Gábor, Karina, Ders

Az évszázad peréből az év legjobb dokuja és sorozata

2017.02.28. 09:19

Programkereső

OJ Simpson legendássá vált ügyéből tavaly sorozat és maratoni dokumentumfilm is készült - műfajukban előbbi az év, utóbbi az évtized legjobbja.

OJ Simpsont én már inkább hírhedt, mint híres emberként ismertem meg. Úgy vezetsz, mint Schumacher; olyan jól kosarazol, mint Jordan; ha jól festesz, te vagy az új Picasso - mind ismerjük ezekhez az emblematikus figurákhoz tapadó kifejezéseket és jelentéstartalmakat. OJ nevével is akkor találkoztam először, amikor már valaminek a szimbóluma volt - de ez a valami egy picit bonyolultabb, mint az előbbi szólások.

Ő a jogi útvesztők szimbóluma, a bukott hősöké - azé a jelenségé, hogy ha szerencséd/ ismertséged/ pénzed/ ismertséged van, bármit megúszhatsz.

Az, hogy szerepelt a Csupasz pisztoly filmekben, vagy hogy amerikaifoci játékos volt, csak amolyan adalékként hatott. Azt pedig, hogy mit jelent a története és bukása az amerikai népnek, elképzelni sem tudtam. Készült viszont egy maratoni hosszúságú, 7 és fél órás, 5 részes dokumentumfilm, ami az OJ-jelenséget teljes egészében próbálja feldolgozni: láthatjuk benne OJ-t mint sztárt, mint bajnokot, mint vádlottat, mint faji harcost, mint simlist és mint bűnözőt is. Ezra Edelman dokumentumfilmje nem véletlenül kapott Oscart az idei gálán - noha nem ez az egyetlen film tavalyról, ami a témával foglalkozott.

Egy fiatal nőt és férfit brutálisan meggyilkoltak  - egyikük a fekete kirakathős, OJ Simpson volt felesége, a másik pedig az ő barátja; mindketten fehérek. Hamar OJ-re terelődik a gyanú, akit barátai és a sajtó gyakran csak Juice-nak hív; még sportkarrierje során ragadt rá a név. OJ már az első pillanattól kezdve bűnösként viselkedik: fél és reszket, fut a törvény elől, öngyilkossággal fenyegetőzik. Így kezdődik a tavalyi év talán legjobb sorozata, az American Crime Story: The People vs. OJ Simpson. Juice-t Cubo Gooding Jr. alakítja, aki hosszú idő után ismét jól játszik, de figurája minden rezdülésében alátámasztja azt az OJ-karaktert, akit én is ismertem: beszari, bűnös és gyarló ember, és az marad az egész sorozat alatt.

Persze kapunk nem kevés utalást arra vonatkozólag, mekkora sztár és bajnok ő, hiszen épp ez adja tragédiáját - de amit a képernyőn látunk, az végig egy bukott hős szárnyaszegett alakja.

A sorozat zseniálisan mutatja be az ügy körüli jogi hercehurcát: hogyan készült fel az állam és a védelem, hogyan válogatták ki saját szájuk íze szerint az esküdtszék tagjait, mi motiválta az ügyvédeket.

Pontos, részletes, és nem utolsó sorban izgalmas az egész tárgyalási folyamat, amit a személyes ambíciók, a társadalmi nyomás és a faji feszültségek feszítenek pattanásig. Mindezek felett pedig ott kuporog maga OJ, a konc, amiből mindenki ki akarja tépni a részét: az állam példát akar statuálni, a védelem egyrészt véghez akarja vinni a lehetetlent, másrészt Johnnie Cochran beszállásával maximálisra pörgeti a faji kártyát; az utcán tüntető tömeg egy része a saját hősét akarja visszakapni, a másik része pedig az évek óta elharapózó fekete-ellenes megmozdulások áldozatát látja OJ-ban.

