Fülöp, Evelin

Hamis ének – hamis élet?

2016.09.19. 09:39

Programkereső

„A túléléshez történeteket kell mesélni” – vallotta Umberto Eco, bennünk pedig felmerülhet a kérdés, hogy milyeneket? A magyar olvasónak ilyenkor eszébe juthat Sütő András mondata az Anyám könnyű álmot ígér első fejezetéből, ahol az elbeszélőt anyja arra kéri, hogy a könyv, amit írna róluk, „Igaz legyen”.

A történetmesélés persze mégiscsak a fantázia megmozgatásával válik igazán érdekessé, a mese egyik lényegi követelménye, hogy elvarázsoljon, magával ragadjon és egy kicsit feledtesse a mindennapok valóságát, így az igazság erkölcsi minősége ezen a szinten másodlagossá válik. Ami tovább bonyolítja a szálakat, az, ha egy történetben, vagyis egy fikcióban (ha még igaz történeten is alapszik, az már csak hab a tortán), az elbeszélés szintjén két diegetikus szálat is felfedezhetünk, amelyek közül az egyik a másik tökéletes tagadása, tudomásul nem vétele, vagy expressis verbis meghazudtolása.

Nem fogok belemenni a metalepszis Gérard Genette-féle elméletének taglalásába, hanem inkább megemlítek néhány filmes példát: ilyen többek között Peter Weir Truman Show-ja, amelyben a főhős, Jim Carrey csak felnőtt férfiként jön rá, hogy egész addigi életét egy mesterségesen létrehozott valóságshowban töltötte, ahol rokonait és barátait is színészek alakították, vagy kevésbé direkt módon ugyan egy igazabb, de hasonlóan fájdalmas narratíva rajzolódik ki Tim Burton Nagy Hal című fantasy drámájában, amelyben az apa mindenféle mesével kápráztatja, illetve untatja fiát, aki aztán a haldokló apáról megpróbálja kideríteni, hogy mi is lehet a valós történet a mesék mögött.

Florence Foster Jenkins valami miatt kapós téma lett mostanában. Hogy mi lehet ennek az oka, nem tudni, de Stephen Frears Florence Foster Jenkins (Magyarországon Florence – A tökéletlen hang) című filmjét alig egy évvel előzte meg az azonos történetet elmesélő francia Xavier Giannoli Marguerite című (itthon ugyancsak A tökéletlen hang alcímmel ellátott) mozija, hamarosan pedig napvilágot lát Ralf Pleger játékfilm-jelenetekkel tarkított dokumentumfilmje, a The Florence Foster Jenkins Story, amelyben az énekesnőt a nagyszerű koloratúr mezzoszoprán, Joyce DiDonato alakítja majd.

Jenkins felvételeivel, különösen az Éj királynője áriáját megörökítő, életem eddigi egyik legborzasztóbb auditív élményével zeneakadémista éveim alatt találkoztam, amikor is annyit tudtam meg a hölgyről, hogy egy gazdag New York-i dáma volt, aki úgy gondolta, tud annyira énekelni (nem, nem tud...), hogy kibérelje a Carnegie Hallt és ott egy teljes koncertet adjon. Ez alapján az emberben egy beképzelt milliomos képe jelenik meg, aki megtehet bármit annak érdekében, hogy ismert lehessen, csak épp nem a valóságshow-k és tehetségkutatók módján.

