Emma

Kutyát sem érdekli a Vadregény, pedig egyáltalán nem rossz film

2015.01.30. 09:02

Programkereső

Viszonylag ritkán írunk filmekről, aminek csak az egyik oka, hogy ezt nálunk mások sokkal jobban csinálják.

Most viszont úgy alakult, hogy a sikerült eljutnom mozikban hetek óta futó Vadregényre, és amit láttam, az egyáltalán nem volt rossz. Az pedig csak személyes adalékként álljon itt, hogy a film alapjául szolgáló musicalt egyébként is remekműnek gondolom.

Ettől függetlenül úgy tűnik, a film itthon megbukott, még annak ellenére is, hogy feltűnik benne néhány percre Johnny Depp, aki egyébként a Piroskát vegzáló szatírt Farkast játssza, és akinek ezúttal nemcsak pengeéles arcélére csodálkozhat rá újfent a néző, hanem előbb a nyelőcsövébe, majd a gyomrába is utazást tehet.

Csupán összehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy a nemzetközi box office adatok szerint a Vadregény lassan egy hónappal a bemutató után is ott van még a top 10 legnézettebb film között, olyanokat előzve meg ezzel, mint például a Hobbit - Az öt sereg csatája. Nálunk ezzel szemben legfeljebb üres vetítőtermeket találni - már ha egyáltalán vetítik.

Meryl Streep- Into The Woods
Meryl Streep- Into The Woods

A témában túl sok magyar nyelvű kritika ugyan nem született, de gyakorló kritikusként is vallom, hogy egy-egy fórumhozzászólás időnként sokkal többet elárul az adott filmről, mint egy 4-5000 leütésben megfogalmazott mélyelemzés. Például itt van ez:

  "Musicelek szerelmeseként mondom neked ez EGY BORZALMAS ALKOTÁS!!! Nálam nulla"

Vagy ez:

"(...)Számomra értékelhetetlen és nem tudom megmondani mikor láttam ennyire kuka filmet. Kb 5 percnél már vakaróztam és alig vártam a végét hogy elmondhassam igen ez valóban egy borzalom."

De vajon mi válthatta ki a musicalek szerelmesének ilyen fokú ellenállását? Valóban kuka film lenne? Vagy valami más csúszott volna el? Ha most öt okot kellene mondanom, miért nem érdekli kutyát sem nálunk a Vadregény, ezek lennének:

-    A történet egészen más, mint amit itthon musical címszó alatt értünk

-    A zene ugyanígy értelmezhetetlen a pesti Broadway-n

-    A Disney mutatta be, mesének tűnik, de mégsem az

-    Ráadásul még feliratos is

-    És egyébként is, ki a bánat az a Sondheim?

Az utóbbi időben színházigazgatókkal beszélgetve az derült ki, hogy itthon Sondheim darabjaira legjobb esetben is úgy tekintenek, mint kockázati tényezőre. Ennek oka könnyen magyarázható: a musicalrajongók jelentős százalékának a füle Webberhez szokott, tehát - igencsak el nem ítélhető módon - azt várja el egy darabtól, hogy legyenek benne monumentális, fülbemászó dallamok, és lehetőleg a történet se csapjon át pszichothrillerbe a második felvonás környékén.

Ezzel szemben Sondheim mást sem csinál, minthogy látszólag felrúgja a musicalírás kőbevésett szabályait. A zenéjét például képtelenség háttérzeneként hallgatni, pillanatok alatt idegesítő kattogássá válik, de még koncentrált figyelem mellett sem merném egyértelműen azt állítani, a Vadregény zenéje akár csak töredékében is szép lenne.  Valószínűleg nem is volt cél, hogy szép legyen. Ellenben nem tudok még egy Broadway-musicalt mondani, amit ennyire izgalmas lenne hallgatni: ahogy a végtelennek tűnő zakatolásból váratlanul, és csak néhány pillanat erejéig mégiscsak összeáll egy dallam, vagy, ahogy mindezt összemossa az élőbeszéd ritmusával - az egész egyszerűen páratlan.  Ha pedig valami oknál fogva musicalszerű zene kerül ki a kezei közül, az annyira komolyan vehetetlen, mint pl. az Agony, amiben a két mesebeli herceg egymásra licitálva próbál belehalni a szerelembe:

Olyat pedig még a jóval szabadabb keretek között működő prózai színházban is ritkán látni, hogy egy darab szereplői a történet közepén elkezdenek hullani. Márpedig a Grimm-mesékből kiinduló, majd valahová egészen máshova megérkező Vadregényben ez történik, ám ami még ennél is nagyobb szemtelenség: gyerekkorunk mesehőseiről, így Piroskáról, Hamupipőkéről, Babszem Jankóról nem csak azt tudjuk meg, hogy mi történne, ha egy véletlen folytán összefutnának az erdőben bóklászva (semmi jó), hanem azt is, mi történt velük a kötelező happy end után. Csak annyit árulhatunk el: a legkevésbé sem éltek boldogan, míg meg nem haltak.

Hogy a darab filmváltozatát jegyző Rob Marshallnak mennyire nem volt könnyű dolga, azt jól jelzi, a film mögött álló stúdió épp az a Disney volt, amelyik a Grimm-mesék eredetileg is brutális világát fél évszázaddal ezelőtt olyan gyönyörűen kilúgozta. Csak egy példa: emlékszik olyasmire bárki is, hogy Hamupipőke mostohanővérei késsel farigcsálják a lábaikat, hogy beleférjenek a cipőbe? Nem? Pedig Grimméknél így történt, és erről a bájos momentumról a Vadregény sem feledkezett meg.

Ráadásul a filmben olyan színészek vonulnak fel, mint az itteni szereplésért Oscarra jelölt Meryl Streep, Golden Globe-ra jelölt Emily Blunt, vagy a magából szőke hercegként bohócot csináló Chris Pine, akik még akkor is valamiféle hozzáadott értéket tudnak képviselni, ha épp Streep boszorkánya tökéletesen érthetetlen körülmények között szublimál a történetből, és ugyanennek a filmvégi kapkodásnak köszönhetően Pine hercegének musicalbeli legjobb poénja elmarad (tudniillik, miután a sztori összes nőjét megfűzte, új trófea nyomába, egy bizonyos hófehér bőrű királylány után ered).

A darabot egyébként még repertoáron tartja a Pesti Magyar Színház is, és azt kell mondani, hogy a színház a szűkös lehetőségeihez képest egész szépen kitett magáért. De aki arra kíváncsi, hogyan néz ki valójában a Vadregény, az csípje el moziban, amíg még nem késő.