A végkimenetelt talán mind ismerjük: bármennyire minden Juice ellen vallott, a védelem és a rendőrség is óriási hibákat vétett. A bizonyítékokat nem kezelték megfelelően, a rendőrből, aki megtalálta a legfontosabb terhelő bizonyítékot, a védelem egy gátlástalan rasszistát kreált, aki maga próbálta besározni OJ-t. Ha egy valamit tud az ember a tárgyalásról, az a híressé vált mondat:

If it doesn't fit, you must acquit

- azaz Cochran védőügyvéd szerint ha az a bizonyos, gyilkosságot bizonyító, az áldozatok vérétől csöpögő kesztyű nem illik OJ-ra, fel kell menteni. Nem illett - felmentették.

Ettől persze sokkal bonyolultabb volt az ügy, de mindez szimbolikusan összefoglalja az egész tárgyalást. Az első számú bizonyítékot, és az azt megtaláló rendőrt a védelem zseniális érveléssel feketíti be és lehetetleníti el - majd az államot képviselő Chris Darden maga kéri OJ-t, hogy húzza fel a kesztyűt. A véres, gyűrött ruhadarab hónapokkal a gyilkosság után már inkább hasonlít egy rongyra, mint egy kesztyűre, OJ pedig előtte hetekig nem vette be gyógyszereit, amit sportsérüléseire és ízületi bajaira szedett, így keze teljesen be volt dagadva - ráadásul egy biztonsági gumikesztyűre kellett felhúznia a terhelő bizonyítékot. Egyértelmű volt, hogy nem megy a kezére. Az ügyészek tehát belesétáltak a saját maguk által felállított csapdába, amit a védelem könyörtelenül kihasznált. Az, hogy egy jól hangzó, rímelő mondatba össze tudták mindezt foglalni, csak hab volt a tortán. OJ-t tehát felmentették, de ennek ellenére örökre rajta maradt a bélyeg. Barátai és a közvélemény elpártoltak tőle, de legalább nem került börtönbe - itt ér véget a sorozat.

Az American Crime Story annyira részletesen és izgalmasan mesélte el az ügyet, hogy azt hittem, OJ-ban már nem lehet és nem is érdemes újat mutatni. Aztán érkezett Ezra Edelman dokumentumfilmje, amit eredetileg az ESPN amerikai sportcsatorna dokumentumfilmes sorozatába készített 5 részletben. Az összevágott, 7 és fél órás dokumentumfilm a Sundance fesztiválon debütált óriási sikerrel - végigtarolta a díjátadókat és a kritikusok 2016 legjobb filmjei listáit, és bezsákolta a Legjobb dokumentumfilm Oscar-jelölését, majd magát a díjat is. Hagyományosan ez az egyik legerősebb, de legkisebb figyelmet kapó kategória, két-három évente felhívják az újságok a figyelmet, hogy talán érdemes lenne végre egy dokumentumfilmet is jelölni a Legjobb film-kategóriában. Ez ugyanis még soha nem történt meg, pedig elviekben semmi akadálya nem lenne - animációs filmek (A Szépség és a Szörnyeteg, Toy Story 3, Fel) és külföldi filmek (Neruda postása, Az élet szép, Szerelem) is kaptak már itt jelölést. Pár éve Joshue Oppenheimer Az ölés aktusa című dokujának követeltek jelölést a kritikusok, idén pedig az OJ Simpson: Made in America-nak. Ezt nem kapta meg, de a dokumentumfilmes Oscart elhozta.