Ha csak a wikipedia angol nyelvű szócikkét futjuk végig, kiderül, hogy ennél sokkal többet tudhatunk Madame Jenkins életéről, aki különböző társaságok zenéért felelős elnökeként nagylelkű patrónusa volt New York zenei életének, rengeteget jótékonykodott és még egy saját szervezetet is alapított, a Verdi Clubot, amelynek még Enrico Caruso is tiszteletbeli tagja volt, és amelynek rendezvényein Jenkins meg-, sőt kiélhette énekléssel kapcsolatos, külső füllel hallgatva perverznek mondható szenvedélyét. Már így is picit árnyaltabb a kép, de Stephen Frears rendező, a Veszedelmes viszonyok, a Svindlerek és a Pop, csajok satöbbi alkotója odáig megy, hogy Nicholas Martin forgatókönyvíróval karöltve az igaz történetből egy mulatságos, de nagyon is megható, szerethető sztorit kreál, amelyben Florence Foster Jenkins (Meryl Streep) egy olyasfajta álomvilágban él férje, a botcsinálta színész, St. Clair Bayfieldnek (Hugh Grant) köszönhetően, mint Jim Carrey a már említett Truman Showban. Hiszen azt látjuk, hogy a fiatal kora óta szifiliszben szenvedő asszony a kitartott férjjel inkább csak amolyan spirituális kapcsolatban él, Bayfield egyben a menedzsere is, aki persze szeretőt tart, amiről Jenkins mit sem sejt, ahogyan azt sem érzékeli, hogy zenei tehetsége nagyjából a nullával egyenlő. Bayfield lefizeti a kritikusokat, a közönséget, és mindent megtesz, hogy ne derüljön ki az igazság, valahogy úgy – hogy még egy párhuzamot megemlítsünk –, mint Wolfgang Becker Good bye, Lenin! című filmjében, amelyben a rendszerváltás tényét próbálják titkolni a gyerekek a kómából felébredt NDK-rajongó édesanya elől. Jenkins halálát is végül az igazsággal való szembenézés okozza, amikor megtudja, hogy rá mindössze mulattatóként tekintett közönsége, akin jól szórakoztak, a végső döfést pedig a New York Post kritikusának cikke adja meg.

Ami miatt mindenképp érdemes megnézni a filmet, az Meryl Streep ismét lehengerlő, árnyalt, szerethetően hiteles alakítása,

aki nemcsak lelkesen adja a társasági dámát a maga hol humoros, hol megható hús-vér teljességében, de ő maga is énekel szinte ugyanolyan förtelmesen, mint maga Jenkins tette azt, ami egyszerűen bámulatos. Zongorakísérőjét, a később testépítővé lett Cosmé McMoont a The Big Bang Theory-ból (Agymenők) ismert Simon Helberg játssza hihetetlen grimaszokkal, mimikával, amiket úgy váltogat másodpercről másodpercre, ahogyan pillanatról pillanatra változik meg a közönségben is a róla alkotott kép, hiszen amíg egyik percben siker- és élvhajhász ficsúrként jelenik meg, úgy a másikban már érző szívű fiatalember, akit gyakran felháborít Bayfield alakoskodása. Az ő szerepében Hugh Grant is hozza formáját, bár karaktere talán kevésbé kidolgozott, viszont karót nyelt angol simlisnek kiváló a maga blazírtságával és közben egy jelenetben itt is, ahogyan az Igazából szerelem miniszterelnökeként, nagyszerűen megmutatja, hogy tud ám ő a parkett ördöge lenni, ha kell, nem mellesleg mindemellett szeretőként is megmutatkozik, még ha nem is a szenvedélyesebb fajtából. Danny Cohen operatőr munkájának köszönhetően inkább régies hangulatot árasztó pasztellszínek kerülnek előtérbe, amelyek a fantasztikus díszletekkel, gyönyörű korabeli szobabelsőkkel remek összhangban állnak.

Martin és Frears jóvoltából a filmben elhangoznak olyan már-már coelho-i magaslatokat verdeső, valóban Jenkinstől származó mondatok, amelyek itt szinte könnyeket csalhatnak a cseppet sem gyanútlan néző szemébe, aki tisztában van Bayfield valahol mégiscsak jótékony módon hazug mesterkedéseivel. Ilyen például a következő:

"Azt mondhatják, hogy nem tudok énekelni, de azt senki nem mondhatja, hogy nem énekeltem".

Ismerve már a hazug módon romantikus történetet, látva az összeölelkező Streepet és Grantet, itt valóban meghatódunk. De még Bayfield is őszintén beszél saját színészi kudarcáról és Jenkinsszel való szimbiózisáról egy helyen. A filmet nézve pedig végig azt érezzük, hogy egyik szemünk sír, a másik meg nevet, mint ahogyan annak lennie kell egy igazi tragikomédiában vagy inkább komitragédiában (nevezzük inkább dramedynek), és a film után folyamatosan azt kérdezzük magunktól, hogy vajon megérte-e ebben az örök naivitásban és hazugságban leélni egy szándékaiban végtelenül igaz életet. Ilyenkor egy kicsit más megvilágításba kerül Samuel Beckett mondata: Quand on est dans la merde jusqu'au cou, il ne reste plus qu'à chanter, azaz

Amikor nyakig ülsz a szarban, nem marad más, mint énekelni”.

Milyen igaz. Akár mottónk is lehetne.