problémákat szondáznak.

Société Réaliste (Ludwig Múzeum) fotó: Bujnovszky Tamás
Société Réaliste (Ludwig Múzeum) fotó: Bujnovszky Tamás

Kartográfiai közhely, hogy minden térkép torzít, s nincs ez másként a Société Réaliste munkáival sem. A korántsem átlagos átlagok, mixek, az egyenlíthetetlennel kapcsolatosan tett uniformizálási kísérletek szórakoztatóak bár, de javarészt éppúgy célzott felhasználás érdekében készültek, mint az átlagszámítások általában. A sziporkázó ötletbazár további veszélyét az általa olykor könnyelműen, a pontos definíciót megkerülve használt fogalmak tisztázatlanságában látom. Sokkal frappánsabb, zsigeribb, csibészesebb, őszintébb, és ennélfogva számomra erősebb geg az ugyancsak az abszurd világába vezető Árnyékállam című projekt, amely - nem véletlenül - a kiállítás központi terében kapott helyet. Ha jól olvasom a kurátori koncepciót, a térbeli elhelyezkedés a Société Réaliste módszertani kiindulópontjára is reflektál.

A festéküzletek bemutatószalonjait eszünkbe juttató, teremnyi szín-installáció ugyanis a Magyar Nemzeti Galériában őrzött műkincsek grafikai programmal kikevert színátlagait, másképpen: "szín-középértékét" jeleníti meg. Ezért is indokolt hát a centrális helyzet. A művészpáros ezt a szórakoztatóan irreleváns, afféle dizájn-avantgárd gesztust dugja a honi képzőművészeti kánon orra alá, fityiszt mutatva múltnak és hagyománynak. 684 remekmű szivárványszín középértékéből pedig - nemkülönben kritikai, kánon-pukkasztó éllel - a modern magyar festészet színátlagát is kikeverik, ami nem más, mint a szürke. Komolyan vehetetlen, kacagtató konklúzió. A színek szerte a kiállítótérben keverednek. Az alkotók nemzeti lobogókat osztályoznak, méghozzá a négy őselemre tett utalások szemszögéből, de terveznek végtelenített imazászlót és vállalati címerpajzsokat is. Ráadásul minden terem önálló árnyalatot kap, így szélesítve a Société Réaliste munkáról munkára terebélyesedő szín-spektrumát.

Société Réaliste: Commonscript (részlet), 2011 (Ludwig Múzeum)
Société Réaliste: Commonscript (részlet), 2011 (Ludwig Múzeum)

A tárlat harmadik - a színekkel és térképekkel szervesen összefonódó, s fentebb már előlegezett - markáns metaforája a tipográfia. A Société Réaliste határkövekként, identitáshordozókként értelmezi a betűket. A színekhez és a térképekhez hasonlóan a betűtípusokat is keverik, egymásba folyatják, s vadonatúj tipográfiai jelrendszert dolgoznak így ki. Valami sejtelmes, érthetetlen, bábeli Újbeszélt. A különös karakterekből pedig szatirikus történeteket építenek, rácsozatokat, mintákat alkotnak. Szójátékokba bújtatott borzongató jövő-perspektívákat, vagy éppen múlt-toldásokat gyártanak. Mindehhez - az afféle közös európai előtudásunkként kezelt - logókkal, emblémákkal teletapétázott élettapasztalatunkra építenek.

Az empire, state, building című kiállításnak nagy a mesélőkedve. Szívesen kalandozik a múltban, és vázol számos várható jövő-verziót. Szürreális helyzeteket teremt, hogy rámutasson világunk szürrealitására. Erre kiváló példa a The Fountainhead című egész estés hosszúságú, szereplőtlenített filmjük. A King Vidor által rendezett, azonos című alkotás Société Réaliste által újravágott változatából roppant erős architektúra-, és átvitt értelemben hatalom-fétis képi nyomai válnak világossá.

Société Réaliste: Commonscript (részlet), 2011 (Ludwig Múzeum)
Société Réaliste: Commonscript (részlet), 2011 (Ludwig Múzeum)

A művészkollektíva a modernista építészet absztrakt New York-képével kétségkívül a virágba boruló kapitalista állam fénykorát kívánja ábrázolni. Persze felső gépállásból, vagyis komoly kritikai éllel. Egy a filmhez kapcsolódó műtárgy-együttes a vetítésből kivágott párbeszédtöredékeket jeleníti meg. A némafilmek inzertjeihez hasonlóan, már-már filmszalagszerűen installálva. Az egyik képen ezt olvassuk: "Nem hajtja őket más, mint a saját igazságuk." Azt hiszem, kulcsmondat ez az egész kiállítás szempontjából. Hisz, vajon melyik kritika megfogalmazója lehet biztos benne, hogy az általa képviselt tagadásnak nem létezik cáfolata?