A dokumentumfilm első része OJ Simpsonról, a hihetetlenül tehetséges amerikaifocistáról szól. Üstökösként érkezik a sportba, ahol hosszú évekig állócsillag lesz. Gyors, erős, ügyes, mintha rá találták volna ki a játékot.  Egyetemista játékosként megnyerte a Rose Bowl-t, és megkapta a legrangosabb korosztályos kitüntetést, a Heisman Trophy-t is. A legnagyobb ígéretként került fel az NFL-be, ahol az edzője kezdetben nem a megszokott posztján játszatta, ezért nem jöttek az eredmények sem. Amint viszont labdavisszahordó helyett ismét running back, azaz futójátékos lehetett, begyújtotta a rakétákat. 1973-ban ő lett az NFL történetének első játékosa, aki egy szezonon belül több mint 2000 yard-ot futott.
A meccsen, ahol áttörte ezt a határt, már az ellenfél szurkolói is neki drukkoltak.

Nemcsak óriási játékos, de igazi sztár is volt - ezt mutatja be remekül a dokumentumfilm, aminek első felvonása kulcsfontosságú. Egyrészt azért, mert felmutat egy OJ képet, amit mi, magyarok nem feltétlen ismerünk. Itthon szinte elképzelhetetlen, hogy egy futballista sztár és példakép legyen, valaki, akivel gyerekek és felnőttek fotózkodnak, akire milliós reklámkampányokat bíznak. A magyarok tavaly nyári EB-szereplése, és a játékosokat akkor övező hangulat és ünneplés áll a legközelebb ahhoz, amit egy OJ kaliberű sportoló nap mint nap érez Amerikában. Másrészt végre archív felvételek és érintettek nyilatkozataiból összeáll egy kép Juice-ról, amire csak utalásokat hallhattunk, de soha nem láthattuk valójában. A világ ezen része csak mint gyilkosként ismeri, és ettől nehéz elvonatkoztatni -

a Made in America viszont bemutatja azt a magasságot, ahonnan OJ akkorát zuhant.

Mindezt pedig olyan meggyőzően teszi, hogy az egy órás epizód végére én is csak a fejemet csóváltam: lehetetlen hogy ez a fickó hidegvérrel megölt két embert. OJ igazi sztáralkat: remekül nyilatkozik, hihetetlenül fotogén, könnyed és vicces beszélgetőpartner, kommentátorként ugyanolyan hiteles mint futballistaként vagy a Hertz autókölcsönző reklámarcaként. Engem Dwayne 'The Rock' Johnson-ra emlékeztet, aki ha jobban belegondolunk, korunk OJ Simpson-ja. Ő ugyan nem a versenysport, hanem a cirkuszi látványsport, a pankráció világából érkezve vált filmszínésszé - ebben viszont lekörözte OJ-t, hiszen tavaly már ő volt a világ legjobban fizetett színésze. Emellett pedig sorra elindította saját márkáit és vállalkozásait, branddé téve nevét - és közben elképesztő izmai mellett megtartotta közvetlen és jófej imidzsét is, csak úgy mint OJ. Ráadásul még hasonlítanak is egymásra.

Az ügy szempontjából kulcsfontosságú még a faji hovatartozás kérdése.

Ez az a bizonyos "race card" vagy "faji kártya", amit Johnnie Cochran hozott be az ügybe OJ oldalán

- őt Courtney B. Vance játssza elképesztő hatásosan. Cochran legendás hírnevű ügyvédnek számított, és nem csak a fekete lakossá körében: elszánt polgári jogi harcos, aki a védelmet is e mentén építette fel. Az American Crime Story-ban is hangsúlyos szál volt ez, vagyis a kérdés hogy annak, hogy OJ afroamerikai, szerepet kell-e játszania a tárgyalás során. A sorozatba láthatjuk a fekete közösség felbolydulását és azt is, a tömeg hogy reagál a hírekre. A dokumentumfilm viszont ennek a szálnak is a mélyére ás.

