Hella

Pót-Woody Allen

2016.11.10. 09:46

Programkereső

Woody Allen új filmjében nemcsak az autók és a partik, de a színésznők körme is korhű, épp csak a film hiányzik a moziból.

„Csak a régmúlt érzések árnyképei” - Hipolito, az Amelie bukott költőjének szavai jutottak eszünkbe Woody Allen legutóbbi filmje, a Cafe Society-nek kapcsán. Az író-rendező a negyvenes évek filmjei után vágyódik, mi pedig az ő korai alkotásai után.

A harmincas-negyvenes években játszódó Cafe Society-ben megvan minden jól ismert "Woody Allen"-es elem: szerencsétlen, önbizalom hiányos főhős – ez jó ideje már nem a rendező maga, hanem egy afféle pót-Allen – a bronxi gyermekkor, abszurd, de vicces család, kurva, filmek, hírességek, zsidóság és a halál kérdései, gengszterek, természetesen New York, egy lehetetlen szerelmi szál és a szokásos sztárparádé, de valahogy nem akar összeállni az egész.

A színésznők körömlakkjáig tökéletes külsőségek kellemes nosztalgiába ringatják a nézőt, aki így szinte el is feledkezik a történet hiányáról.

A film végig megmarad a felszínen ezekkel a súlytalan semmiségekkel, anélkül, hogy bármilyen kérdésbe mélyebb beleásná magát, ahogyan a címben szereplő kávéházi csevegés is. A szövegben felbukkanó, ismerős mondatokról nem lehet eldönteni, hogy idézetek a rendező egy korábbi filmjéből, vagy ennyire jellegzetes és egységes Allen stílusa.

Hiányzik belőle valami: az a szikra, amitől az egész működik.

 Olyan, mint hősünk Bobby tökéletes felesége, a Blake Lively alakította Veronica. A gyönyörű nő, akivel azonos az ízlése, aki rajong érte és gyereket szül neki, a fiú mégsem belé, hanem korábbi barátnőjébe, Vonnie-ba (Kristen Stewart) szerelmes. Allen munkásságának rajongói is ezzel az édesbús nosztalgiával gondolnak az Annie Hallra, a Manhattanra, a Hannah és nővéreire, a Kasszandra álmára és a Match Pointra, sőt, néha a Szerelem és halálra és a Fogd a pénzt és fussra is... Mi lett volna ha. ..?

A Cafe Society főhőse Bobby (Jesse Eisenberg) Hollywoodba vágyik, ahol nagybátyja (Steve Carell) menő filmes nagykutya.

(A nagybácsi szerepe Bruce Willistől került a komikushoz, miután a stáb képtelen volt vele együtt dolgozni és Allen kirúgta a produkcióból.) A szegény rokon kikönyörög magának egy lóti-futi munkát közben pedig beleszeret a nagybácsi titkárnőjébe, Vonnnie-ba, akinek a gondjaira bízták. A lánynak természetesen van barátja, mint kiderül nem is akárki. Szerelmi bánata közben Bobby remek kapcsolatokra tesz szert a filmes szakmában, ezeket New Yorkba hazatérve egy mulató vezetőjeként tudja kamatoztatni. Vonnie-t azonban nem tudja elfelejteni.

A nyolcvanas éveiben járó író-rendező óraműszerűen évente érkező filmjei a sztárparádé ellenére egyre kevesebb alkalommal váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Mindent elmond, hogy a Colin Firth és Emma Stone főszereplésével készült Káprázatos holdvilágnak még a létezéséről is megfeledkezett a nézők többsége – amiben valószínűleg az alkotók egy részének vágyait teljesítette be. 

De a tavalyi Abszurd alak épp úgy a feledés homályába veszett.

Amikor azonban lemondanánk Woody Allenről, akkor előrukkol valami olyannal, mint a Blue Jasmine és egyértelművé teszi, hogy nem lehet őt leírni. Így a mostani szösszenettel egyetlen dolgot tehetünk: reménykedve továbblépünk, hátha jövőre érkezik a következő Éjfélkor Párizsban.