Fontos ugyanis megértenünk, milyen volt a fekete közösség és a los angelesi közösség megítélése és kapcsolata. LA már a 60-as években is egy óriási faji-nemzeti olvasztótégely volt, ahogy ma is az. Ez a polgárjogi harcok idején is rengeteg kisebb-nagyobb összezördülést okozott, a rendőrség pedig sokszor nem csak ütközőzóna volt a társadalom különböző rétegei között, de intézkedéseivel maga is óriási indulatokat szított. 1965 augusztusában egy egyszerű közúti ellenőrzést torkollott dulakodásba és rendőri brutalitásba, a szenvedő fél egy fekete motoros volt. Az óriási botrányból végül hatalmas utcai zendülés tört ki, ami 34 ember halálát okozta. 1979 januárjában egy fekete családanyát, Eulia Love-ot két rendőr agyonlőtt a család otthonában - eredetileg egy gázszámlával kapcsolatos vita miatt érkeztek az asszony otthonához, de a vita elharapózott. 1988-ban az egyre terjedő utcai erőszak, a droggal kereskedő és egymással háborúzó bandák miatt a los angelesi rendőrség elindította a "Kalapács Hadműveletet" - mindent és mindenkit átkutattak, az erőszakos rajtaütések pedig a jellemzően rossz hírű környékeken voltak a legdurvábbak, ahol az afroamerikai lakosság nagyja élt. A 39-ik utca és a Dalton sarkán álló ház a hadművelet és a rendőrségi túlkapások szimbólumává vált: a rendőrök szinte porig romboltak egy feketék lakta házat, amiről azt hitték hogy egy drogtanya. A házban csak néhány gramm füvet találtak, de teljesen tönkretették egy kisgyermekes anyuka otthonát. 1991-ben egy 15 éves fekete kislányt, Latasha Harlint lőtt agyon egy csemegebolt koreai eladója - a lány semmiféle fenyegetést nem jelentett, csak egy doboz narancslevet akart venni. Egy évvel később egy szintén fekete férfit, Rodney King-et vertek meg a rendőrök brutálisan egy közúti ellenőrzést követően. Az erőszakot egy közelben lévő szemtanú rögzítette - a jelenetet hetekig nonstop játszották a televíziók, az óriási felháborodás pedig az 1992-es los angelesi zavargásokba torkollott, ahol 53 embert halt meg.

Ilyen puskaporos helyzetbe robbant be OJ gyilkossági ügye. A védelem egyik fő stratégiája volt erre a kiélezett helyzetre játszva azt pedzegetni, hogy a korábban bizonyíthatóan rasszista kijelentéseket tevő Mark Fuhrman, a helyszínre kiérkező rendőr nemcsak megtalálta a véres kesztyűt, de maga helyezte el azt OJ házához, hogy rákenje a gyilkosságot. A dokumentumfilmben maga Fuhrman is megszólal, saját rasszizmusával és hazugságaival kapcsolatos beismerései pedig a legerősebb pillanatok közé tartoznak. De ami még ennél is érdekesebb, az OJ, mint fekete hős alakja. Bár valóban afroamerikai volt, semmiképp sem nevezhetjük feketének a szó polgárjogi értelmében: nem képviselte közösségét, nem szállt be a feketékkel kapcsolatos rendőri túlkapások szította vitákba, és egyáltalán, semmi jelét nem adta, hogy érdekli saját bőrszíne.

Nem fekete vagyok. OJ vagyok

- hangzik el tőle. Abszolút fajok és származások felettinek tartotta magát, és bizonyos szinten az is volt: ugyanúgy rajongtak érte a liberális new yorkiak, mint a redneck déliek. Nem véletlen volt ő az első fekete, aki országos reklámkampány arcává válhatott: egyszerűen mindegy volt a bőrszíne, a teljesítménye, a karizmája volt a lényeg. Ő volt OJ - és elég volt ennyit tudni róla.

Ez állt feje tetejére a faji kártya kijátszásával. OJ hirtelen a fekete közösség hősévé vált polgárjogi szempontból is. Azon, hogy ez a lépés mennyire volt társadalmilag-etikailag megkérdőjelezhető a védelem részéről, remekül elrugózik a sorozat. Arra viszont, hogy mindennek milyen hatása volt a valódi esküdtekre a döntés hozatalakor, a dokumentumfilm ad megdöbbentő választ. Több résztvevő is megszólal az egykori esküdtszékből, amelynek túlnyomó többségét feketék alkották, hála a védelem remek taktikájának. Egyikük kissé kritikusabban nyilatkozik az ügyről, és tisztában van vele, hogy rossz döntést hoztak. A másik, egy idősebb asszony előbb kategorikusan kijelenti, mennyire nem volt neki szimpatikus az államot képviselő Marcia Clark ügyvéd - a sorozat másik fénypontja színészi fronton az őt alakító Sarah Paulson játéka, de a dokumentumfilmben Clark maga is megszólal. Hihetetlen felkészült, energikus és szimpatikus nő, aki karrierje csúcsán vállalta el az ügyet, amit valószínűleg meg is nyert volna, ha az azt övező felhajtás és a faji kérdés nem szól közbe. OJ ügyvédjei előbbire remekül rájátszottak, mindent megterveztek a beszédektől kezdve a sajtótájékoztatón át az utolsó nyakkendőtűig, míg Clark egyszerűen csak a munkáját akarta végezni, és inkább kikészítették az olyan cikkek, amik a ruháját vagy a frizuráját elemezték. Utóbbi pedig természetesen megint csak OJ malmára hajtotta a vizet - Clark próbálkozása, hogy szimpatikussá váljon a feketék körében, csak erőlködésnek hatott. De amit az idősebb tanú mondott a végső ítélethozatallal kapcsolatban, az még megdöbbentőbb:

hetykén és büszkén jelenti ki hogy igen, OJ felmentése volt a válaszuk a Rodney King elleni brutalitásra, a rasszizmusra és a rendőre túlkapásokra.

A sorozat az ítélethozatalnál véget ér, a dokumentumfilm viszont ekkor újra erőre kap. Azt vizsgálja meg, mi történik egy egykori sztárral és példaképpel, ha jogerősen kimondják ártatlanságát, de ezt senki nem hiszi el neki. Lehull az állócsillag, és megkezdődik a lejtmenet. Megszólal az egyik áldozat, Ron Goldman családja, aki polgári perben ment neki Simpsonnak, és győzött is. Nyilatkoznak a relikviagyűjtők és kereskedők, akik elmondják, hogyan bírta OJ finanszírozni a hihetetlenül drága és hosszan tartó tárgyalássorozatot, és hogyan próbált a víz felett maradni utána.

Juice-szal kapcsolatban annyira kihegyezett volt a médiafigyelem a tárgyalások alatt, hogy szinte teljesen elfelejtjük, mi történt vele ezután. Azt persze szintén nagy szenzációt keltett, amikor ismét börtönbe került, de ennek részleteit jóval kevesebben ismerik, mint a kettős gyilkosságét. Edelman viszont ezt is legalább olyan részletesen bemutatja.

A bőrszínét tekintve színtelen Simpson kénytelen az ítélet után feketévé vedleni, majd megpróbálja megmenteni vagyonát, visszaszerezni becsületét - de minden rosszul sül el, és végül rossz társaságba keveredik.

A sorozatban David Schwimmer játssza remekül, de sajnos kevesebb figyelmet kapva Robert Kardashiant, aki a világ első számú celebjének, Kim Kardashiannak az apja. Az American Crime Storyban ő személyesíti meg Juice régi életét, az egykori barátait, akik végül az ítélet ellenére rájönnek, mit tett, és elfordulnak tőle. Ez persze erős dramatizálás, a dokumentumfilm ugyanis bemutatja, hogy ez nem egyedül Kardashiannal történt meg: szépen lassan pártoltak el mellőle az emberek, a gyerekkori barátaitól kezdve a menedzseréig.

Hogy ne kelljen kifizetnie a polgári perben megítélt milliókat, OJ szétszórta vagyonát az országban - legnagyobb értékeinek egy idő után egykori relikviái számítottak. Ezek egy részét is pénzzé kellett tennie, egy idő után viszont vissza akarta őket szerezni, ezért néhány nehézfiút maga köré gyűjtve egy las vegasi hotelszobában nekiment az egyik relikviakereskedőnek. Ekkor viszont már nem csak a saját, egyszer már eladott trófeáit és dedikált labdáit akarta elvenni, hanem minden mást is, aminek értéke van. Tette viszont nem merült ki egyszerű lopásban: fegyver is volt nála, ami súlyosbító körülmény, mindezt előre eltervelte, ami szintén - ráadásul nem engedte távozni a kereskedőt a hotelszobából, ami jogilag emberrablást is jelent. Mindezt Edelman hangfelvételekkel, a résztvevők kommentárjaival mutatja be.

Carl E. Douglas, az OJ-t védő ügyvédi csapat egykori tagja szerint a las vegasi bankrablás maximum 2 év börtönbüntetést ért. Végül 33 év börtönbüntetésre ítélték 2008-ban, 9 évig pedig szabadlábra sem helyezhetik.

Legalább akkorra az egyetértés abban, hogy valójában egykori bűnéért ítélték el ilyen súlyosan, mint abban, hogy az 1994-es gyilkosságokat is elkövette, mindegy mit mondott az ítélet. Egykori barátai nyilatkozatai, amiben elmesélik, milyen trükkös módon vallotta be nekik bűnösségét Simpson, egy simlis mosollyal az arcán, aranyat érnek.

A legérzékletesebben szintén Douglas fejti ki, mit is jelentett a 2008-as ítélet: elmondja, hogy egykori középiskolai focicsapata borzalmas volt, de a csapat igazi harcosokból állt. Lehet hogy elvesztették a mérkőzés 4 negyedét, de az 5. negyedet, a meccs utáni verekedést mindig megnyerték.

Simpsoról 1995 október 3-án mondta ki a bíróság, hogy nem bűnös. 13 évvel később a bíróság szinte órára pontosan kivárt, hogy ugyanakkor mondja ki róla: bűnös, és ítélje évtizedes börtönbüntetésre. Douglas szerint ez volt az a bizonyos 5. negyed, amiben visszavágtak neki.

Ezre Edelman 18 hónapig forgatta az OJ: Made in America-t. 72 interjút készített, kulcsszereplőket megszólítva OJ magánéletével vagy bírósági ügyeivel kapcsolatban. Christopher Darden, aki öngólt rúgva és karrierjét is derékbe törve felpróbáltatta Simpsonra a gyilkos kesztyűt a tárgyaláson, nem akart megszólalni, de Marcia Clark szerencsére igen. Edelman magának Simpsonnak is levelet írt, de soha nem kapott rá választ. Dokumentumfilmje viszont rengeteg kérdést megválaszol az üggyel és Simpson személyével kapcsolatban, de mégis azok a pillanatai a legzseniálisabbak, amikor nem egyértelmű válaszokat ad, csak megfeszegetnek néhány érzékeny témát: a bőrszínt és származást, a sztárságot, bűnt és bűntelenséget, cinkosságot és naivitást. OJ Simpson a 7 és fél órás dokumentumfilm után többé válik, mint egy egyszerű bűnös: egy fekete férfivá, aki nem akarta, hogy beskatulyázzák, de képtelen volt elkerülni ezt; egy kiváló sportolóvá, akit az égig emeltek, majd amikor lezuhant, soha többé nem értek hozzá; gyarló emberré, aki a pénzzel és hírnévvel csak még gyarlóbbá vált. Az utóbbi idők legmonumentálisabb vállalkozása az OJ: Made in America, részlet- és érzelemgazdag, és végig lebilincselő, igazi nagybetűs DOKUMENTUMFILM - afro-amerikaiakról, amerikaiakról és egyszerűen csak rólunk, emberekről.